Charles Bukowski: fiatalon New Orleansban
Írta: Bozóky Balázs
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 37
Charles Bukowski: fiatalon New Orleansban
ott éheztem, a kocsmák körül szaglásztam,
és éjjel az utcákat jártam
órákon át,
a holdfény mindig hamisnak tűnt
számomra, talán az is volt,
és a francia negyedben bámultam
a lovakat és a kocsikat, ahogy elhaladnak,
mindenki magasan ült a nyitott
tetejű hintókban,
a fekete kocsis, és
hátul a férfi meg a nő,
általában fiatalok és csak fehérek voltak.
és én is fehér voltam.
és aligha bűvölt el ez
a világ.
New Orleans egy olyan hely volt,
ahol el lehetett rejtőzni.
elpazarolhattam az életemet
háborítatlanul.
kivéve a patkányokat.
a patkányok a sötét kis szobámban
nagyon nehezteltek, hogy osztozniuk kellett
velem.
nagyok és rettenthetetlenek voltak.
és bámultak rám a szemekkel,
amik egy pislogás
nélküli halálról
meséltek.
a nők túl voltak rajtam.
láttak valami
romlottat bennem.
volt egy pincérnő,
kicsit idősebb nálam,
ő inkább mosolygott,
elidőzött, amikor
hozta a
kávémat.
ez bőven elég volt
nekem ennyi elég
volt.
volt valami
abban a városban,
ami nem hagyta, hogy bűntudatom legyen,
hogy nem éreztem semmit aziránt,
amit oly sokan igényeltek.
békén hagyott a vágy.
felültem az ágyamban,
a lámpák kialudtak,
hallva a kinti hangokat,
felemeltem az olcsó
üveg boromat,
engedtem, hogy a
a szőlő
melegsége
átjárjon
ahogy hallottam a patkányokat
körözni
a szobában,
jobban kedveltem őket.
mint
az embereket.
elveszettnek lenni,
őrültnek lenni talán
nem is olyan rossz.
ha ezáltal
elnyered a
nyugalmat.
New Orleans megadta nekem
ezt.
soha senki sem szólított
a nevemen.
nincs telefon,
se autó,
se munka,
nincs
semmi.
én és a
patkányok
meg a fiatalságom,
egyszer,
akkor
éreztem
ott
a semmi közepén,
hogy ez egy
ünnepély volt
valaminek az ünnepe, amit nem
lehet csinálni,
hanem csak
érteni lehet.
young in New Orleans:
starving there, sitting around the bars,
and at night walking the streets for
hours,
the moonlight always seemed fake
to me, maybe it was,
and in the French Quarter I watched
the horses and buggies going by,
everybody sitting high in the open
carriages, the black driver, and in
back the man and the woman,
usually young and always white.
and I was always white.
and hardly charmed by the
world.
New Orleans was a place to
hide.
I could piss away my life,
unmolested.
except for the rats.
the rats in my dark small room
very much resented sharing it
with me.
they were large and fearless
and stared at me with eyes
that spoke
an unblinking
death.
women were beyond me.
they saw something
depraved.
there was one waitress
a little older than
I, she rather smiled,
lingered when she
brought my
coffee.
that was plenty for
me, that was
enough.
there was something about
that city, though
it didn't let me feel guilty
that I had no feeling for the
things so many others
needed.
it let me alone.
sitting up in my bed
the llights out,
hearing the outside
sounds,
lifting my cheap
bottle of wine,
letting the warmth of
the grape
enter
me
as I heard the rats
moving about the
room,
I preferred them
to
humans.
being lost,
being crazy maybe
is not so bad
if you can be
that way
undisturbed.
New Orleans gave me
that.
nobody ever called
my name.
no telephone,
no car,
no job,
no
anything.
me and the
rats
and my youth,
one time,
that time
I knew
even through the
nothingness,
it was a
celebration
of something not to
do
but only
know.