„Az utcák geometriáját őrzöm”- Barna Júlia

Írta: Tóth Gabriella (Toga)

---

Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 785

---

---

„AZ UTCÁK GEOMETRIÁJÁT ŐRZÖM FEJEMBEN”- BARNA JÚLIA

Barna Júlia verseiben a melankólia, az elmúlás gondolata, a szépségkeresés, az emlékezés és az emberi létezés kicsinysége érzékelhető. Szabad verseiben fájdalom, az elrohanó élet, és „nyomot hagyni” esélytelensége mellett az álmaiból feleszmélő, azokat megvalósítani nehezen, vagy nem képes, kiábrándult ember képe jelenik meg –bennem, mikor sorait olvasom, ezek a gondolatok törnek fel.
Úgy gondoltam, mivel lelki világát (a fenti értelmezésben) magamhoz közel állónak érzem, az online világ lehetőségeit felhasználva- felkeresem Őt.
Kedves Olvasóink, ne vegyék tiszteletlenségnek, de mivel Júlia felajánlotta számomra a tegező viszonyt, a továbbiakban e szerint fogalmazok.
–Kedves Júlia, mindössze egy helyen olvastam a rövid, pár soros bemutatkozásodat, miszerint Hajdúdorogon születtél és élsz. Mesélnél nekünk kicsit a gyermekkorodról, a szüleidről? Életed fő állomásairól?
– Hajdúdorogon születtem, itt éltem le az életemet. Már mondhatom, hogy leéltem, mert betöltöttem a 76. évemet. A szüleim földművelésből éltek, később apám segédmunkásként dolgozott, míg meg nem rokkant. Gyerekkorom magányosan telt, egyetlen nővérem nyolc évvel idősebb volt, nem sokat voltunk együtt. Ezt a magányt vittem magammal sokáig, bár voltak barátaim, bezárt magamba, hogy mindenütt határok voltak, nem tehettem az életemmel, amit akartam. Nem tanulhattam tovább érettségi után anyagi okok miatt, ami ugyan nem zavart abban, hogy egész életemben tanuljak, de papírom nincs, és sokak szemében egyedül ez számít. A ruhagyárban, majd a tsz-irodában dolgoztam, míg a szemem el nem romlott, azóta itthon vagyok. Két fiam van, két unokám. A családon kívül az írás, olvasás jelentik az életemet.
–Hogyan telnek a napjaid ma?
– Napjaimat csökkenő erőimhez képest úgy rendezném be, hogy írásra jusson, de nem jut elég.
– Mióta írsz verseket? Mi vezetett, milyen élmény, hangulat, késztetés, hogy szavakban, sőt versekbe öntsd gondolataidat? Mik voltak az első visszajelzések?
– Verseket a gimnáziumban kezdtem írni, régebben folyton javítottam, ahányszor elővettem a füzetemet, a verseknek felét kihúztam, felét átírtam. Most erre sincs elég időm, úgy maradnak, ahogy megírtam. Könnyen írok verset, rájöttem, hogy azért, mert 76 év alatt írtam mindet: azok az érzések már sokszor átfutottak rajtam, mire verssé lettek.
–Tudnál- e mondani olyan alkotókat, akiknek művei nagy hatással voltak Rád, akikre esetleg, mint példaképre tekintenél?
– Minden jó könyv hatással van rám, tágítják érzelem- és gondolatvilágomat, de példaképem nincs, nem másolok senkit. Kedvenc íróim időnként változnak, vagy inkább csak a sorrendjük, Esterházy Pétertől Nádas Péterig, Virginia Woolftól Alice Munroig hosszú a lista. Változik az ízlésem is, például az utóbbi években megszerettem a mágikus realizmus alkotóit is.
