Disztópiába ragadva

Írta: Seprényi Kinga


Közzétéve 2 hónapja

Megtekintések száma: 269



Disztópiába ragadva: Tóth Krisztina: Ahonnan látni az eget
Magvető Kiadó, 2023

Tóth Krisztina író, költő, műfordító és képzőművész, a kortárs magyar irodalom egyik legismertebb és legnépszerűbb alkotója. Művei széles befogadóközönséghez szólnak: regény, novella és vers formában főleg a felnőtteket szólítja meg, míg a gyermekirodalomban a legkisebbeknek festi meg Malac és Liba történeteit.
Kiemelkedő munkásságát számos díjjal jutalmazták az elmúlt években, legutóbb 2022-ben elnyerte a Nők Lapja Irodalmi Díjat és a Bertók László Költészeti Díjat, idén pedig a Merítési-díj közönségdíját kapta meg széppróza kategóriában A majom szeme című regényért. 2023-ban jelent meg az Ahonnan látni az eget című prózakötete, amelybe a 2017 és 2021 között keletkezett legjobb novelláit és tárcáit válogatta össze. Az öt év termését úgy rendezte sorba az író, hogy a 25 rövid történet megborzongassa a lélek mélységeit, majd könnyedén felemeljen, sőt kacagásra ingerelje az olvasót.
A cím gondolkodásra késztet, felcsigázza az olvasó képzeletét a befejezetlen mondat, hogy vajon hol lehet az a hely, ahonnan látni az eget. És vajon miért tekintünk fel az égre? A túlvilágra szeretne valamelyik szereplő betekintést nyerni? Kérdések sorát indítja el ez a figyelemfelkeltő cím. A kötet novellái is rövid, tömör, egy szóból álló, kulcsszóként funkcionáló címeket kaptak, amelyek mottóként vezetik az olvasót a hétköznapi történeteken át.
A könyv papírborítóján a tiszta kék ég dominál a háttérben, az előtérben pedig egy torony van az égbe vezető vaslétrával. A zománc kék megnyugtató színe ellentétben áll ezzel a hívogató örvénnyel, amelyen keresztül az égbe jutunk, mint Jákob lajtorjáján. Pintér József borítóterve vizuálisan teremti meg azt a hangulatot, melyet a szerző verbális szinten, mesteri módon formál meg. A borító hátoldalán az Álmos vagy? című elbeszélésből olvasható egy idézet. A keménytáblás borító egyszínű, szederkék, fehér betűkkel, ami egy komor könyv benyomását kelti.
Tóth Krisztina szűrőjén keresztül különböző hétköznapi, kortárs karakterek életébe pillanthatunk bele. Az elmélyülést segíti az egyes szám első személyű elbeszélésmód gyakori alkalmazása, viszont mégis távolságtartásra késztet az erősen kritikus, néhol groteszk látásmód. A szereplők kiszolgáltatottak, valamitől félnek, bizonytalanok, esetleg mentálisan vagy lelkileg sérültek, egy disztópikus társadalom kirekesztettjei. Éppen ezért Tóth Krisztina megteremti az együttérzés buborékját, ahol az olvasó a szereplőkkel együtt sodródik, s a novella végén elkerülhetetlenül kipukkan a buborék, és a valóság talajár érkezünk, ahonnan két lábbal kell felállnunk, vagy örökre lent maradunk.
Az elbeszélésekben az expozícióban jellemző a hosszabb leíró rész, ami által filmként látjuk magunk előtt a helyszínt és a szereplőket. Ezt követi egy aktívabb bonyodalom, amikor együtt haladunk az elbeszélővel, miközben felidéződnek saját tapasztalataink is arról, amikor hasonló szituációban vagy helyen voltunk. A csattanó jól előkészített, mégis váratlan, és a legtöbb esetben expresszív katarzis élményt nyújt. Bár a történetnek vége van, az olvasó mégis azt érzi, kicsit ottmaradt az utolsó képkocában megdermedt szereplő mellett, és együtt gondolkodnak el a már soha el nem jövő megoldáson.
