A gém
Írta: Tom S Knight
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 421
A gém
A medence vize melegen gőzölgött, a társaság kellemesnek ígérkezett. Nyolcan ültünk a gyógyvíz fekete leple alatt. Beszélgetésünk hangjait visszaverték a párás légtől átitatott falak.
Korábban sosem találkoztunk. Spontán kapcsolatunk a tizenhat éves lányom, Liza, becsobbanásával kezdődött. Lefröcskölte az egyik, már ott ülő házaspárt. Meg akartam dorgálni, de a vízzel beborított pár elcsitított azzal, hogy nem történt semmi, az ő lányuk sem különb. Természetesen Liza azonnal megtalálta a hangot a lánnyal, aki ránézésre vele egyidős lehetett. Aztán mások is csatlakozott a beszélgetéshez.
A lányom félrevonult a másik fiatallal és külön viháncoltak a medence egyik sarkában, nem messze mellettünk. Később néhány srác is mellettük termett, ahogy az várható volt.
Társalgásunk közben figyeltem rájuk is. Liza már igazi nő volt. Apaként mindig csodáltam szépsége szárba szökkenését. Mi tagadás, fürdőruhában még inkább tökéletesnek hatott. Korosodó férfiúi büszkeségemre is rendkívül építő hatást gyakorolt, amikor megjelent velem egy-egy alkalommal. Később azt kívántam, bárcsak aznap ne jött volna!
Újdonsült barátnője, Vera kislányosabbnak tűnt. Vékonyka, alacsony. Mellette Liza valóságos istennőnek látszott. A két fiú, szemlátomást inkább a lányomra koncentrált. Kellően vagánynak tűntek, alig idősebbek a Lizáéknál és úgy látszott, remekül szórakoznak.
Ha a társaságunk és a lányok kis csoportosulása egy vonalat alkotott a medencében, akkor a túl félen magányosan ülő férfival együtt már háromszöget rajzoltunk ki.
A kortalan arcát baloldalon jól látható, piros sebhely torzította el, amely a szemétől az álláig húzódott. Jól megnéztem magamnak. A kezdettől antipatikusnak találtam.
Előttünk érkezett. Nyakig elmerült a melegvízben, ennek ellenére jól látható volt széles, izmos válla. Vízilóra emlékeztetett valami természetfilmből. Épp csak a fülét nem mozgatta. Érkezésünkkor, köszöntünk, de ő ránk sem hederített, csupán meredten bámult maga elé. Viszont amint megpillantotta a fiatalokat, egyből érdeklődést mutatott.
Látszott, hogy elmélyülten tanulmányozza őket. Aggasztott, de nem avattam be sem szülőtársaimat, sem a társaságunk többi tagját. Igyekeztem én sem tudomást venni róla. Majdnem egy órával később a négy fiatal úgy döntött, átmennek az élménymedencébe. Feltűnt, hogy mind a mobilját vette magához először. Nem értettem a generációjuk technika függőségét, számomra egy törülköző fontosabb lett volna.
Egészen a kijáratig követtem őket a tekintetemmel, majd a sebhelyes reakcióit lestem. Úgy tűnt nem oda figyel. A korábban tapasztalt mozdulatlanságba merevedett.
Közben hallottam, hogy a társaságban szóba került a fürdő ódon falfestménye. Ismertem a történetét, így elmeséltem, hogy a felújítás során szándékosan hagyták meg a régi cs empéket és a mocsári madárvilágot barnán, bordón és okkersárgán ábrázoló festményt. A gém egyébként a város jelképe, egyben a becsületes, bátor férfi szimbóluma. A híres helyi képzőművész, az azóta elhunyt Mohavszky Jenő álmodta erre a falra. Nem csupán a fürdőt tette híressé vele, hanem a várost is. Ha valaki a gém jelképével ellátott kitüntetést kapott, az megbecsülést jelentett. A fal számos, a települést népszerűsítő kampányban szerepelt már. Az egyikben Liza is feltűnt, még hatévesen.
Akaratlanul is keresni kezdtem őt. Az egyik fiú és Vera ismét mellettünk beszélgettek. Liza nem volt sehol. A sebhelyes fickót sem láttam. Hangtalan eltűnt, ami mélyen zavarni kezdett.
Elnézést kértem a társaságtól, kikászálódtam a medencéből, fogtam a törülközőm és a keresésére indultam. Az élménymedencénél, ahová eredetileg tartottak, nem találtam őket. Visszafelé indultam, ismét a benti medencetér irányába. Már majdnem ott jártam, mikor zajt hallottam a pihenőszobák felől. Benyitottam az első ajtón.
