A tölgyfák takarják a kilátást
Írta: Imre Hilda
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 288
A tölgyfák takarják a kilátást
Az fajta keserűség, ami szembejön az emberrel egy-egy nap során, már nem készít arasznyi széles vájatot a szívben. Nem kell neki vésőt használnia, elég, ha megkaparja a szomorúság rögfalát. Sokszor nyeltem, ha szemembe nézve azt mondták, nem lesz baj, de tudtam, hogy a hang csak megkaristolja a levegőt, és ha nyomot is, hagy, az átlátszó marad. Csak a felidézés másolópapírja hozza elő újra.
Nem lesz baj, mondta a fiam, amikor az orrom elé tolta a papírt. Keze vénebb ráncokkal rajzolt volt, mint az én kapát gyakran markoló tenyerem. Vajon mibe öregedett bele, kérdeztem magamtól, ami azért volt felesleges, mert láttam tönkre menni és kicsorbulni a szájából kiesett szavakat. Nem mondhatom, hogy nem volt kitől tanulnia, mert a becsület nekem sem volt a haverom, mégsem gondoltam volna, hogy életem vége felé az utcára juttat. Előbb még tett egy kitérőt, amellyel rám ijesztett, de a gyenge sztrók nem volt elég, hogy észre térítsen. Sorsom kitérőjének hurkot fonó kanyarjában hirtelen a járdára kerültem. Valóságosan. Úgy a szürke, húgyos aszfaltra, ahogy az ablakon kidobott taknyos szalvéta, amit már nem érdemes kimosni. Elment a házam, és vele a kert meg a kutya. Ez utóbbi is hűtlen lett hozzám, talán mert olykor belerúgtam. Tolakodójószág volt, sose bírta kivárni, hogy rendesen elé kaparjam az ételt. Lökdöste a kezem, mintha siettetne, ezért néha kijárt neki a rúgás. Amikor mennem kellett, mert jöttek, hogy pakoljak össze, nem mozdult a dög. Valami jobban reménykedhetett, vagy csak gyűlölt engem. Még meg akartam simogatni utoljára, de hátrálni kezdett. Tudtam, hogy fél. Nem biztos, hogy ételt adó kezemtől, mert annak szaga volt, inkább bakancsos lábamtól, amely oldalba taszította. Mégis bántott, hogy elárul. A fiam is ezt tette, az asszony is, de ő legalább nem szándékosan. Meghalt két éve, legalább volt pénzünk a temetésére. Az enyémre nem lesz, de már nem is kell, mert nem nyughatok a kert végében, ahogy szerettem volna. Úgy beszéltük meg, hogy nem lesz utánam szertartás, a maradékot, azt a könnyű hamut, amit itt hagyok, majd elszórja hátul a káposztákra. Most viszont nincsen meg a veteményes, mert beköltözött egy család, és közölte, füvet akar. Káposztáim reinkarnációját nem érhettem meg, tarolják le csak őket, mint engem. Jár nekünk az úthenger, simogassa ki csontjaim, hátha a fájdalom is kilapul bennük.
Aláírtam a hitelt, mert elhittem, hogy jobb lehetőség nincs. Úgy látszott, ez lesz életünk nagy sansza, aztán beledöglöttünk. Először az asszony, aki azt mondta, ha elveszi a házat a bank, ő nem megy az utcára koldulni. Világéletében megvetette a koldusokat. Inkább meghal. És megcsinálta. Az első árverés után, ami nem volt sikeres, lefeküdt aludni és meghalt. Egyszerűbben és könnyebben, mint ahogyan élt. Úgy ébredtem mellette, hogy már megmerevedett. Haragudtam, mert megúszta az egészet, és nem kellett látnia fiunk tekintetét, aki az utolsó pillanatig sorolta azt a három szót, amiért most ököllel tudnám ütni.
Nem lesz baj. A hitel elvitte tornácos házunk, az udvart két megmaradt tyúkkal, meg a kertet. Még a tyúkok is maradni akartak, mintha más kése kevésbé lett volna éles a nyakuknál. Egy batyum maradt csak, meg a konyhaasztal a székkel. Az ágyat kidobtuk, mert a matrac szétmállott már. Majd kitalálunk valamit, mondta a fiam, és itt hagyott a járdán ülve vagy két órája. Nem mozdulok, hová is mehetnék? A várakozás csendes unalma már nem háborítja nyugalmam. Régen megbolondultam volna, ha egyhelyben kellett volna ülnöm akár öt percig is, de most nézem a repedt téglát, amivel az aszfaltot szegélyezték, ócska munka. Letöredezett már mind és kopott szilánként meredeznek a reggeli párában.