Az első novellában, amely a Légörvényben címet kapta, a repülés közös élményén túl pillanatnyi benyomásokat gyűjtünk egy 26 éves állásinterjúra utazó nő szemén keresztül. Az elbeszélő rendkívül lenézően szemléli a környezetét, aminek fókuszában egy kisgyermekes család áll. A gépen verseng az apukával a karfáért, és várja, mikor kezd el sivalkodni „az a majom kislánya”, akiről később kiderül, hogy leukémiás, és őssejtkezelésre utaznak éppen. Majd a lemenő Nap izzóarany impressziója egy a valóságon túli üzenetet súg neki: „Nagyika arcát látom magam előtt, és teljes bizonyossággal tudom, hogy mire hazaérek, ő már nem lesz a világon.”
A Hályog című novella rejtelmes homálya, mely a történet egészére ráborul, egy idős néni szemműtét utáni ébredésével kezdődik. Az esti, csendes kórházban való bolyongása során Ariadné fonalaként a fény vezeti a labirintusszerű rideg folyosókon keresztül. De a cél folyton változik, mivel az emlékei útvesztőjében tévelyeg, így el sem érheti soha. Az idős nő a demencia miatti zaklatottságát enyhítve megkeresi emlékei közt az egyetlen pozitív kórházi élményét, és megnyugszik: „Megszületett a kisfia! Azért van itt a kórházban, mert fia született – már csak meg kell találnia őt ezen a bonyolult, furcsa helyen.
Az elveszettség és a fiú motívum ötvöződik a Mit eszik a flamingó? című novellában. Itt a félig elárvult – édesanyját elvesztett – gyermek magánya és zavarodottsága készteti az olvasót empátiára. Móra Ferenc gyermekábrázolása jut eszünkbe a rövid történet főhősét szemlélve. Főleg, mikor a külföldről hazatérő apa – akivel jóformán nem is ismerik egymást –jószándékúan kiszakítja megszokott vidéki életéből a kisfiút, és felköltözteti a nagyvárosba. Mindketten elveszettek, minden új a számukra, és még azt sem tudja egyik sem, mit eszik a flamingó, de együtt majd – ha nehezen is, de – kiderítik.
Hasonlóan az előzőhöz az apa-fiú kapcsolatba enged bepillantani az Itt vagyunk című elbeszélés, ahol az apa hazatér szülőfalujába, és igyekszik megmutatni fiának is gyermekkora fontos helyszíneit. Amikor a férfi szülőházához érnek, összemosódnak az emlékek és a jelen valósága. A jelenben a régi ház misztikussá válik, egy olyan épületté, amelyet az apa nem láthat, csak a még gyermek fia, mintha a felnőttek számára már tiltott hellyé vált volna. Így látunk egyszer a gyermek, másszor a felnőtt szemén keresztül.
A változó világban a kapaszkodó, a társ- vagy stabilitás keresés toposza is többször megjelenik, például az Ő még csak negyven, az Advent és a Hólé című novellákban. Az első történetben a gyermekek édesanyja új párt keres, és ez a változás okoz félelmet, bizonytalanságot a gyerekekben. Mindent meg is tesznek, hogy a boldog egymásra találás ne jöjjön létre, míg a végén mégis megértik és elfogadják anyjuk döntését.
Az Advent cím a közelgő karácsony, a várakozás pozitív világát előlegezi, melyben reményeink szerint központi helyet kap a hit, remény, öröm és szeretet. Ehhez képest az alkotásban a hajléktalan Jánosról és a kutyái iránti önfeláldozó hűségéről olvashatunk. Jánosnak nincs semmije csak a két kutyája, ezért inkább vállalja a hideget, a nélkülözést, de nem mond le róluk. A novellában János hisz a jóakaratú emberekben, akik adományokat adnak neki és az állatainak, átjárja az öröm és a szeretet, hogy vele vannak a kutyái, és él benne a remény, hogy jobbra fordul a sorsuk hamarosan. A mottó megerősít bennünket abban, hogy János nagyon is valós karakter, akinek a világban híre kell, hogy maradjon. Ebben a részben az egyik legtalálóbb társadalombírálatot is ő adja. Egyes emberek állandóan belekötöttek, és arra figyelmeztették, hogy a kutyáknak közterületen szájkosarat kell hordaniuk. Most pedig nekik kell szájmaszkot viselniük, ami János szerint valóban helyes döntés, mivel: „Az emberek sokkal veszélyesebbek, mint ezek, mert marják egymást összevissza.

