A sas
Írta: Tom S Knight
Közzétéve 11 hónapja
Megtekintések száma: 423
Tom S. Knight: A sas
Emberek segélykiáltásai és sikolyaik kétségbeesése hasították a délutáni levegőt a Fellegvárad melletti falu felől. Ahogy a két lovas egyre közelebb ért még a szél is félelmet fújt az arcukba. Az elöl, fekete ménen nyargaló férfi penge koptatta mellvértjére karcolt, kitárt szárnyú sason halványan csillant meg a füstfellegbe burkolózott nap egy-egy áttörő sugara.
Úgy tetszett még azok is megremegnek. Embernagyságú kétélű pallosa a lova bal oldalán lógott. Pajzsa a keresztbe tett kardokat tartó sas jelképével a hátán ringott a ló léptének ütemére.
A világos lovon ügető férfi nagyon igyekezett lépést tartani a másikkal. Hátasán több napi élelem és innivaló csüngött zsákokba töltve. A ló farán és a két oldalra erősített csomagon keresztbe vetve méretes csatabárd pihent.
– Trond úr! Lassítsunk le! – javasolta a kese lovas. – Valami furcsa dolog történik itt!
– Látom, jó Wulfrik! – felelte a másik szelíden. – Éppen ezért szeretnék mielőbb a végére járni.
– Kelepce lesz az uram! Eddig megúsztuk. Ne most rúgjuk le a sarkantyúnkat!
– Bízz bennem! Oly ismerős vagyok e helyen, mint róka a tyúkólban!
– Remek, uram! De az meghalt a végén, nemde?
– Senki nem élhet örökké, Wulfrik! Sem jobbágy, sem lovag, sem király.
Négylábú társaik fáradtak voltak, így nem tudtak teljes sebességgel vágtatni. Ennek ellenére jó ütemben haladtak. Porfelleg csapott fel lépteik nyomán.
Trond tudta, hogy saját csapataik menedéke volt e hely nemrég. Ellenségnek nyoma sem lehetne a vidéken. Ám mindenhol dúlás szaga terjedt. Füst és vér. Pont, mint előző nap. Akkor előre törtek a seregeik a Pusztalápost Aszlangraddal összekötő út vonaláig és szétkergették az ellenséget. Az itteni katonáknak is tegnap kellett volna távozniuk.
A fák által szegélyezett út óvatosan kiszélesedett, mígnem egy tisztáshoz kanyarodtak, ahonnan már beláthatták a kis település határát. A fellegváradi büszke, kék ég előtt magasra törő, sassal hímzett lobogó tépetten és koromtól szennyezetten mutatta a szél útját.
A falu házai közül néhánynak a teteje még lángolt. Az utcákon több tetem hevert.
Katonák és falusiak egyaránt.
Visszafogták a lovakat. Lassan ügettek a házak között vezető utcácska felé.
Trond emlékeiben még mindig elevenen élt, midőn gyermekként ugyanezen az úton játszott pajtásaival, akik közül az utolsót éppen a tegnapi ütközetben veszítette el. Lelki szemei előtt felderengett, Bartolo, a földesúr kapitánya, mikor megjelent és az utca gyermekeiből kiválasztotta a leginkább hadra termetteket. Otthonod, majd királyod, oktatta őket a rendre tűzzel és vassal. Tizenketten vágtak neki a csaknem harminc évig tartó
kalandnak, Fellegvárad védelmének. Most pedig egyedül ő tért vissza. Győztesen, de lélekben megsemmisülve. Büszkén, mégis nyomorultul.
Bartolo immár sok évvel ezelőtt átadta lelkét az Úrnak. Most úgy tűnt, talán jobb is neki, hogy nem kell látnia, mivé lett édes faluja.
A ló már csak baktatva vágott át a holttestek között. Itt egy asszony, amott egy gyermek, mellettük egy-két férfi. Katonák és földművesek. Sokan fegyvertelenek, mások mellett kard, kasza vagy vasvilla hevert. Trond torka elszorult.
Égett hús és füst szaga tömítette el az orrukat és ette be magát a ruhájukba. Wulfrik az orra elé kötötte sálját, mintha az segítene bármennyit is. A lovag viszont szívta magába a szagokat. Érezte, hogy indulata egyre inkább gerjed benne. Mozgásra lett figyelmes.
Egy asszony szaladt ki az egyik házból, alig kőhajításnyira előtte. A nyomában egy fekete páncélt viselő lovag rontott ki üvöltve: „nincs hová futnod szuka”. Majd megállt. Egy baltát kapott elő az övéből. Meglendítette és a nő után dobta.
