A halál völgyében járva
Írta: Takács Zoltán
Közzétéve 2 hónapja
Megtekintések száma: 169
A halál völgyében járva
A hurok, amivel a férfi megkötözte, végigvágta a csuklóját. A vér nyúlós cseppekben gyűlt a padlón lévő tócsába. Kába volt az ütésektől. Alig értette, amit a fickó mondott. Erős Kelet-európai akcentusa volt. Már órák óta mesélt, fájdalmasan elmélázva. Közben egyik cigiről a másikra gyújtott. Egyszer az ő szájába is dugott egyet, máskor meg ököllel verte, miközben bosnyákul ordibált vele.
Az idegen monológja során megelevenedett az évtizedekkel ezelőtti háború összes pokla, a halomba lőtt emberek iszonytató bűze, a rommá lett házak átható füstszaga, a kilőtt tankok égett olajának fekete ragadós korma. A hegyek és falvak nevei, a fickó szájából ismerősen csengve, visszarántották azokra a helyekre.
– Ott volt maga, és látta maga, mit csináltak velünk. És mit csinált? Mit csinált!? – ordított a képébe –. Ránk vadászott. Ránk! Csak, visszaadtunk egyet az ezerből, amit ők műveltek velünk.
A férfi ökle sokadszorra is ugyanott találta el az állkapcsát. Puszta indulatból, nem volt célja. Ha sokszor ütnek ugyanoda, egyre kevésbé fáj. Tompul az ideg. Nem vallatás volt. Nem gyűlölet, hanem az elkeseredés és fájdalom elegye, amely lassú méregként kiöli belül az érző szerveket, egy üres burkot hagy maga után a kegyetlenségnek.
Az idegennel, aki most újra visszavitte a pokolba, tegnap találkoztak. Mintha csak szórakozásból került volna Oakridge-be. Nem pecázni jött, mint a legtöbb washingtoni. Bár volt nála puska, mégis inkább túrázónak látszott, mint vadásznak. A felszereléséről egyértelmű volt, hogy nem először van a betonon túl. Ott stoppolt az út szélén az esőben. Megsajnálta, felvette a kocsijába, elhozta a kis erdei faházához.
Miközben megrakta a kandallót, a férfi leütötte, megkötözte, és most meg akarja ölni. Nem csak a testét. Az emlékek szilánkjai végigszántották az agyának mélyen eltemetett részeit, a repedésen, mint démon bújt elő a régmúlt.
A jelzőtáblán a Srebrenica név második fele már csak golyó ütötte szitaként láttatta a mögötte mocskosszürkévé omlott házak képét. Halmokban voltak az összehordott hullák, mögöttük a csupasz téglákkal, amelyekről géppisztolysorozat bontotta le a vakolatot. A kis hírszerző csoportja a szerb hadsereg után ért oda. Kényszeresen kereste az élet legapróbb jelét. Amikor megkapta egy halálhörgésben vagy reszkető sírássá némuló kétségbeesett sikításban, már nem akarta hallani.
A férfit Šušnjariban látta először, ahova a bosnyákok menekültek. Ott ült magában a katonatársaitól távolabb, az esti imát bojkottálva, háttal Mekkának. Akkor a kép, mint a fény az ezüstnitrátot, úgy égette az idegvégződéseit. A keserű lázadás képe minden felettes égi hatalom ellen, mint régi fotó, mára már fakóbarnává érett, de újra előkerülve áramütésként térítette magához.
Hónapokra rá, a NATO infocsomagjában látta újra az arcát. A fickó beállt mudjahidnek. A kartonja szerint a travniki afgán veteránokhoz csapódott, majd egy csoporthoz került, akik többnyire a szerb lakosságot terrorizálták lefejezésekkel és azzal, hogy rárobbantották a házakat a beterelt polgári lakosokra, majd az erről készült felvételeket közzé is tették. Köze volt a kesteni hadifoglyok árammal való kínzásához, majd halálukhoz is. A fickó teljesen fanatizálódott, hírhedtté vált a halált megvető őrjöngéséről.
A hajnal lassan bekúszott a kis erdei házba. Az eső sem kopogott már egy ideje. A bosnyákon látszott a végig gyötrődött éjszaka fáradtsága. Az ütések is egyre gyengébbek és ritkábbak lettek. Lerogyott a székre, szaggatottan beszélt tovább.
– A halált kerestem, de az mindig elfutott. Félt tőlem. Amikor maguk elkaptak Klinában…
Klina! Végre, a mozaik utolsó darabja is helyre került, már mindenre emlékezett. Egy öt fős mudzsahid banda ugrott rájuk. Kettő katonájukat lelőtték.
Felnézett a fickóra. Egy megtört, megkeseredett ember nézett vissza. A szem ugyanaz volt, mint régen, de a férfi mögötte már nem volt ugyanaz. Több mint két évtizeddel ezelőtt, amikor előtte térdelt, ő a homlokához nyomta a pisztolyát, ebből a szemből sütött az elvakult konokság, a halálvágy. Akkor annyira megdöbbent a tekintetén, hogy csak állt ott. A társai már végeztek a többiekkel, a kocsi felé lépkedtek. Fejbe rúgta a fickót, majd kétszer belelőtt a mögötte leomlott falba, majd a többiek után futott.
Nemsokára hazahívták. Irodai munkát ígértek a Pentagonban, de nem akart menni. Úgy érezte, nem tudott volna egy élő szempárba nézni, annyi megkövült, kihűlt tekintetet látott már. De a parancs az parancs, az évek során egyre több éjszakát tudott már átaludni, míg végül az egész háború egy távoli rémálommá aszalódott, legtöbbször már békén hagyta. Mostanáig.
– Miért nem lőtt le!? Miért? – ugrott neki a fickó, majd ütni kezdte, amíg azok egyre gyengébbé nem váltak, majd sírva roskadt vissza a székre. Mondatfoszlányokban beszélt. A fiáról, akit a szeme előtt végeztek ki Srebrenicában. A feleségéről, akinek egy hangja sem volt.
– Amikor végzett vele az utolsó is, egyszerűen fejbe lőtte őt is. Ott előttem – az emlékezés kínja kicsire húzta össze a férfit. Hangtalan zokogásba menekült.
Sokára, amikor elfogyott az összes könnye, felállt, mögé lépett, kiengedte a hurkot, majd visszarogyott a székre, háttal az ajtónak. Kezei tarkójánál fogva húzták fejét előre. A rátörő emlékek görcsbe hajtották.
Egy hang nélkül hagyta, hogy áldozata kiszabadítsa a lábát, felvegye kabátját, és kilépjen a hűvös áprilisi szélbe.
A hadnagy tapintatosan, szinte hangtalanul csukta be az ajtót maga mögött, lelépett a tornácról a sáros földre. Néhány lépés múlva a kis házból kiszűrődő kattanás állította meg. A hang, ami a golyót a tárból a csőbe juttatja. Felugrott a lépcsőn, feltépte az ajtót.