A Hólé cím az elmúlást sejtető télre utal, megjelenik a magány, a társra várás motívuma, ám a főszereplőt, a 40 éves Adriennt meglegyinti a gondolat, hogy változtatnia kellene a kiszolgáltatottságon és a lelki magányon. Az óvónő egy nem túl bölcs, 15 évvel ezelőtti döntésén és annak következményein elmélkedik. Végül arra jut, hogy be kell fejeznie a házasságtörő kapcsolatát a férfivel. Azonban, ahogy Puskin Anyeginjében a címszereplő, Adrienn is ottmarad az olvadó hólében állva, és nem tudjuk biztosan, megteszi-e a szabadító lépést. A befejezés arra utal, hogy talán igen: „Holnapra elolvad majd nyomtalanul, ahogyan ez a tizenöt év.
A tárgyaknak is kiemelt szerepük van az egyes művekben, mint a piros kabát eltulajdonítása, vagy az ételes dobozok, melyeknek elkopik, eltűnik a fedelük, akár a házastársakat összetartó érzelmek.
A Karóra című mű főszereplője Margitka, a jelentéktelen és magányos titkárnő, akiről a halála után derül ki, hogy annyira szégyellte az életét, hogy egy újat hazudott vagy vizionált a gyógytornászának. Míg a mű közepén aggódik az olvasó a gyógytornásznővel együtt „az ügyvédnőért”, mikor kiderül, hogy hazudott mindenről, a katarzis is enyhül, és már csak az a kérdés, mi legyen az ott felejtett karórával és gyűrűvel.
A halál motívuma, mint az élet megmásíthatatlan velejárója, a maga természetességében kap helyet a művekben. Az Erkélynovella történetében az elbeszélő a lakásával éppen átellenben lévő házat szemléli, ahol először egy ismerős galambpár jelenik meg, majd az idős házaspár férfi tagja ül ki az erkélyre. Az írónő éppen egy novellán dolgozik, így csak több órás kihagyásokkal tekint ki újra és újra a szemközti erkélyre, ahol a bácsi sem az esőben, sem a hajnali hidegben nem mozdul. A fekete macska még elköszön tőle, mielőtt a halottszállítók elviszik. Nincs sem az elbeszélőben, sem a néniben hatalmas érzelmi törés, csupán a szeretett társ elvesztése miatti csendes bánat jelenik meg az utóbbi esetében. Talán még egy kicsit irigyeljük is, hogy egy boldog házasságból, a kedvenc helyén ülve, fájdalomtól mentesen lépett át egy másik világba.
Az elmúlás mellett megjelennek olyan tabunak számító témák, mint a pedofília és a homoszexualitás. A Fényharcos történetének főhőse egy kamaszfiú, aki az első randira készül egy napbarnított, helyes sráccal, és ezért ő is kipróbálja a szoláriumot. A rengeteg gátlás és bizonytalanság, amit érez a fiú, minden mozdulatán tetten érhető. Enyhül a feszültség, mikor komikus párhuzamot von a szolárium csövei és Darth Vader fénykardja között, amit egy váratlan fordulattal tör meg a szerző: egy rablógyilkosság szemtanúja lesz a gátlásos kamasz. Az elkövető, mint a megelevenedő sötét úr, fekete pólót visel, és a parkoló kocsik között rohanva menekül el a tetthelyről. Az utolsó mondat elég misztikus: „You can’t get me, Jedi!”. Nincs tisztázva, hogy a szemtanú mondja vagy gondolja, mivel őt nem kapta el a sötét alak, vagy a fekete pólós szólama, miszerint a jó oldalt képviselő Jedik nem tudják legyőzni a sötét oldalt.
A szövegek rövidsége ellenére ebben a kötetben is tetten érhető a szerzőre jellemző részletgazdag piktúrafestés, amely hozzásegíti a befogadót a szereplők céljainak, vágyainak megértéséhez.
A történetek nemcsak részletesen megformáltak, de sokféle témát, érzést és tapasztalatot vonultatnak fel, így folyamatosan változik az elbeszélő személye is. Néhol felsejlik maga a szerző nézőpontja, egyedi, öniróniával vegyülő hangja, például a Vízipók című darab sárga, track point gumi evés motívumában. A címben a 1980-as évekbeli sokszemű mesefigura említése a homlokon felejtett szemüveg kétségbeesett keresésére utal. Ez a mű is bizonyítja, hogy bár többször előfordul a novellákban a komor miliő teremtés és abszurd szituáció, mégis könnyedén jeleníti meg a komikum esztétikai minőségét is.
A kötet zárónovellája, amely a címadó darab is egyben, azonban visszatér egy kicsit komorabb hangvételhez. A család kicsit sem zökkenőmentesen induló nyaralása végül a család széthullásához vezet. A mindennapi stressz és apró kellemetlenség végül legyőzi az egykor lobogó szerelmet. Indoklás nincs, ahogy az életben sem mindig tudjuk, mit miért érzünk, de azt igen, hogy változtatni kell:

„- Nem akarok hazamenni – szólalt meg a beállt csendben.
– Megbolondultál? – kérdezte a felesége.
– Nem. Ne haragudjatok! Majd kiveszek egy albérletet. Minden rendben lesz.
[…]
– Milyen albérletet akarsz te kivenni?! – vonta fel a szemöldökét a felesége.
– Még nem tudom – sóhajtotta a férfi. – Egy olyat, ahonnan látni az eget.”