Benke László az otthonkereső és szabadságkereső
Írta: Udvarhelyi András
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 295
Benke László az otthonkereső és szabadságkereső
„Messziről hiába látszik
szépnek a föld és gyönyörűnek,
Mulele mai! még mindig
pusztulnia kell a hűnek.
Totemeinkre rossz idő jön
bírkák és jámborak vagyunk még,
ez az éhes ravaszok földje
nem a mi fényló csillagunk még.”
(Tamási Lajos: Pierre Mulele halálára)
Nem véletlen, hogy Benke László Otthonkereső kötetének egyik legfontosabb része a Mulele mai! A szerző, aki a szabadság függetlenség megszállottja, szándékosan ír, mesterének, barátjának, Tamási Lajos verséről. Mulele mai csatakiáltással rohamoztak a belga-kongói szimba törzs harcosai a belga gyarmatosítók gyilkos fegyverei ellen, a törzs harcosai hitték, hogy ezek a varázsszavak megvédik őket. Hitték, hogy csatakiáltásuk a golyózáport záporesővé tudja változtatni. Különös, szomorú aktualitása van ennek a csatakiáltásnak, ennek a Tamási versnek, hiszen nemrégiben mintegy késői igazságtételként Brüsszelben ledöntötték a kegyetlenségéről hírhedt II. Lipót belga király szobrát, akinek martalócai kegyetlenül meggyilkolták Patrice Lumumbát, Belga-Kongó miniszterelnökét, akinek „Testét nagyfejszével darabolták fel, Lipót király civilizátorai, aztán repülővel Belgiumba szállították. Szívét kivágtak, ellopták. Féltek az emlékétől is.”
„Azt eszik mindig, azt zabálják,
falják föl legelőbb
aztán meglékelt koponyánkból
kikanalazzák a velőt.”
Mindezt Benke László Otthonkereső című könyvéből tudom, aki külön fejezetet szentel mesterének, barátjának és szellemi atyjának, Tamási Lajosnak. Benke okkal-joggal magyarázza az áthallást, hogy ez a vers a mi mártír Nagy Imrénkről is szól, akit ugyan nem daraboltak fel gyilkosai, hanem „csak” felakasztottak, összekötözve arccal lefelé földelték el. Nemhiába harcoltunk hazánk szabadságáért, szuverenitásunkért, a túlerő ellen, jósolta meg Tamási Lajos:
„Mulele mai! – de jön majd,
aki igazán tiszta, jó,
s akit már nem fog a ravaszság,
se kés, se rakéta, sem ágyúgolyó,
s kit nem szelíd zengzetek visznek,
de a harag viharai.
Légy a pajzsunk! Te védj meg minket!
Melele mai! Mulele mai!”
Benke Lászlót koltőt, írót, a Hét krajcár Kiadó vezetőjét immár csaknem húsz éve ismerem. Amikor legutoljára beszéltem vele a vírushelyzet miatt csak telefonon, Mulele mai csatakiáltással üdvözöltem, mert valahányszor csak beszélgettünk és amikor csak olvastam Benke könyveket, csaknem mindegyikben elsősroban a szabadságvágyról olvashattam, és azt, milyen nagy szeretettel és tisztelettel emlékezik Tamási Lajosra, akinek türelmes tanítása nélkül nem lett volna az, aki ma. Egy írástudó, aki nem áruló. Azt is mindig elmondta és leírta, hogy Tamási Lajost sajnos sokan csak a Piros a vér a pesti utcán című verséről ismerik. Sajnos, hangsúlyozom, mert aki egyszer is elolvassa a Keserves fáklya, Benke László által kiadott, szerkesztett és előszavával ellátott Tamási válogatott verseit, az rájöhet, hogy több olyan nagy verset találhat, amely méltán szerepelhet minden magyar költői antológiában. Ilyen költemény a Pierre Mulele halálára című vers is, amely természetesen, a Kádár-Aczél korban nem jelenhetett meg. Tamási Lajos - miként Arany A walesi bárdokban vagy Tompa Mihály a Gólyában, Márai Mennyből az angyalban - a magyar szabadságharc bukását írták meg, úgy Tamási is a belga gyarmatosításról írván, az 56-os csak azért is forradalomra utalt versével. Annak idején, tananyag volt Arany és Tompa és mégis sokan, a többség kiegyeztünk a Kádár rendszerrel, mert úgymond, élni kell. Nem véletlenül kezdtem Benke írásomat ezzel a verssel és Tamási Lajos és Benke barátságának felidézésével, mert Benke életének megtalálta azt az ellenállási módszert, amivel, - mint víz, amely kivájja a sziklát, - a szellem erejével áshatja alá a diktatúra szilárnak hitt rendszerét. Benke a meg nem alkuvásnak ezt módszerét tanulta meg. Tamásitól tanulta és hozta paraszt őseitől, akiknek erkölcse a jól végzett munka volt. Benke nem kiegyezős fajta. Ő az Otthonkereső, aki belső emigrációban volt és van hazájában. Ő az örök elégedetlenkedő, lázadó, igazságkereső, boldogságkereső, és az örök elégedetlen, mert soha „nem lelé honját a hazában”.