–Változott- e az alkotói módszered az idők folyamán? Mik a fő témáid, és hogyan írsz? A téma adott, vagy belefészkeli magát egy-egy sor a fejedbe, majd abból fejlődik, alakul, mint metamorfózis, a vers?
– A módszerem változik, de általában eszembe jut egy sor, és az foglalkoztat napközben, az vonzza magához a többit.
–Hogyan látod ma, kedves Júlia, az életet, mint magánélet, és mint társadalmi létezés? Beavatnál minket az általad elképzelt jövőbe? Szerinted mi vár az emberiségre?
– A jövőt nem merem elképzelni, szomorú sejtelmeim vannak. Sokat írok a gyűlöletről és a környezetszennyezésről, mert úgy gondolom, ez a kettő valahol egy, és ezek fogják elpusztítani az emberiséget. El tudnék képzelni egy szeretetben, tiszteletben működő és együttműködő emberiséget, de ez most a tündérmesék kategóriája.
– Véleményed szerint a vidéki élet csendessége, a nagy városokhoz képest való elszigeteltsége előny, vagy hátrány az alkotásban? Mert egyrészt nyugalmat tételez fel a vidék hangulata, másrészt a közösségi, társasági élet esetleges hiánya is felmerülhet.
– A vidéki életet megszoktam, nem cserélném el, mert egyre fontosabbá válnak a gyökereim, amelyek idekötnek. Ahogy egy fát sem lehet átültetni, mert megsínyli, soha nem lesz már a régi, úgy az emberek is oda illenek, ahol születtek. Őseim itt éltek, idetartozom.
–Közösségedben ismerik –e Barna Júliát, mint költőt? Hiszen helyi szinten nem tudom, de országos szinten, különböző online felületeken találkozhatunk verseiddel. Rendszeres szereplője vagy a Litera-Túra (Barangolás a szépirodalomban) oldalnak, a Litera-Túra Művészeti Magazinnak, olvashatóak verseid például a Napút- online oldalon.
– Igen, itt ismernek, régebben találkoztam is olvasókkal, de már nem nagyon mozdulok ki itthonról. Az általad felsoroltakon kívül nem nagyon küldök máshova verset, régebben sokfelé figyeltem, de már nagyon fáradt vagyok. Néhányan haikut szoktak kérni tőlem, szívesen teljesítem, szeretem ezt a műfajt.
–Hol találkozhatnak Veled az érdeklődők? Honnan szerezhetőek be a köteteid? Milyen terveid vannak a közeljövőben, esetleg új kötet, közönségtalálkozó?
– Mint mondtam, nem találkozom már olvasókkal. Eddig hat könyvemet nyomtattam ki, ezeken kívül még két haiku-kötetet. Nem kaphatóak üzletekben, nálam még van néhány itthon.
– Van- e még valami, amit szívesen megosztanál az Olvasókkal?
– Koromat tekintve, nincsenek különösebb terveim, csak annyi: írni, amíg lehet, figyelmeztetni a gyűlölet és a környezetszennyezés veszélyeire, figyelmeztetni egymás tiszteletére, megbecsülésére, a társadalom és a saját javunkra végzett tevékenységre: az értelmes és értékes életre. Összegzésképpen annyit: a szeretet élet – a gyűlölet halál.