A pihenő egy szabályos négyzet alapú, ablaktalan helyiség volt, amelyben félhomály uralkodott. Középen, egymás mellett, két ergonomikus pad épült. Balról kis csobogó, amely levendula illatot árasztott, jobbról és a bejárattal szemben cserepes virágok sorakoztak.
Először a fiút pillantottam meg. A helyiség jobb oldalán feküdt, arccal a padló felé, féloldalasan, mellette az egyik virágcserép összetörve, darabokra robbant.
Elborzadva láttam, hogy tőle néhány lépésnyire a két pad közül a sebhelyes néz fel. A beszüremlő fényben is jól kivehető volt, hogy szája szélén vér csorog. Izmai kidagadtak valami ismeretlen erőlködéstől, izzadtság gyöngyözve csillogott az egész testén. Megrémisztett. Így, hogy nem takarta víz, másfélszer nagyobb volt nálam. Egy alak mellett térdelt, aki teljesen a sötétbe veszett. Meglehetősen feldúltnak tűnt. Artikulálatlanul üvöltött valamit. A bejárattól balra megtaláltam a kapcsolót. Felkattintottam. A látvány csak lassan jutott el az agyamig. A lányom feküdt mellette a földön. A vérem meghűlt, úgy éreztem a világ össze-vissza mozog körülöttem.
Liza a hátán hevert. Eszméletlen volt. A sebhelyes a bal oldalánál helyezkedett el és kezével a lányom meztelen mellkasán matatott. Azonnal egyértelművé vált a helyzet.
Elrugaszkodtam az ajtótól. Akkor egy évszázadnak tűnt, mire megtettem azt a pár lépést.
Közben a férfi arca eltorzult a folyamatos hablatyolásban, de nem értettem mit akar. Mintha valami halandzsa nyelven szólna. Nem is érdekelt igazán. Minden belassult. Mit csinálhatott az a perverz állat a kislányommal? A látvány nem engedett gondolkodni én viszont engedtem, hogy átvegye valami ösztönös az irányítást. A tudatom kikapcsolt és nem volt esélyem közbe lépni. Ami pedig nem ment, nem erőltettem. Minden erő és mozgásból fakadó lendület benne volt abban a mozdulatban, amit korábban csak ketrecharcos videókon láttam. Nekiugrottam és térddel fejbe rúgtam az óbégató torzszülöttet. Állkapcson találtam.
Elvágódott a padlón. A szoba hátsó falánál, egy cserepes virágot összetörve állapodott meg.
A lányom mellé térdeltem. A földön, megtaláltam a mobilját. A mentőket tárcsáztam. A szabad kezem ujjaival ellenőriztem a pulzusát a csuklóján. Nagyon gyengének éreztem, de legalább tapinthattam. A bikinije elszakadt, mellei fedetlenek voltak. Orrából vér szivárgott. A feje tetején két ujjnyi területen hiányzott egy tincs a hosszú, barna hajából. A nyakán fojtogatás nyomai látszottak. Mellkasán vörös foltok árulkodtak róla, hogy megverték.
Úgy éreztem, mint apa és mint férfi, hogy ilyen elvtelen támadás nem maradhat megtorlatlanul. Épp azon gondolkodtam, hogy odamegyek és addig ütöm a sebhelyes vadállatot, amíg meleg, mikor a segélyhívó diszpécsere végre bejelentkezett.
Tájékoztattam, hogyan találtam a sérültekre, illetve arról, amit a veszély elhárítására tettem. A diszpécser nyomatékosan megkért, hogy ne nyúljak a semmihez, a mentők és a rendőrség már úton vannak. Ha lehet, a gyanúsítottra fordítsak kicsit nagyobb figyelmet és lehetőleg tartóztassam fel, ha magához térne. Reméltem, hogy Góliát nem áll talpra.
Nem tette. A rendőrök gyorsan megérkeztek, a mentők csak utánuk. Előbbiek pofozták életre és bilincselték meg. Én végig Liza mellett ültem. Az arcát néztem, mintha azzal életre kelthetném. A mentők szerint valaki megkezdte az ellátását, nem lesz komolyabb baja. A mellkasán lévő zúzódás szívmasszázs eredménye, emiatt jelenleg stabil az állapota.
