Irma bordája
Irma bordája
Csodáltam anyukámat mennyi mindenhez ért. Én is olyan akartam lenni, mint ő.
Ha tudom, hogy már nyolcéves koromtól be leszek fogva a házimunkára, talán nem igyekszem annyira.
Anyuék a tiszta abrosszal letakart asztal körül ültek. Sutyorogtak. Valamilyen indokkal mindig elküldtek, hogy ne halljam miről beszélgetnek. Nagymama mesélt valamit, nagynénéim és anyukám mondtak rá valami vicceset. Nem tudtam mit találjak ki, hogy odaülhessek közéjük.
– Nem lehet kispulyám! Sietni kell, ha szárad a tészta, nem tudjuk felsodorni – szólt rám nagymamám. – Te még kicsi vagy ehhez – tette hozzá, miközben a megsodort csigát egy mozdulattal pöckölte az asztal közepére, ahová a többiek is gyűjtötték. Anyám reggel összegyúrta a levestésztát, szép kerek lappá, egészen vékonyra nyújtotta, majd apró kockákra vágta. Az asztal körül ülők elé kisebb adagokat tett, és egy pálcikával sodorták csigaalakra a kis kockákat. A többit tányér alá tette, hogy a felhasználásukig ki ne száradjanak.
Vérig sértődtem. Nem vagyok már kicsi! Úgy gondoltam otthagyom őket, megyek játszani, de vonzott a látvány, és egyáltalán, miért ne tudnám azt a nyavalyás csigát én is megcsinálni?! A kész tésztahalom egyre nagyobb lett, lelkesen tekerték a csigákat. Gyönyörű és kívánatos látvány volt a sok egyforma csiga. Hanem a jókedv lelohadt, monotonná kezdett válni az egyhangú munka, fáradni kezdett a társaság. Újra odasettenkedtem és kérdezgetni kezdtem nagymamát. Melyik sarkáról tekeri, mennyire nyomja rá az orsóval a csíkokat, és hogyan pöcköli le. Tudtam, annak nem tud ellenállni, ha tanítani kell az oktalan gyermeket.
– Na, jó, nem bánom! Várj egy cseppet gyermekem! Van eldugva egy csigacsinálóm, azzal kipróbálhatod – szólt engedékenyen és én végre beülhettem az asszonyok közé. Anyám közben elárulta, nyugodtan beszélhetnek előttem is, mert remekül tudok titkot tartani. Más bajából lehet a legkönnyebben tanulni, és mi mindig mindent megbeszélünk, hogy okuljak belőle. Nagymama egy régi, erősen kopott csigacsinálóval és egy orsóval jött vissza. Csodálkozva néztem az elnyűtt falapocskát, ami nem is az volt, hanem madzaggal fakeretbe szorított nádlapocskák sokasága. Bordának hívják, és a szövőszék egy kis darabja, ez mintázza a csigára a csíkokat. Azzal az orsóval tekerik, amit a szövésnél is használnak.
– Ráírta a nevemet is? Az enyém? – kérdeztem meghatódva, ahogy a fakereten a cikornyás betűket olvastam. – I R M A.
– Története van annak – szólt titokzatosan nagymamám. – Úgy nézd kislyányom azt a bordát, hogy az még az édesanyámé volt. Ő az ő édesanyjától kapta, aki az édesanyjától örökölte meg. Ki tudja hány Irma tekerte rajta a tésztát, belegondolni is sok, hány csiga készülhetett rajta! Most én adom át neked, anyád már megkapta, de neki már volt egy, így eldugtuk, nehogy idegen kézbe kerüljön, mert ez hagyomány, családon belül is csak az anyai ágon leszármazott Irmák kaphatják!
Csigatészta! Elmaradhatatlan része életnek, halálnak. Készül menyegzőre, keresztelőre, halotti torra, húsvétra, karácsonyra, vagy egy jó disznóvágás után az orjalevesbe. Értékét az elkészülte adja, az asszonyok együtt, beszélgetve, nevetve és sírva. Együtt. Közös akarattal. Készült az én esküvőmre is, gyermekeim születésekor, apám, öcsém, bátyám, anyám halotti torára is. Évszázadok hagyománya szerint, jó szívvel, alázatos lélekkel, tisztelve az elődök munkáját.
Nyolc évesen kaptam, ma hetven vagyok. Lányom nincs, megszakadt a szép láncolat. Mit tegyek vele, kinek adjam, mielőtt lehunyom a szemem. Talán magammal viszem, vissza az Irmákhoz! Hiszem, hogy már várnak valahol, egy szépen terített asztal körül, nevetnek és sutyorognak, bordák, orsók, csigatészták között. Várják a híreket az itt maradottak felől.
Gödöllő, 2025. 08. 31.