Válogatás Barna Júlia verseiből

Hajdúdorog

végtelenből kiszabott idő és tér?
vagy határok közé zárt töredék-egész?
ki vagy mi vagy városom?
a lelked keresem
és a helyet ahol nagyapám
két világháborúval ezelőtt
kézen fogta nagymamám
ahová a kórházból apám
utolsó sóhajtása szállt:
egyszer még szeretnék hazamenni!
(azt akarta mondani:
szeretnék még lenni!)
az utcák geometriáját őrzöm fejemben
a kiindulási pontokkal egyetemben
emlékszem jól az egykori Dorogra
az állomásra a nyárfasorra
a régi iskolám még áll
és a nagyapám háza is kopottan
- létében is emlékből lopottan -
itt minden visszaköszön
nincsen semmi amihez nincs közöm
minden utcában egyszerre lakom
a ködben kékülő házak értik gondolatom
más tájak elrohannak mellettem
ez itt várja hogy megérkezzem
idegenségből ide zökkenek vissza: nincs más
ez az egyetlen realitás
itt élek a védtelenség kisebb fokozatán
a viszonylagos változatlanságban
szegényebben a hűs határtalannal
meséket feledtető józansággal
2008
***

fecskék és emberek

a múlt mesekönyvében örökkévaló a kép:
a fecske szárnya megáll a levegőben
ott marad emlékeimben hazatalált
érintés nélküli közelségben
éltünk együtt - madár- és embernemzedékek -
mint összetartozó részek az egészben:
a villás farkú tünemények
fészket raktak az eresz alatt
a villanydróton fecske-gondjukat csicseregték
hosszan hintáztak a házak árnyán
ha megriadtak valós vagy vélt veszélytől
úgy rebbentek fel mint a messze dobott kő
szárnyukra vették az ég valamelyik rétegét
a kódolt hűség hozta vissza őket vagy a vágy
a fecskék mindig visszatértek
utat vágtak hazafelé a végtelen kékségben
életük évszakokra írt zene nekünk szól üzenete:
elmehetsz oda ahol melegebben süt a nap
világokon átrepülhetsz
de születni és meghalni csak itt érdemes
ma már az ember nem akar társbérletet
minél nagyobb a háza annál kevésbé osztja meg
a fákat kivágja madár dalát ne hallja
leveri a fészkeket elűzi az élőlényeket
és nem érti miért fáj magánya unalma
szeretetre szabadságra ki nevel bennünket
népdalainkból merre száll ha elköltözik a kismadár -
aki csupa harmónia suhanás égből hozott béke -
üresebb és hidegebb lesz az élet nélküle
olyan mint egy temetés ahol nem sír senkise:
ember! nem érted? te leszel szegényebb!
magad alázod magadtól lopod gyönyörű világod
magad veszejted minden elveszőben
halálosan megsebzett életed
tartalom nélküli üres héjként zörög
a pénz a bűn az esztelen mulatságok
hullámvasútjáról nem mersz leszállni
mit mondhatnál a fecskének
ha nincs otthona már ezen a helyen
a hűség átkával szívében hova menjen?
***

mondjuk hogy soha

a világ érzékeny idegrendszerét
feldúlják a békétlen jelenségek
miért csak háborúk után tudjuk

azt mondani hogy soha többé
előtte egyáltalán nem tudjuk abbahagyni
a gyűlölet fokozását
jobb lenne biztonságos távolságra
a tűzgyújtóktól de nincs másik Föld
mindannyiunk otthona ez
ami a sírunk is lesz
***

hajnali rigó

álmomban sem menekszem
gondjaim karjában fekszem
boldogtalan vagyok és öregszem
egymásra rímel a lelkem és a testem
fénnyel telnek az ablakok
hajnali rigófüttyöt hallgatok
átjárnak a csendből kiszakadó dallamok
a túláradó öröm abban a pillanatban
vagy milyen érintés az amelyre a dal kipattan?
egyre tisztább és jobb vagyok
lehullik rólam a bánatom
a béke éled bennem egész nap elkísér
mindezt ő tette a kis tollas síp éneklő semmiség
irigylem őt mert tudta és tette dolgát –
míg az ember töpreng számol napokon át
hogy lehet-e kell-e és milyen áron
ő már megváltotta mára a világot
***