Mondhattam volna nemet is. Nem kellett volna hagynom, hogy a házunk legyen a fedezet, mert benne voltunk ketten élőhalottként és sorvadó ínyemmel nehezen rágtam már a mócsingot. Hetvenöt fölött azonban nem ugrál az ember, azt hiszi, kötelessége segíteni, ha már eddig élt, mire lenne még szüksége? Keveset akarunk, de senki nem mondta, hogy az a kevés már a minden. Csak enni, aludni, és beszippantani egy új reggelt. Nagy érzések nem gyötörnek, a fájdalom csak cseppekben rakódik a belső szervekre. Ott aztán összeáll, és egész masszával borítja be az addig rosszul használt vesét vagy májat.
Egy hetet adtak a költözésre. Harmadszorra ment csak el a ház, mert nem volt jó állapotban. Nem fedezte a kölcsönt így sem, de arra jó volt, hogy megszabadítson bennünket a falaitól. A bank úgy küzdött érte, ahogy tán én soha. A hátsó épületet használt téglából raktuk, kétszer be is ázott a tető, a fiam eltüntette a nyomokat két haverjával. Bejöttek, egyezkedtek, aztán nekiálltak és kijavították. Csak engem nem kérdezett senki: lehet, hogy hagyni akartam a lyukat. Lehet, hogy azt is hagytam volna, hogy rám szakadjon, ha nem járnak a nyakamra.
Az asszony tudta mikor kell elmenni. Elaludt, hogy ne lássa az egészet. Irigykedve gondolok rá.
Még hűvös az aszfalt, hiába tettem újságot alám. Bodobácsok sorjáznak előttem, párosan, ahogy szoktak. Hallom, hogy benn ébredeznek, és nekem már nincs oda bejárásom. A falat a saját kezemmel raktam, aztán ketten vakoltuk. Szép lett. Az egyik legszebb a faluban. Büszke voltam rá, és minden este mosolyogva léptem be a kapun. Az is korhad már, évek óta senki nem festette le a fát. Együtt romlott meg velem, és híguló emlékezetemmel.
Géza nem tudta fizetni a hitelt. Sokáig veszkődött vele, de ráborult az egész. A menyünk is elhagyta, vitte a két gyereket. Azóta már férjhez ment újra, és a hitelről nem is hall már.
A bank egy ideig tűrte, hívogatott, ajánlgatott mindenfélét, de egy nyugdíjasnak már nem könnyű elfogadni bármit is. Az elején még türelmesek voltak velem, de később volt olyan, aki azt kiabálta, hogy ostoba módon viselkedtem. Nem mondtam neki, hogy fogja be a száját, nincs igaza, a bankok a szemetek.
Géza egyre ritkábban jött hozzánk, ha hívtuk, kifogásokat keresett. Biztosan tudta, hogy veszni fogunk, csak hallgatott róla. Én is tudtam, csak abban bíztam, meghalok addig. Így is az lesz, mert az utcára sem való az én vénséges testem. Apám nyolcvanig húzta, én nem fogom. Azt hittem, még jut pár egyszerű év, és meglepődtem, amikor kiderült, hogy hónapok sem. Igaza lehet annak a bankosnak, ostoba voltam és hiszékeny. A saját fiam rántott be a csapdába, pedig látni lehetett, nem volt elrejtve.
A vonat most érkezik be az állomásra. Hallom, hogy élesen fütyül, biztosan megint valaki nem figyel az átjáróban. Évek óta most hallom megint, pedig csak párszáz méter az állomás. A fülem beleszokott a zajba, sose bántuk, hogy mellettünk zakatol.
Utánam már nem marad semmi. Az asztal fiókjában maradt egy-két kép, az irataim, és ha elmegyek, nem kell majd kidobálni a vackaim. Az ünneplőm mellettem egy zacskóban, mellette egy gatya meg egy zokni. Szürke. Feketében maradjanak csak a varjak. Én legyek átmenet.
Felállok. Ideje indulnom az állomásra. A hét húszas mindjárt befut a kanyarba, ahol az óriási tölgyfák takarják a kilátást.