A teher
Írta: Imre Hilda
Közzétéve 3 hónapja
Megtekintések száma: 208
A teher
Apám szörnyű. Nem bírom elviselni, pedig csak két hete költözött hozzánk. Tudom én, hogy a gyereknek kötelessége törődni idős szüleivel, hiszen felnevelték, de ez nem változtat az érzéseimen. Amióta nálunk van, megállás nélkül beszél. Olyasmiket mesél, amiknek semmi értelme. Mintha egy elzárt csapot hirtelen megeresztettek volna, úgy ömlik belőle a szó.
Kezdetben próbáltam megfejteni mit mond, de rájöttem, hogy nem a külvilágnak mesél. Inkább magában idézi fel élete régi eseményeit, és nem érdekli, zavaró-e vagy sem. Volt, hogy már rászóltam, de mintha nem hallotta volna. Nézi a tévét és beszél, megy a mosdóba és beszél, talán csak akkor nem, ha eszik. Kirámolja a hűtőt, beleharap a sajtokba, majd visszateszi őket a nejlonjukba. Neki a felvágott büdös, a bolti csirke undorító, ezért félrelök mindent, és méltatlankodva elvonul a szobájába, de csak kettő percre. Amikor előkerül, nem az étel a fő témája, hanem valami hatvan évvel ezelőtti esemény, amelyről nekem nem lehet tapasztalatom. Néha más néven szólít, gyakran vagyok Éva meg Judit, pedig egyik sem volt a családunkban. Anya Mária, a nagymamám Júlia, fogalmam sincs, kik másznak elő emlékezetének pincéjéből.
Apám nincs jelen ebben a világban, ezért nem lehetett egyedül hagyni a házában. Már arra sem volt képes, hogy meggyújtsa a gázt, féltünk, hogy egyszer arra megyünk oda, hogy úgy felejtette. A faluban többször találtak rá az árokban, vagy a templom melletti padon, egyszer a temetőben is. Nem a felesége sírjánál üldögélt, hanem ahol épp kedve volt leülni. Tudtuk, hogy nem hagyhatjuk magára. Pár éve még élénk és vicces volt, most azonban árnyékának is árnyéka.
Tekintete üres, az unokáit sem ismeri fel, és ha a lányom odaül mellé, mindig Panninak szólítja, és azt mondja neki, hogy csak őt szerette egész életében. Volt már példa arra is, hogy éjnek évadján megállt az ágyunk mellett, és nézte, ahogy alszunk. A férjem, a veje jobban megriadt, mint én. Azt sziszegte, hogy egyszer le fog bennünket gyilkolni, mert azt hiszi, disznóvágás lesz. Ettől a naptól zárjuk az ajtókat, a gyerekek is, habár a lányunk közölte, hogy túlzásba estünk. A papa egyszerűen unatkozik éjjelente, és mi rossz van abban, ha bennünket figyel. Lehet, hogy nem akarja elfelejteni, hogy mi kik vagyunk. Minden mást sikerült neki, és már anya neve sem jut eszébe.
Mindemellett rendetlen és elhanyagolt, amitől itthon folyton büdös van. Az a tipikus öregszag, amit nem lehet összetéveszteni semmivel. Heti egyszer nagy kínlódások közepette rávesszük, hogy fürödjön meg, de a ruháit már ki kell csempésznem a szobájából, sosem adná őket mosásba. A fiam, aki tizenhét éves kijelentette, hogy nem bír a lakásban lenni, amióta a papa nálunk lakik, mert a vécé húgyos, szerinte minden az, mert sosem mos kezet, és ezeken túl a szagokat sem viseli jól. Igazat adtam neki. Mintha nem is a mi otthonunk lenne már, ahol lakunk.
Gyűlölöm az apámat. Elvétve jut róla eszembe kellemes emlék. Gyerekkoromban amúgy sem sokat volt otthon, mindig dolgozott. Anya jött el az iskolai programokra, ő kísért el a kirándulásokra, amíg alsós voltam. Nem emlékszem arra, hogy valaha is aktívan részt vett volna a mindennapjainkban. Ha munka után hazaért evett, ledőlt a kanapéra, és hortyogott estig. Aztán elment valahová, legtöbbször a haverokhoz a műhelybe, ahol roncsokat bütyköltek, és késő este esett csak haza, mire mi már túl voltunk a vacsorán és a fürdésen. Lehet, hogy eltartott bennünket, és nem szenvedtünk semmiben hiányt, de ez nem apaság. Most nem tudok mibe kapaszkodni. Belül valami ősgyűlölet és megvetés dolgozik bennem. Azt szeretném, ha apám eltűnne. Egyik napról a másikra. Hogy a halálát kívánom-e? Nem, de azt, hogy ne legyen köztünk, mindenképp. Jó lenne otthonba vinni, de a pénze nem fedezi, a miénk sem.
Apám teher. Nehéz és lerakhatatlan. Józan pillanataimban tudom, hogy nem szabadna ilyesmikre gondolnom, de mi lesz, ha évekig velünk marad? Egy bűzbarlangban élünk majd, és hallgatjuk folytonos monológjait? Én nem bírom ki. Legszívesebben megfojtanám egy párnával. Vagy altatót kevernék az ételébe. Rossz ember vagyok. Romlott és szívtelen. Mégis megkönnyebbülnék, ha nem lenne köztünk. Mi lenne, ha visszavinnénk a faluba és hagynánk, hogy bekövetkezzen, aminek be kell? Miért van az, hogy szüleink teherré válnak számunkra életük végén? Mi szükség van erre? Bennünket büntetnek, mert kiskorunkban rájuk voltunk szorulva, és lélegezni sem tudtunk nélkülük? Vagy mert éjszakázniuk kellett miattunk? Ők vállalták, nem mi kértük az életet.
Az viszont aljas húzás az élettől, hogy benyújtja a számlát. Most, amikor a gyerekek már nagyobbak, amikor elmehetnénk kettesben moziba vagy vacsorázni, ott van az apám, és azt kell lesnünk, nem keni-e ürülékét a falra. Még nem tette, de abba is bele lehet bolondulni, hogy a végtelenségig mondja a magáét. Ha kérdezek tőle nem felel, elréved a távolba, majd folytatja a mondókáját.
Esténként nyitott szemmel a plafont bámulom, és haragszom a férjemre, aki könnyedén el tud aludni. Félhangosan azért imádkozom, hogy az Úr szólítsa magához végre az apámat. Pokolra kerülök ezért? Már nem számít. Ha nem lelek meghallgatásra, bizisten lépni fogok. Muszáj.
Nem bírom tovább. Egy hét, egy hónap és gyilkos leszek?