álomból tépő hajnali hangok

álomból tépő hajnali hangok
kakukk szól majd riasztó
de elhallgatnak
az első fények átvágnak a bútorok között
futtában megsimogatják a fejem
távoli dübörgést nem veszek tudomásul
a csend mélyére visszazuhanok
betakar az álom
ott megkapaszkodom
***

ne nézz

ne nézz
elsüllyedek a tekintetedben
ne érints
összerándulok a fájdalomtól
változnék de mivé
tekinteteden túlnőnék
idegen szemekben tetőződve
már nem férnék szívedbe
máshova képzelem magam
hova rejtenek a zavaros holnapok
a távolság szentté aranyoz
keress és ne tudd ki vagyok
káosz-dobok hangja között
menetelek
ahol magamat
ahol mégsem
miért
ne kérdezd
***

a perc

amikor rosszul álmodott álmaim is
felsorakoznak ellenem
mikor az öt érzék is lázad
amikor a valóság a képzeletre támad
nem menedék az álom sem
végső igazságokat szül
a perc fénylő intenzitása bennem
itt és most és hiába
***

végveszélyek – vészjelek 6. rész

az élet elpárolog mint a kályhára ejtett hógolyó
titka is elillan vele
mielőtt bármit megértenénk belőle
íme az ember
aki hosszú távú versenyfutásban
megnyerte az evolúciót
és elvesztette a verseny díját a Földet
ha feljegyzik valahol hogy voltunk
emlékművet nem állítanak

csak annyit tudnak más bolygókon rólunk
hogy éltek itt valami furcsa lények
elpusztították a levegőt a vizet a földet
a természetet amiből éltek
nyilván kezdetleges értelemmel
és nulla erkölccsel rendelkeztek
a romlás és a bomlás rendszerében
a pusztulás globális és totális volt:
nem kár értük létük furcsa mese
nincs pozitív üzenete –
és a galaxisok spirálján oszlik el
hiábavaló létezésünk szégyene
***

a simogatást nem hiszem

szép homályok filmje derengő opál
nem marasztal elenged a táj
mint az álom meghitt melege
hull le rólam tekintete
ha tartoznék is valahova
ahol mindenki szeret
a helyet nem találom nem talál meg
hűvös a mások otthona
a kényszerítő körökből kiválok
nem akarok hasonulni hasonlítani
a mindenségből csak magamat
akarom kihasítani
a simogatást nem hiszem
kinyújtott kezekből mindig
a kevesebbet veszem el
minden reggel elölről kezdek mindent
beillesztem a világot
érrendszerembe minden érzékszervembe
befogadom kerengetem
látványosan burjánzik bennem:
megfoghatatlan megható
egyszerre végleges és változó
bűvöl az alkony
a mára érvényes színösszeállítás
legendák fémszálas rongya leng
a hámozott valóság felett
a fa nyújtózkodó sejtelem köd-csalás
a magány felsőfokán vitorlázó
lombtalan árvaság
***

a szív közhelyei

homályban csügged a ház magának nevel
függönyt húz tekintetemre befelé terel
múltamat ülepedni sohasem hagyja
minden gondolat felkavarja
a szív közhelyeibe írom magamat
otthonosan forgok
áhítom a boldogság-színű létezést:
szeretet-kenyéren önmagamban-hittel élni
ha jönne a csoda hozzáadódnék benne felejtődnék
mindenkinek magamtól értetődnék
de a szív kérgesedő részeiben
bűnök kísértenek
elűzik érdemeimet
a csend súlytalansága vonz
engedek neki cserébe feloldoz
hintázom a felejtés
vagy a nem emlékezés könnyűségén
- érzékeim pihenője -
mesékkel etetem éhező éveimet
igyekszem semmit nem bánni meg
***

fény és árnyék

fények remegnek benned
az ősz levélről levélre terjed
elengedés halk tűnődés
hajlékony mozdulású neszek
összegyűlnek a hangok a csendek:
(az alázaté a büszkeségé)
együtt sajognak
a fáknál alacsonyabb vagy
lenéznek rád
az árnyékod hosszabb:
eltúlzott jelentőség
(feleslegesen) bővített mondat
törlés az égen:
az árnyék sötét vetülete
összezáródik a fénnyel
selyemre festett pára-tájak
- felvert hab-káprázat -
tartozni valahova lehetetlen
nem valóságos semmi sem
(villanásnyi vers: ezt végre elhiszed)

