Amikor nem szeretnek
Írta: Ferenczfi János
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 449
Amikor nem szeretnek
Egy vezetőnek nem az a dolga, hogy népszerű legyen. A politikusok persze másképpen működnek, de róluk most nincs mondandóm.
A valódi vezetők dolga az, hogy akár kicsi, akár nagy probléma adódik is, az ügy haladjon, fejlődjön, vagy ha kátyúba került, azon túljusson, és haladjon a célok felé.
A vállalati szférában a jutalmazás és büntetés elvét alkalmazzák. Igaz, kis hazánkban sokszor annyiban merül ki a jutalmazás, hogy elmarad a kéjes büntetés. Ennek két fontos oka van. Egyrészt a kontraszelekció, mivel sok félig szocializált ember válik vezetővé. Amolyan EQ mínuszos lelkek. Másrészt a kiszolgáltatottság, mivel a munkavállalók többsége egyetlen vezetői döntés miatt is egzisztenciális katasztrófába kerülhet.
Egy non profit kulturális közösségben messze más a helyzet. Ezt jól példázza A Hetedik, hiszen itt sem én, sem a legtöbb felelősséget viselő szerkesztőnk nem főnök a szónak a piaci értelmében, hiszen senki sem függ tőlünk sem egzisztenciálisan, sem más módon. Ez jól van így.
De mégis, A Hetedik úgy működik, akár egy vállalat, és a tevékenységeinket úgy menedzseljük, mint munkafolyamatokat. Hiszen eredményekre kell jutnunk. El kell dőlnie, hogy egy-egy beérkezett írás megjelenik-e nálunk, és össze kell állnia újra és újra az aktuális tartalomnak.
Közben a világ legérzékenyebb embereivel, művészekkel dolgozunk úgy a szerzők, mint a szerkesztők esetében. Nagy kihívás úgy „üzemszerűen” működni, hogy ennyi érzékenységet kell közben figyelembe venni. Nem meglepő, hogy sértődések esnek. Hiszen ellentétes szempontok között kell minden döntést meghoznunk.
Példának okáért a szerző azt szeretné, ha a hozzánk elküldött műve megjelenne, és ezen keresztül nyilvános, pozitív visszaigazolást nyerne alkotói munkájának eredményéről. A szerkesztő azt szeretné, ha a gyakran monotonná váló munkája során csupa inspirálóan izgalmas remekművel foglalkozhatna. A vezetők pedig azt, hogy a lehető legjobb, legszínvonalasabb tartalom kerüljön ki a kezeink közül.
A szerző azzal szembesül, hogy a nagy reményekkel küldött művét nem válogatjuk be. A szerkesztő azzal, hogy folyamatosan próbára tesszük a türelmét. A vezető pedig azzal, hogy a szerző is, a szerkesztő is neheztel rá. Ez jó recept arra, hogy végül mindenki mindenkire haragudjon.
Ám de a cél az, hogy színvonalas tartalmat hozzunk létre, amely hitelesíti a szerzőt épp úgy, mint a szerkesztőt. Ennek pedig alapvető feltétele, hogy a vezetők bizonyos alapelveket, határokat megszabjanak, és ezek alapján a nehéz döntéseket is meghozzák. Mind ezt úgy, hogy a folyamatok rendszeres vizsgálatával a célkitűzéseket, módszereket, megoldási módokat folyamatosan finomítjuk.
Az a gyakorlatunk, hogy havonta jelentést adunk a szerzőinknek a műveikkel kapcsolatos döntéseinkről, egészen rendhagyó, szokatlan. A legtöbb irodalmi orgánum hasonlót sem tesz. Ugyanakkor ez alkalom arra, hogy a szerző a művei sorsa alapján elutasítottnak érezhesse magát.
Nem minden hónapban fordul elő, de így is kellemetlen, hogy időről-időre megsértődik egy-egy szerzőnk. S vegyük hozzá, hogy megesik ez olyan szerzővel is, aki egyúttal szerkesztőnk. Mit lehet tenni ilyen esetben?