Erről szól könyve, amely regény és önéletírás és fikció és valóság vallomása együtt, de annál jóval több. Mert már az, hogy főhősét Magyar Jánosnak kereszteli, sok-sok Magyar Jánosnak üzen. Azt üzeni, hogy egy Magyar János hogyan emeli, emelheti ki magát a pusztulásból. Hogyan emeli ki őt a munkásművelődést fontosnak tartó Kassák Lajos és Tamási Lajos a keserves paraszti, majd kiszolgáltatott munkáslétből. Magyar János név használata tehát jelképes. Csakhogy itt a Mesebeli János győz is meg nem is. Miközben ugyanis folyamatosan verséget szenved, ezekből a vereségekből tanulva csakazértis akarattal építi fel Énjét, értelmiségi létét, soha nem feledve, honnan jött és, mi a dolga. Benke könyve nemcsak egy ember élete, hanem millióké, akiket elüldöztek, elmenekültek a falvakból egy jobb élet reményében. Szívszorító ez a könyv, amelyből megismerhetjük a magyar falurombolást, a magyar vidék pusztulását és parasztok városba menekülését. És a folytatás is szívszorító, mert ez a munkáslét megint csak testet és lelket romboló. Benke László, aki maga is belső menekült, aki elmenekült a vidék pusztulásából, belső életében megvalósítja önmagát. Látszólag győztes, mégis ő és Magyar Jánosok minden rendszerváltás, rendszerváltoztatás vesztesei. Benke hiába arat részgyőzelmeket a rendszerváltás után, és ebben különbözik sok sorstársától, akik közül több milliónyian utcára kerültek. Ő, habár a külső szemlélő úgy értékelheti életét, hogy mégis minden akadály ellenére beérkezett olvasott, művelt értelmiségit „csinált magából”, 16 könyve jelent meg és egyszemélyes kiadója 200 könyvet segített a világra, mégsem érzi jól magát, nem érzi magát győztesnek, mert nem ilyen szabadságot képzelt el. Azt vallja: „Nem vagyok elégedett az életemmel, elégedetlen vagyok. Dühös vagyok. Haragszom a világra.” Lehet, hogy nincs igazam, és ő jobban ítéli meg saját magát, én mégis másként vélekedem. remélem megbocsátja ez nekem. Mert aki ilyen őszinte, szép magyarsággal tudja megírni egy Otthonkereső sorsát, örök elégedetlenségét, rossz kedvének okait, ő az én szememben inkább követendő példa. Mert ez a könyv vallomásos szociografikus elemekkel teli költői próza, látszik, hogy a szerzője költő. Arról szól ez a tanulságos könyv, hogy ha az elnyomásra ítélt magyar, ha nagyon akarja, ki tud törni ebből a körből, csak kellenek jóakarók, mint példaképei: Kassák, Móricz. Róluk is miként Tamási Lajosról barátsággal és értően emlékezik. Olvassák ezt a művet olyan megértően, figyelmesen és lelkesen, miként Benke László írta. És a könyv végére érve, bizonyára új tartalmat nyer a Mulele mai. Azt, hogy a szabadság olyan fontos, mint a levegő. És, hogy csak az lelhet otthont e hazában, aki szabad. Mulele mai!
xxx
„Az emberi élet nem egyéb, mint egy szünetnélküli megcsalt remények, kijátszott fáradozások s eldűlt munkálkodások rövidebb vagy hosszabb lánca. (Széchenyi István)