A fiút egyetlen ütéssel küldték padlóra, majd stabil oldalfekvésbe helyezték, ami szerintük szokatlan ilyen cselekmények helyszínén. Valószínűleg egy agyrázkódással meg fogja úszni. Szerencséje volt és nekem is, hogy olyan hatékonyan ütöttem ki a sebhelyest, hogy nem tudott visszaütni. Nyilván könnyedén elintézhet volna, ha esélyt adok rá.
A srác tért magához előbb. Körbe nézett. Szemében aggodalom csillogott, viszont amint meglátta az óriást megbilincselve, felszabadult. Fel akart állni, ezért a sebhelyes érthetetlen bömbölésétől kísérve felsegítettem. Amikor megfogtam a kezét, valami furcsát tapintottam. Hajat. Barna tincset fogtam a tenyeremben.
Láttam a fiú arcán a „lebuktam” tekintetet. Ekkor vált világossá minden. A sebhelyesre néztem, ő elnémulva mosolygott. A szeme azt súgta: na, végre! A férfibecsület pedig megkívánta, hogy immár a megfelelő emberen vegyek revansot és a felismerés fényétől elvakítva öblös bal horoggal küldtem vissza a padlóra a fiút.
Rövidesen a földön ültem a sebhelyes mellett, hátrabilincselt kézzel. Ülőpartnerem sebhelyét idióta mosoly torzította. Roppant idegesítőnek találtam.
A fiú persze tagadott. Esküdött, hogy nem tett rosszat. A rendőrök szerint a hajtincs nem bizonyít semmit. A lányom pedig még mindig nem tért magához, hogy nekem adjon igazat. Így már éppen azt fontolgatták, hogy elengedik, hiszen ellene nem volt bizonyíték.
A sebhelyes halandzsázott valamit. Rászóltam, hogy beszéljen végre értelmesen. Az egyik mentős ekkor világosított fel, hogy siketnéma, sőt egy sérülés miatt nincs neki nyelve. A hallókészülékét is csak most adták oda. Elszégyelltem magam. Őt hittem bunkónak, de kiderült, én vagyok az.
Góliát oldalra biccentett és a kezét emelgette. Megértettük, hogy a bilincs levételét kéri. A rendőrök ódzkodtak, de a mentős meggyőzte őket, hogy ő csak jelelni, vagy írni tudna a saját védelme érdekében. Az pedig, ismeretei szerint, akkor is jár neki, ha ő a bűnös.
Végül levették a bilincset, de előkészítették a gumibotokat, ha esetleg szökni akarna.
Nem akart. Megdörzsölte a csuklóját és odament a fiúhoz. A srác hátralépett, a rendőrök előre. Érdekes tánc volt, de a sebhelyes zárta le azzal, hogy benyúlt a fiú fürdősortja zsebébe, ahonnan elővett egy mobilt. A fiú arca elé tartotta, amitől az színesen életre kelt, a tulaja pedig elfehéredett. Pár kézmozdulat után odadobta az egyik rendőrnek a készüléket, ő maga visszaült mellém. Megint az a mosoly. Viszont a rendőr még a fiúnál is fehérebbé vált, miután rápillantott a kijelzőre. A zsaruk szabályosan rávetődtek a srácra. A dulakodásban a telefon elém csúszott. Csak a galériájából láttam részleteket. Több fiatal lány képét. Meztelenül hevertek hasonló pózban, mint az előbb Liza. A srác immár harmadjára is a földre került.
Mikor végeztek vele, a rendőrök engem is szabadítottak. Elmondták, hogy egy régóta keresett bűnözőt fogtunk el, aki megbecstelenített több fiatal nőt, majd a képekkel zsarolta őket, hogy pénzhez jusson. Eddig óvatos volt, ismeretlen maradt. Liza keményen ellenállhatott és csak a sebhelyesnek köszönhető, hogy nem történt tragédia. Róla megtudtam, hogy Bronti Márknak hívják. Egykori katona, most magánnyomozó. Az egyik áldozat szülei bérelték fel, hogy kapja el lányuk megrontóját.
Liza végül magához tért, de túl gyenge volt beszélni. A mentők elszállították.
A becsület úgy kívánta, hogy elnézést kérjek Brontitól a tévedésemért és az előítéletem miatt is. Háromszorosan hálás voltam neki.
Mielőtt bármit mondhattam volna, egy apró fémes tapintású tárgyat csúsztatott a kezembe, vállon veregetett és távozott.
Az apró gém szobor azóta is a szobám dísze. Emlékeztet rá, hogy a saját emberi gyarlóságunk legyőzéséhez nagyobb bátorság szükséges, mint megharcolni az óriással.