A 17-es

A 17-es

Az első felnőtt könnyektől megrázkódott. A gyereksírásról sok szó esett a remízben, de erre nem készült fel. Ezt nem pillanatnyi hiány szülte, hanem mély fájdalomból táplálkozott. Szerencsés körülmény volt és gyorsította a helyzetfelismerését, hogy az első felnőtt, akit sírni látott, a testén hordozta a veszteségét: akármennyire is igyekezett a tartásával elkendőzni, a 17-es villamos érzékelte a kabát ujjában megbújó ürességet.
Ettől kezdve a férfire fókuszált, amíg az vele utazott. Látta az utastársait lopva figyelő tekintetét, megérezte a bizonytalanságot a kisugárzásából. Nemrég veszítette el a karját, ébredt benne a felismerés, amitől hajlandóságot érzett összekapcsolni a két fogalmat: a veszteséget a könnyekkel, de szüksége volt megerősítésre.
Még aznap találkozott egy másik férfival, aki merev tartással szállt fel, percek kellettek neki ahhoz, hogy észrevegyen és elfoglaljon egy szabad ülőhelyet a szinte kihalt villamoson. Azután csak ült ott üres tekintettel. A villamos a kezében tartott fakeresztet próbálta értelmezni – azelőtt még nem látott fejfát – így csak közvetlenül a leszállás előtt figyelt fel az utasa pilláin megülő könnyekre.
A férfi leszállt, átballagott a villamos előtt és lelépett az útra anélkül, hogy egy pillantást vetett volna a közlekedési lámpára. Fékcsikorgás, aztán a haragba hajló ijedtség hangján felüvöltött egy sofőr.
– A saját sírodra lesz, baszdmeg?
A férfi révetegen az autós felé fordította a fejét, de továbbra sem látszott rajta az eszmélés egyetlen jele sem, csak lépdelt tovább, mint aki a fél kontinenst átszelve megtanult menetelés közben, nyitott szemmel aludni.
A 17-esben összeállt a kép és a felismerés is egyben: a mások számára láthatatlan veszteség sem fáj kevésbé. Hetekkel később történt, hogy egy pár az ő jelenlétében szakított, és akkor azt is megértette, hogy a lélek fájdalma éppolyan, mint amit az erős fizikai behatás hoz létre, mégis sikerült a rezgések minimális eltérése alapján képekbe rendeznie a veszteségformákat, és mire a napfény kifakította sárgaságából a ragyogást és megkopott ülései foltossá szürkültek, számolatlan rózsaablakszerű képbe rendezte a begyűjtött veszteségszilánkokat.
A remízben megjelenő modern villamosoknak már ő mesélt az emberekről. A naiv kérdések és gyerekes megjegyzések elhangzásakor sokatmondóan villantották egymásra a fényszórójukat a hasonló korú társaival, akikkel jó érzés volt együtt öregedni.
Az évek során sokféle balesetet látott anélkül, hogy vele bármi hasonló történt volna, ami a sérthetetlenség hamis illúziójába ringatta a 17-est. Amikor aztán az az autó áthajtott a piroson és belecsapódott az orrába, először fel sem fogta, hogy helyrehozhatatlan sérülést szenvedett. Műszakilag persze rendbe rakták és a karosszérialakatos is minden tőle telhetőt megtett, a 17-es attól fogva magán hordozta az ütközés nyomát. A reménye, hogy idővel kicserélik a sérült elemeket, elhalt benne, megértette, hogy a csavarodás és torzulás mértéke nem tette ezt indokolttá. Ő lett a horpadt orrú villamos, az egyetlen a pályán, ami szakadékot vont a 17-es és a többi villamos közé.
Magába zárkózott. A rózsaablakokká formált szilánkok nézegetésével múlatta a szabadidejét, a forgalomban pedig igyekezett kizárólag befelé figyelni, hogy láthatatlanná válhasson.
Barna copfos, tizenkét éves forma kislány lépett fel a villamosra. A szeme körül kipirult a bőr, ahogy a könnyeit eldörgölte, visszafojthatatlan hüppögését csuklások szakították meg. Elfehéredő ujjakkal szorította a fülére a telefonját, alig artikulált igeneket hüppögött a készülékbe. A 17-es padlója megrándult, miközben a villamos magába szippantotta a gyerek fájdalomhullámait. Most először nem csak tanulmányozta a síró utast, tenni akart valamit érte.
Talán a rózsaablakok, gondolta bizonytalanul, mert nem értette, mi lehet a jó abban, ha még több szenvedést mutat a kislánynak, talán ez csak egyfajta drog, amivel ő porlasztja szét maga körül a magányérzést, de az emberekre egészen máshogy hat. Ám felbuzgott benne a tettvágy és nem volt más eszköze a cselekvéshez.
Őrzött magában egy mély gyermekbánatokból összeillesztett rózsaablakot. Ezt választotta a kollekcióból és a képeit az aktuálisan vele utazókra vetítette, közben a lányra összpontosított. A hiábavalóság hullámai rántottak egyet a kocsiszekrényen, rövid, türelmetlen csilingelést hallatott, amiért a gyerek továbbra sem látott túl a bánatán. Ám a csilingelésre összerezzent. A 17-es kivárt, majd csilingelt egy újabbat. A kislány, mint aki most ébred, rácsodálkozott a kezében tartott néma telefonra, aztán a körülötte utazók létezése tudatosult benne. Az összeollózott valóság ott és akkor létezett a számára. A sebhelyes arcú fiúról, akinek a szája sarkától a füle tövéig húzódó friss hege még fényesen emelkedett ki az egészséges bőrből, egy lányra vándorolt a tekintete. Mintha saját magát látta volna: kivörösödött arccal hüppögve próbált beleolvadni az ülésbe. Valamivel távolabb kamasz fiú utazott. Pólója elszakadt, melegítőnadrágját vérfoltok szennyezték, lábánál kettétört gördeszka hevert.
A 17-es átvette a kislány rezdüléseit. Érzékelte a döbbenetét, a felismerés okozta megrendülést, végül ahogy a fájdalmának egy része fáradt belenyugvássá szelídül.
Nem vagy egyedül, szuggerálta a villamos. Szerette volna elmondani, hogy ezek régi sebek, túl lesz a bánatán, ahogy ezek a gyerekek is túl lettek, de nem voltak képei hozzá, nem őrzött rózsaablakokat a későbbi boldogságuk szilánkjaival.
Nem vagyok egyedül, futottak végig a kislányból érkező rezgések a villamos padlóján és a 17-es érezte, ahogy az újabb hullámban feltörő sírás a megnyugvás könnyeit hozza elő a kislány szeméből.