A kegyelem kikötője
Írta: Raymond Queneau
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 442
Le Havre de Grâce
Il ne faut pas chercher espace et souvenir
Dans la poussière énorme où dorment les maisons
Il ne faut pas chercher le temps et la mémoire
Dans la ferraille obscure où s'ébrèchent les toits
Je n'aurai pas cherché le vin ni le plaisir
Dans le vide indigo d'une fenêtre aveugle
Je n'aurai pas cherché le moment et l'histoire
Dans les rues abruties sous le poids des murailles
Les plans retraceront cette topographie
Les archives créeront cette chronologie
La mort s'affirme pure au creux des brèches sèches
Le sable se répand sur les jardins majeurs
Et l'école écroulée aspire mon enfance
Squelettes d'épiciers squelettes de tailleurs
Cadavre dispersé de la vieille libraire
On a tué tous les murs on a tué la lumière
Déjà des souvenirs commençaient à crever
On a tué tous les murs bétail supplémentaire
Je meurs par tout quartier La ville toute entière
Saute dans le matin en petites poussières
Dont l'une fut mon coeur dont l'autre fut ma main
Et ma tête et mon pied et mes cahiers scolaires
Et l'angoisse et le pain et les jeux et la nuit
Un balai un balai pour toute la poussière
Je suis si mort déjà que je puis rire aux larmes
Et la mer lessivait ce qui veut bien blanchir
A kegyelem kikötője
Ne keress emléket és ne keress teret
a százados porban, hol házak alszanak.
Ne várd, hogy az idő és az emlékezet
felriadjon lomok közt, csorbult tetők alatt.
Én nem keresnék bort, sem illanó gyönyört
a megvakult ablak indigó üregében -
nem él a pillanat, sem a történelem
az utcákban, miket falak nyomnak hülyére.
Új tervrajzok nyomán megszületik a térkép,
ha levéltárak az időrendet kimérték.
Száraz résekbe bújt az egyszerű halál,
homokkal önti el viruló kertjeinket.
Iskolám puszta rom, alján: gyerekkorom,
szabók csontvázai és fűszereseké
s öreg könyvárusnő szétporladt teteme.
Minden falat megöltek és megölték a fényt
s már dögrováson vannak az emlékek is -
minden falat megöltek mint a barmokat.
Minden lakónegyeddel meghalok, s a város
porszemekké bomlik a friss reggeli fényben,
egyik porszem: szivem, másik meg a kezem
és fejem, lábam és elnyűtt füzeteim
s a szorongás, a kín, a játékok s az éj...
Seprőt, seprőt, mely elsöpörje ezt a port!
Halott vagyok: nevetek, s szemem könnybe lábad,
s a tenger kilúgozza sóvár csontjainkat.
Fordította: Képes Géza