Az éles szerszám a combján érte szerencsétlen asszonyt. Sikítva terült el a porban. Egy kis csomag gurult ki a kezéből. Trond, látva mindezt sietősre fogta.
A fekete páncélos nem vette észre a lovas érkezését. Tempósan közeledett a földön fekvő nőhöz. Az felváltva könyörgött és sikoltozott. A katona kardot rántott. Két kézre fogta és megállt a nő felett. Magasba emelte a pengét. A nő behunyta a szemét. A páncélos lesújtott.
Fém pendült fémen.
Trond óriási pallosával félrelökte a másik pengét. A páncélos meglepetésében egyet lépett hátra. Kardját védekezőn maga elé emelte.
– Igazán bátor vagy, zsoldos. – mondta Trond. – Egy védtelen nőn gyakorlod, amit északon az ellenségen kellene?
– Tudod ki vagyok én? – kérdezte a fekete páncélos mosolyogva. Hangja alapján középkorú lehetett, arca, ami a felhajtott sisakrostély ablakában látszott, kortalannak tűnt.
Ismerősnek találta, de nem tudta, mi végről.
– Nem foglalkoztat. – mondta. – Sok nálad különbbel végeztem az elmúlt napokban.
– Kötve hiszem. De tudod mit, lovag? Van benne kurázsi. Mivel látom, több csatában vettél részt, megengedem, hogy velem ünnepeld a győzelmet. – felelte arcátlan hangon.
Tekintetét a nőre emelte. – Ha ez a lotyó végre kileheli a lelkét.
– Győzelmet? – lépett előre a lovag. – Egy háborút, ahol testvér gyilkol testvért nem lehet megnyerni. Egy asszony halála pedig végképp nem győzelem.
A csend válaszolt. Trond tudta, hogy a zsoldos lovagok képezték a tartalékot. Ez a gyáva nem látott ütközetet már nagyon régóta. Szeme sarkából figyelte, hogy Wulfrik készenlétben áll. Jobbját a csatabárdra helyezte, hogy közbe tudjon lépni, ha kell.
– Mit számít az? – szedte össze magát a fekete páncélos. – Az ellenség megfutott. Mi pedig visszavesszük, ami a miénk és aztán megünnepeljük.
– Ebben a faluban nem ünneplik a mészárlást. – jelentette ki Trond.
– Aztán mért nem? – csendült fel mögöttük, a falu főtere felől egy élces hang. Egyből felismerte. Wartan. Legutóbb a zsoldosok vezetője volt. Mindennek elmondható, csak becsületesnek nem. Trond féloldalasan fordult, hogy mindkét irányt szemmel tudja tartani, tekintetét a parancsnokra emelte. Másik öt fickó állt mellette, ugyanolyan fekete páncélban.
Két kardot, három buzogányt és egy bárdot számolt náluk.
– Mert itt emberek laknak, nem olyan ördögök, mint te! – vágott vissza Trond. – Az életet ünneplik, a halált és a pusztítást gyászolják.
– Ördög vigye mindet, ha nem látják méltó módon az értük harcolókat! – így Wartan. – Netán ellenvetésed van, Trond? – úgy nyomta meg a nevét, mintha rágás után köpné ki.
A lovag nem felelt. Hátat fordított Wartannak és az embereinek. A nő felett álló katona arcán vigyor terült el. Trond pallosával a kezében elindult a lova felé. A nő a földön halk „Ne!” szót hallatott, majd sírni kezdett.
– Így van, jó lovag. – mondta gúnyosan a mellette álló katona. – Jobb, ha ebbe nem avatkozol bele. Minket meg hagyj ünnepelni. Szabadon távozhatsz. – majd a nő felé fordult. – Azt hiszem, félbe hagytam valamit. Vagy inkább túlságosan egészben…
Wartan és emberei idióta hahotázásba kezdtek. Trond elérte a lovát és a pallost a hüvelyébe csúsztatta. Megigazította a kezén a páncélkesztyűt, majd elindult vissza az első zsoldos felé, aki ismét a magasba emelte kardját.
– Tudjátok, – kezdte higgadtan, miközben sétált. – Először úgy gondoltam, betudom mámorotoknak, hogy ennyi életet elherdáltatok ma. – a fekete ismét leeresztette a kardot,
tekintetével a közeledő lovagot követte. – Hisz a megbocsátás az egyik a lovagi erények közül, melyre felesküdtem. – karnyújtásnyira állt meg, a szemébe nézett. – De ti továbbra sem mutattok könyörületet, amiről eskünk ugyancsak szól. Így én is egy másik esküt fogok betartani inkább: az elesettek oltalmazását.
