A többi néma csend
Írta: Fábián József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 318
"A többi: néma csend"
Magyarországon nincsen polgárság. Nincsen saját erejére építeni tudó, saját magában bízó társadalmi réteg, amelyiknek megvan a tőkéje és vállalkozó kedve, tudása, vagy megvan az a fajta szakmai tudása, amelyeknek (tőke és/vagy tudás) birtokában bátran mondhatná: nem érdekel, hogy holmi megmondó emberek hogyan képzelik el az én jövőmet, olyanok, akik soha nem tettek le semmit sem saját asztalukra, sem a köz asztalára, én megélek a magam erejéből is. És mert megélek belőle, ezért még arra is futja, hogy nemzetem, hazám építésén, szépítésén, jobbításán, saját magam, és családom szellemi épülésén is munkálkodjak, önzetlenül támogathassam a művészeteket, az oktatást, a művelődést, vagy a számtalan egyéb területet, amelyre nem jut elég.
Nincsen ilyen réteg Magyarországon. Van ellenben csatlós-hűbéres réteg, vékonyka máz, amelyik még a rendszerváltás után három évtizeddel is retteg attól, hogy kiesik a nagy hatalmú úr kegyeiből, és egyik napról a másikra kénytelen lesz megelégedni a modern arisztokrácia kiváltságai helyett a plebejusok számára eltervezett posványban. Ez a helyzet harminc év után, azt kell mondani, semmit nem változott, csak a szakadék bővült a társadalom alja és a tetején úszó habos szenny között.
Magyarország ma is periféria. Periféria a világ fő áramlaitól, és szándékosan perifériában tartott, csak most már nem külső erők, hanem saját belső szennyáradata által perifériában tartott. És ez meglátszik művészeti életén is. Nincsenek mecénások, akik lehetővé tennék, hogy egy-egy általuk választott művészeti irányzat kiteljesedjen, hogy ne az állami kutya csecseiért marakodjanak egymás ellen a wannabe művészek, hogy ne „a főokos előtt vigyázzban álló, láthatatlan remegés” szabja meg, ki jelenhet meg, és ki nem, kinek rendezhetnek kiállítást és kinek nem fognak rendezni soha.
Lehet, most nem aczélgyörgyök állítják zöldre vagy pirosra a lámpákat, de a lámpák világítanak, jól érezhetően. Főleg akkor kezdenek világítani, amikor a kisegér olyan keresztúthoz ér, amelyen az elefánt éppen keresztbe dübörög. Évtizeden keresztül.
Tudomásul kell venni, hogy Magyarország - sőt, az egész magyar nyevű népesség - nagyon kicsi. Amíg egy 200, 500 milliós nyelvi közeg vidáman eltart 2-300000 írót, költőt, zenészt és képzőművészt, addig egy 20 milliós népesség, azon belül egy államban élő, nem egészen 10 milliós, habnehéz népesség, ahol 9 millió ember örül, ha megél, nem képes eltartani 20-30000 csepűrágót. Főként akkor nem, ha, mint a bolsevik hatalomátvétel, a náci Németország kiteljesedése, a kínai Kulturális Forradalom után minden belpolitikai erőfeszítés az agyak egyformára mosására, egyenkockára vágására irányul. Ezt látjuk az oktatásban, a színházakban, a képzőművészetben, bármerre nézünk.
Mit lehet tenni? Lehet saját erőből, kis szigetekben próbálkozni kitörni. Voltak erre példák, sikeres példák hasonló komor korokban is: ma is világító torony a Nyugat folyóirat, és ma is világító óriások azok az írók-költők, akik saját erejükből még publikációs lehetőséghez sem lettek volna képesek jutni. De a Nyugat mögött mecénás állt. A mai kis, induló folyóiratok, így a Hetedik mögött saját zseb áll. Aprópénz. Az állami támogatás üresen tátongó ceaucescu-stadionokba megy, valamint kualalumpuri kórházépítésre, mintha a János Kórház műtőjének álmennyezetéből nem pottyanna le egy-egy darabbal együtt egy-egy patkány is.
Magyarországon nincs művelődési politika. Kulturkampf van. Ismét, mint az elmúlt században volt, legalább kétszer. Magyarországon nincsen polgár, aki önállósága biztos tudatában támogatni lenne képes a művészeteket.
Ez persze így nem igaz. Én is tudok akár név szerint is megnevezni egypár ilyen vállalkozást.
Érdekes: mindegyik olyan, hogy nem szorul rá az állam csecseire. Nem függ állami megrendelésektől, uram-bátyám kijárásoktól.
A többi: néma csend.
És van még egy gondolatom Ferenczfi János írásához: szakmaiság - írja. szerinte a versírás nem szakma. Attól, hogy valaki kitanulja a módját, hogyan lehet verset írni, még nem lesz költő.
Ezzel egyet tudok érteni, azonban úgy gondolom, nem árt. A versek ugyanis alakba öntött szövegek akkor is, ha szabadversek. Ha egy festőnek tudnia illek, hogyan keverjen színeket, egy szobrásznak, hogyan munkálja meg a márványt, mekkorát üssön a favésőre, és hogyan öntse ki bronzból az agyagszobrot, miért ne kellene tudnia a költőnek a mesterfogásokat? Sőt: miért ne kellene ismernie az anyagot, azt a nyelvet, amelyen alkot? Hiszen ezen a nyelven ennek a nyelvnek a legmagasabban strukturált formájában: versben, költeményben szeretné kifejezni magát oly módon, hogy a., bárki megértse és átélje, miről szeretne beszélni, vagy b., éppen ellenkezőleg: akinek füle van a hallásra, az értse meg! A többi meg előbb tanulja meg, hogyan kell valamit is megérteni, aztán tanulja meg, hogyan kell őt megérteni! Utána tárgyalhatunk!
Elitizmus ez? Hogyne! De hát a vers a legmagasabban szervezett, legkoncentráltabb közlési forma! Ja, hogy a népdalok is versek? Na persze, de ott van mögöttük százak nyelv- és gondolatkészségének csiszoló hatása.
Szerintem a versírás szakma. Is. De nem csak az: szakmai alapokon álló művészet, ha magas fokon művelik. Na persze, a szakmai alapokat is lehet alacsony fokon művelni. Akkor hiába épül rá a "művészet". És bizony az is előfordul, hogy ritmikailag, formailag tökléletes egy alkotás, de olvasása után felmerül a kérdés: ugyan, minek?