Jelentessük meg mégis a hosszú döntési folyamatban kevéssé sikerültnek, vagy nem a mi tartalmunkba illőnek ítélt írást? Vagy kérjünk folyton bocsánatot azért, mert próbálunk az elveinkhez és céljainkhoz hűen működni?
Azt hiszem, ez is, az is fölösleges hiba lenne.
Tegyük hozzá, hogy következetesen ragaszkodunk az elsődleges bírálatoknál a szerző névtelenségéhez. Így tehát amit lehet, megteszünk azért, hogy ne a személyt, hanem a művet értékeljük.
Ugyanakkor minden orgánumnak megvan a maga értékrendje. Művészetben nincs objektív mérce, de az egyes folyóiratok, portálok, szerkesztőségek kialakítanak egyfajta tartalmi arculatot. Általában lehet tudni, hogy mi az, ami valószínűleg megjelenik egy-egy helyen, és mi az, ami nem. Sőt, azt is, hogy kinek a tollából igen, és kiéből nem. Ez pedig megtanulható, így sok szerző egyfajta rutinnal dönt arról, hogy melyik írását hová küldi el.
Nálunk annyiban egyszerűbb a helyzet, hogy a „kinek a tollából” kérdés nem merül fel. Felmerül viszont az a kérdés, hogy mi jelenhet meg.
Amatőrnek, sőt dilettánsnak csúfolt, alkotói mivoltukban ilyen módon megalázott szerzők között keressük az igazi tehetségeket. A tehetséget pedig kifejezetten színvonalas művek megjelentetésével igazolhatjuk. Lázadunk ezzel az irodalmi életben is nyilvánvaló feudális viszonyok és kontraszelekció ellen. Lényegében lehetőséget követelünk azoknak, akik valódi értéket teremtenek a magyar irodalom számára, de mégis mellőzöttek.
Ehhez pedig az szükséges, hogy A Hetedikben megjelenő tartalom megkérdőjelezhetetlenül színvonalas legyen.
Nem kellemes érzés, amikor egy-egy sértődéssel szembesülök. Mint sokat kommunikáló vezető, a legtöbb esetben a sértett szerző rám vetíti a megbántottságát, és ha hangot is ad ennek, nekem mondja, vagy írja meg, hogy mit gondol, érez irántunk. Nem jó az, amikor nem szeretnek.
De amíg vezető vagyok ebben az ügyben, addig fontosabbnak kell tartanom az eredeti céljainkat, mint a saját szociális komfortomat.
Ahogy írtam, minden orgánum kapcsán meg lehet tanulni, hogy mit fogadnak pozitívan a szerkesztők. Bizonyos értelemben az egyes szerkesztőségek edukálják a szerzőt, mikor is a döntéseiken keresztül arról „tanítanak”, hogy mit tekintenek színvonalas és fontos irodalomnak. A Hetedik esetében ez elég egyezerű: legyen a mű nagyon jó!
Azok az apróságok, amik még felmerülnek, igazán ritkán befolyásolják a döntéseket, de jó tudni róluk. Kerüljük az olyan társművészeti ágak bemutatását, amelyben nem vagyunk kompetensek. Nem gondoljuk magunkat sem társadalmi, sem tudományos folyóiratnak, és elzárkózunk az embertelen eszmék közzétételétől. Nem kell mondanom, hogy az évente érkező másfél-két ezer műből csak néhány esetében kell ilyesmit mérlegelnünk. Így tehát a használható recept ez: Küldd hozzánk a lehető legjobbat! Így a szerkesztő nem szalagmunkásnak, hanem ínyencnek érezheti majd magát, és végül izgalmas, kiemelkedő színvonalú tartalommal jelenhetünk meg.
Még az is lehet, hogy egy kicsit jobban szeretjük majd egymást.