A könyvcsinálás titka
Írta: Udvarhelyi András
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 332
A könyvcsinálás titka.
Avagy hogyan írjunk éltrajzi interjút
Drucker Tibor, népművelő, könyvkiadó
(1928-2018)
Csengetek kétszer, mint ahogyan a postások. Míg várok, reménykedem, hátha
kijavította öreg barátom a Budapesti beszélgetések sorozatba írt interjúnk
kéziratát. Nyílik az ajtó, és olyan méltóságteljesen áll a lépcső legfelső fokán
Drucker úr, miként a hős Hunyadi a vártán és barátságosan int, szervusz, gyere.
E két szót úgy ejti, mint egy nagylelkű fejedelem palotája lépcsején, aki
tisztelőjét fogadja. Megyek. Szervusz. Betessékel. Régebben a kedvesen
neveletlen Rexi hangos csaholással és barátságos farkcsóválással üdvözölt, de
nemrégiben az égi mezőkre távozott. Egy pillanatra szomorúság fog el, amikor
az ugatásnélküli csendben, rá és az elmúlásra gondolok, és eszembe villan,
minek annyit küszködni, mikor a vég biztos. „Ó, az a vég, csak azt tudnám
feledni” - ahogy Madách írta. Aztán belépek a takaros kis konyhába. Tibor
felesége, szokásához híven, éppen reggelizik, barátságosan köszönt, mint egy
családtagot.
- Foglalj helyet, kérlek. - mondja a házigazda. Szerencsés ember, a precíz
németek, ritka adminisztrációs hibájának köszönhette életét a 14 éves fiú, a
halálra szánt zsidókkal telt vagonokat, nem Auschwitzba irányították,
Ausztriában favágóként vészelte át a háború utolsó évét. Állítólag
munkaerőhiány volt Bécs környékén. Drucker Tibor, valamikor a
Munkásotthon, majd a híres Fővárosi Művelődési Ház igazgatója volt, aztán az
ország egyik legjobb könyves szakembere, de nyugdíjas korában sem telt el
egyetlen nap sem, hogy ne lenne könyv a kézében. Kalandos, halálos
veszélyektől sem mentes életét mindig meghatározta az olvasás, a könyvek
szeretete. Azok közé tartozott, akik nem csak olvassák a könyveket, hanem
kiadóként meg is jelentették azokat. Életem nagy szerencséjének köszönhetem,
hogy megismerkedhettem vele. Már két éve csináltuk közös könyvünket. Én
titokban már örültem, hogy hosszan készül, mint a Luca széke, mert így
hivatalos ürügyem van, hogy élvezzem társaságát.
Leülök a terített asztal mellé és a forgatókönyv szerint, rögtön a tárgyra térek:
- Kijavítottad a kéziratot? - firtatom. Rám néz ravaszul, ámde jóindulatúan, és
azt kérdezi:
- Mit kérsz? Kis pálinkát? Unikumot? Lefegyverző a kérdés. Pálinkát, mondom.
Kimegy, aztán bejön kezében a pálinkás üveggel.
- Ez nyírségi - dicséri az italt. Poharat hoz, tölt, koccintunk.
- Kijavítottad a kéziratot? – kérdezem újfent. Rámnéz, és azt kérdezi, mintha
nem hallaná:
- Egy kis rántottát?
- Kijavítottad a kéziratot? – kérdezem makacsul. Tibor, mintha nem is hallaná.
- Hány tojással kéred?
- Hárommal, mondom, megadóan. Aztán mégiscsak a céltudatos újságíró győz
megint bennem, és ismét kérdem:
- Kijavítottad a kéziratot. Tibor nem felel, de kedvesen megérdeklődi, hiszen itt
egy nagy mű készül, és a vendégnek nem lehet akármilyen étket adni. Mit
szólnának a népek, ha elterjedne, hogy Drucker Tibor a könyvmágus, nem képes
egy tisztességes rántottát megcsinálni? És ezért kérdez, mert az élet és a rántotta
fontosabb az irodalomnál:
- Sok hagymával ugye?
- Ugye - felelem lemondóan. Aztán a politikára, a már interneten is megjelenő
fasiszta szövegekről beszélgetünk. De én belekérdezek rosszindulatúan, de azért
lelkiismeret-furdalással:
- Tibor! Kijavítottad a kéziratot? Tibor feleletként leveszi a tűzhelyről a
serpenyőt, leteszi az asztalra, kenyeret szel, és arról érdeklődik és látom őszinte
ez az érdeklődés: - Ugye nem baj, hogy nem friss a kenyér?
- Nem baj, nyugtatom meg… Kijavítottad a kéziratot - kérdezem ismét
gonoszul, mielőtt megkóstolnám az a la Drucker rántottát. Fenséges az íze. De
arra gondolok, csak nem fog korrumpálni ezzel, és már tele szájjal érdeklődöm:
- Kijavítottad a kéziratot.
- Tudom, te a félédes vörösbort kedveled, - jelenti ki ártatlan képpel és tölt.