***

hazug táj

a nap felhőtornyokat habosít
független kékség az ég
sugárzó odaát
a táj merő ömlengés
színlelt önzetlenség
alattomos a csendje
valami váratlant szeretne
másik végletet
szétdúlni ami összetartozik: ne legyen!
árny- és fényfoltos szigeten
apró végzetek intenek
baljós jeleket mindenkinek
***

önigazolás

szóljon rám valaki:
dobd el a magad verő botot
gondolj az emberi méltóságra
- ki más szeretne? -
kegyelmezz magadnak!
itt vagy kődobásra tegnapi szavaidtól
kimozdultál körvonalaidból
váltsd meg a jövőt
valamerre menj!
öniróniával enyhített létezésem főnevei:
mozaikok belülnézetek
mai kis kudarc cserbenhagyás
meg sem vívott harc
kalandor tudásvágy
ártatlan szemekkel álcázott kívülmaradás
gyorsan kimondott és mélyen megbánt mondatok
verssel fokozott vagy csillapított fájdalom
az önigazolás elemei:
jóra lelkesedés tudatos túlélés
szerénységgel viselt győzelem vereség
kívánatosnál kevesebb harmónia-termés
szertelenséggel dacoló bölcs kiegyenlítettség
összegzés: a szavak elhordják
a tettek romjait
a felismerhetőn és megnevezhetőn túl
sokismeretlenes egyenlet keresi

érdektelen megfejtéseit
***

mozdulatlan táj álló idő

mint megfáradt öregasszony üldögél a táj
nem tudni napsütésre vagy viharra vár
fölötte az idő látszólag megáll mint egy
teremtett lény aki az álmok és a valóság közt
félúton még nem tudja mit akar
és egyszer nyugtatanság nélkül derűsen akarja
számba venni melyik mit ígér
ide-oda képzeli magát nem sieti el
akár a lehetetlent is meg akarja fontolni
mozgalmas képekből válogatja a lényeget
mámorral vagy józanul éli az összefüggéseket
a hangulat vagy a felfedező kíváncsiság ragadja
olykor a valóságok közül egy nem kívántba
(a prousti sütemény is bármikor a múlt-házba)
ha sokkal rosszabb is sokkal jobb
(de az sem lesz már otthonos):
az idő végül semmit nem kezd veled
nem is marasztal – enged
a táj nem mozdul mégis távolodik
a fogyó fénybe tartja arcát
hadd szokja a halált:
levélvesztett fa mintha egy túlsó partról nézne
nincs teljessége: egy növény-másvilágról
lombtalan soványan ágakat meresztget
mire emlékeztet?
mielőtt felfogódna értelmedbe fogódzna
szemek tükörtavába fullad a világ
***

a múlt-ház

kifordítom befordítom tükörben nézem:
a múlt hegyikristály
vagy fém-jelent szétmaró rozsda
történelemkönyv: úgy kezdődik
ezerkilencszázvalahányban
de leginkább ház:
bonyolult bűnökből itt szövődött
az érdemelt jövő
az ablak ugyanolyan egykedvűen
engedi be a fényt és a sötétet

(mindkettő bánt)
az ajtók ellenállnak
a varázsszó-nyitásnak
megtizedelt álmaimba révedek
mindenre ráírom: kevés kevés
nem elég gazdag a nemlevés
egyszerű magyarázatok világítanak
(a félelem mindig előzte a vágyat)
unom hogy már félszavakból értem magamat
kívül-belül hamu-alkony szállong
(megint lenyelt egy csengetést a csönd)
csipkebozótjával benövi váramat
a kérlelhetetlen közöny

Első közlése a NovArt Kulturális és Művészeti Magazinban 2022. november 26-án.