Charles Baudelaire: Őszi ének
Írta: Sánta Zsolt
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 569
Charles Baudelaire (1821-1867): Őszi ének
I.
Nemsoká lelkünk fagyba, sötétbe merül;
Rövid nyaraink vad tüze, hát ég veled!
Hallom, ropogva hull az udvaron belül
Az iszonyú fa, mely kövezeten reped.
Lélegzetemben a tél fújtat megint: düh,
Gyűlölet, borzalom s zord fénytelenség ráz;
Mint süllyedő nap a sarki pokolban: rüh
A szívem, fagyos, izzó tömb, mely megaláz.
Remegve hallgatom, mint épül a sírhely;
A vérpad, az állvány nem rezeg ily tompán.
A lelkem toronyként roskad, nem bírja el
A roppant csapások súlyát: halál vár rám.
Úgy vélem, egyhangú, vad csapások nyomán
Koporsót szögelnek gyors igyekezetben.
Kié lesz? - Tegnap nyár volt; ma állsz ősz sarán!
Egy elutazás cseng vágyón titkos neszen.
II.
Szeretem hosszú szeme zöldes világát,
De ma drága szépem, oly keserű vagyok,
Se szerelmét nem vágyom, se tüzét, ágyát,
Csak a nap fényét, mely a tengeren ragyog.
Azért csak szeressen, gyengéd szív, anyámként,
Még - hogyha hálátlan és hitvány is vagyok;
Legyen tűnő jóság szeretőként, nővérként,
A dicső ősz, vagy naplemente, ki csacsog.
Gyors feladat! A sír mohó és tőrbe csal!
Ó! Hadd tegyem térdére kihűlt homlokom,
Hadd sirassam fehér tűz-nyarunk magányommal
Az elmúlás sugarát fázva ősz-utón!
Chant d'automne
I
Bientôt nous plongerons dans les froides ténebres ;
Adieu, vive clarté de nos étés trop courts !
J'entends déja tomber avec des chocs funebres
Le bois retentissant sur le pavé des cours.
Tout l'hiver va rentrer dans mon etre : colere,
Haine, frissons, horreur, labeur dur et forcé,
Et, comme le soleil dans son enfer polaire,
Mon coeur ne sera plus qu'un bloc rouge et glacé.
J'écoute en frémissant chaque buche qui tombe ;
L'échafaud qu'on bâtit n'a pas d'écho plus sourd.
Mon esprit est pareil a la tour qui succombe
Sous les coups du bélier infatigable et lourd.
Il me semble, bercé par ce choc monotone,
Qu'on cloue en grande hâte un cercueil quelque part.
Pour qui ? - C'était hier l'été ; voici l'automne !
Ce bruit mystérieux sonne comme un départ.
II
J'aime de vos longs yeux la lumiere verdâtre,
Douce beauté, mais tout aujourd'hui m'est amer,
Et rien, ni votre amour, ni le boudoir, ni l'âtre,
Ne me vaut le soleil rayonnant sur la mer.
Et pourtant aimez-moi, tendre coeur ! soyez mere,
Meme pour un ingrat, meme pour un méchant ;
Amante ou soeur, soyez la douceur éphémere
D'un glorieux automne ou d'un soleil couchant.
Courte tâche ! La tombe attend ; elle est avide !
Ah ! laissez-moi, mon front posé sur vos genoux,
Gouter, en regrettant l'été blanc et torride,
De l'arriere-saison le rayon jaune et doux !