Iszom. Le vagyok korrumpálva, lefegyverezve. Mégis hálátlanul, mert ennyi
jótétemény után érzem, nem szabadna akaratoskodnom, ismét kérdezek:
- Tibor! Az isten szerelmére, kijavítottad a kéziratot? Most sem kapok e
kérdésre választ. Belenyugszom, gondolom, egy kis taktikai fegyverszünet nem
árt. Különben is magyar ember evés közben ne gonoszkodjék. Ízletes a rántotta,
finom a bor. Végül bemegyünk a könyvtár, dolgozó és fogadószobába. Tibor
könyveiről mesél. Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, gondolom, és ő
ténylek csupaszív ember, gondolom, majd csak megszán és felel kérdésemre.
Aki pedig a könyvet szereti az nem csak rossz, de buta ember sem lehet. S
elnézem az ízlésesen berendezett dolgozószobáját, amelyben a burjánzó zöld
növények mellett szobrok, és természetesen rengeteg könyv található.
- Tudod, meséli, - győzelmének tudatában, miközben egy halom könyvet rak
az asztalra, mint valami kincseket és neki valóban kincsek is. Ezek a dedikált
könyvek azért különösen fontosak számomra, mert mindegyikhez valamilyen
élmény kötődik. A régi latinok mondták, hogy a könyveknek meg van a maguk
sorsa. Habent sua fata libelli. Tudod, ez csonka idézet. Tóthfalusi Istvántól
tudom, hogy Terentius Maurus A betűkről, a szótagokról és a mértékekről című
könyvében ez áll: Pro captu lectoris habent fata sua libelli. Azaz as könyvek
sorsa attól függ, hogy mennyire tudja befogadni őket az olvasó. Az én
könyveimnek is megvan a maguk sorsa. És én olvasom is őket, jóbarátaim. Ez a
kis dedikált gyűjtemény, amit most előszedtem a könyvtáramból, nem jelent
értékrendi meghatározást. Különböző íróktól, alkotóművészektől kaptam ezeket
együttműködésünk, barátságunk nyomán. A dedikációk 20-30, netán 50 évvel
ezelőttiek, és visszaidézik bennem azt a korszakot, amikor a dedikációk
születtek. És mesél, mesél, és úgy hallgatom, mint annak idején a nagy adomázó
Hegedűs Géza és hallgatom, hallgatom és már eszembe sem jut kérdezni:
- Kijavítottad a kéziratot?
Látogatásom végén, közömbösen megemlítem, majd legközelebb
beszélgetünk közös könyvünkről. Megölel. Barátságban búcsúzunk. Felesége
sokat tudóan mosolyog:
- No, mikor lesz kész a könyv? - kérdezi, de ebben semmi rosszindulat nincs
csak az őszinte érdeklődés. - Hamarosan – mondom.
- Mire 79 éves házigazdám hozzáteszi:
- Ahogy a művelt latin mondotta: Festine lente, lassan siess. Nem kell sietni,
van időnk. Elég, ha 80. születésnapomra elkészül.
A könyv jóval 80 születésnapja után jelent meg. Dedikálta közös művünket,
címe: A Drucker Tibor - A könyvszakam mágusa. „Udvarhelyi Andrásnak e
kötet állhatatos, lánglelkű, roppantul makacs író-szerkesztőjének, ki röpke két
esztendő alatt sikerrel facsarta ki interjúalanyából curruculum vitae-jét –
ajánlja őszinte nagyrabecsüléssel tisztelő híve: Drucker Tibor. Budapesten,
2009. január 15-én. Csak a lánglelkű kifejezésen éreztem csöpp kis iróniát,
egyébként igazat írt. De mi már mindketten régóta tudtuk, nem a könyv
megírása és megjelentetése volt a fontos. Hanem az élet legfontosabb ajándéka,
a barátság. Még tíz évet jártam hozzá rántottát enni, kisüsti pálinkát inni és
vörösbort inni, no meg csevegni. És már nem kérdeztem tőle: - Tibor!
Kijavítottad a kéziratot?
Májusban meghalt. Nem érhette meg a sokat emelgetett 90. évét, amikor is sok
barátját akarta meghívni születésnapjára. És amikor most rántottát készítek, ő jut
eszembe, a könyvírással szerzett igazi jóbarát, aki ahogy végét közeledni érezte,
felhívott:
- András! Gyere! Látogass meg barátom. A végét járom. El akarok tőled
búcsúzni. Meglátogattam. Már nehezen ejtette a szavakat… beszélgettünk,
könyvekről, emberekről és irodalomról, még mindig, kedvenc szokásaként latin
idézetekkel fűszerezte mondandóját. Búcsúként, szemérmesen, szinte bocsánat
kérően odacsúsztatott egy borítékot: - Az új könyvedre… És ne feledd, lassan
siess, festina lente… Segítőkészen búcsúzott tőlem, a világtól, barátaitól,
ahogyan élt… Az utolsó kézfogása már gyenge volt… De barátságának éltető
ereje míg élek bennem él…