Bal karja sebesen mozdult. Mielőtt a katona szólni tudott volna, Trond ökle a felnyitott sisakrostélyának nyílásába hatolt és péppé zúzta az arcát. A test élettelenül vágódott a porba.
Wulfrik egyetlen ugratással termett mellette lovával és átadta a hatalmas csatabárdot.
Wartan és emberei még mindig dermedten álltak. Mi lelte őket? Trond teljes erőből feléjük futott közben meglengette a bárdját. Wartan ekkor kapott észbe, de már nem tudott mit tenni.
– Te bolond! – mondta elfúló hangon, mikor lecsapott rá a penge. A vállát találta el, átszakította a vértet és egyből a földre taszította.
Trond kirántotta és már támadt is a következőre, akit szintén könnyedén legyűrt. A harmadik elintézését követően kezdte gyanúsnak találni, hogy komoly ellenállásba nem ütközött. A negyedik és az ötödik fekete páncélos szabályosan menekülőre fogta. Az egyiket Wulfrik tiporta el a lovával, a másik hátába Trond dobta bele a csatabárdot.
Az utolsó életben maradott hátrált, karddal a kezében, miközben a lovag egyre közeledett hozzá, immár az ismét kivont kétkezes pallossal.
– Van valami utolsó kívánságod, zsoldos? – kérdezte miközben oldalra emelte fegyverét, készen a csapásra.
– Wartan kapitány! – motyogta. – Wartan kapitány, kérlek segíts!
Kapitány? Csodálkozott el Trond. A megszólított csak hörgést hallatott, talán az utolsót.
– Nem kapitánya az, legfeljebb az ilyen férgeknek, mint te! – vágta a képébe és meglendítette a pallost.
Ekkor a páncélos, ledobta a kardját, térdre rogyott és levette a fejéről a sisakot. A harmincas évei közepén járt, nemes arcéllel és csillogó kék szemmel. A sisak levételével egyidőben valahonnan a páncél alól vékony korona került elő. Trond már tudta, hogy őt is látta korábban. Tőle kapta a lovagi címét. Gavin herceg. Leengedte a pallost.
– Mit keresel itt, felség? – kérdezte meglepve. – Elraboltak netán?
– Te tényleg nem érted? – nézett fel rá a herceg könnyes szemmel. – Elhardt király kíséretéhez tartozom. Wartan a testőrség kapitánya. Álöltözetben vagyunk, hogy ne keltsünk feltűnést. A királlyal és kíséretével gyűjtöttük a hadiadót.
– Hol a király? – kérdezte, de ekkor más sejtette is a választ. A herceg fekete kesztyűs kezének remegő mutatóujja a földön fekvő nő és a mellette heverő tetem felé mutatott.
Trond egy pillanatra elbizonytalanodott. Leeresztette a pallost. Körbenézett. A téren heverő hat, fekete páncélba bújtatott testet bámulta. A sasfióka elesett. Ő gyűrte le.
– Mind a királyi család tagjai? – kérdezte óvatosan. A herceg csak bólintott. – Miért támadtatok a saját falutokra?
– Nem mi. A falusiak támadtak ránk. Vissza akarták venni az adó fejében begyűjtött portékákat. A katonáink alig tudtak védekezni. A nő, akit védtél, fejbe dobta parittyával a királyt és elvette ő felsége jussát.
Wulfrik épp bekötözte a sebesült nő lábát, majd felemelte a földről a csomagot és felmutatta a tartalmát. Egy régi, rézzel futtatott kereszten csillant meg a fény.
– Ez volna a király jussa? Nem is igazi érték. – suttogta Trond. – Legfeljebb e nőnek.
– Eldugta a pénzét a kutya! – háborgott Gavin. – Nem akarja az országát győztesként a háborúban! Elárulta a koronát! Halált érdemel! Járj el esküd szerint, lovag!
– Egy lovag esküjében több erény foglaltatik. Tudnod kell, te eskettél reá. Ahogy azt is, hogy a korona nem a király. Hanem a nép, s a föld, mit óvni hivatott. A háborútok értelmetlen és pusztító. A népet kisemmizte, a földet felégette. Így rám maradt, hogy megóvjam.
– A herceged vagyok! Megparancsolom, hogy védj meg!
– A népedtől? – mosolyodott el Trond. Majd vállára vette pallosát és hátat fordított, hogy helyet adjon a falusiaknak, akik végre előmerészkedtek