A bosszú
A bosszú
Egy megbántott lélek áll a szakadék szélén. Kémleli a mélységet.
Ugorjak? Ne ugorjak? – döntésképtelenül töpreng.
Körbenéz.
Most valahogy olyan jó lenne, ha valaki megkérdezné, hogy egyáltalán mi a bajom – gondolja magában.
De senki.
Még a szél is elkerül, pedig máskor minden magaslatot körbeölel.
Most, mintha teljesen magára maradt volna.
A szakadék szédíti. Hátralép egyet.
Talán mégsem olyan jó ötlet.
Különben is – mi változik meg a világban, ha én már nem leszek?
De ha csak összetöröm magam, még nyomorultabb leszek.
Bár lehet, hogy legalább sajnálni fognak.
Rendben. Sajnálnak, de nem segítenek.
Akkor aztán még jobban ki leszek szolgáltatva mindenkinek.
A flegma szomszédlány majd fanyalog, és azt mondja, van neki elég baja ahhoz, hogy egy nyomival törődjön.
A nagynéném majd sajnálkozik, hogy már a bevásárlásban sem számíthat rám, most meg kell kérnie Jocit, pedig az mindig rohan.
A kedvesem sorra veszi, hogy mit kell befizetni, és morgolódik, hogy nem találja az eddig befizetett rezsicsekkjeit.
A telekszomszéd boldogan engedi majd el a kutyákat, mert nem tudok szólni, hogy ne feszítsék szét a kerítést, és ne rágják meg a kerti bútorokat.
A postás csenget, de kellő mennyiségű „szeretet” híján csak az értesítőt dobja be,
én meg várhatom, hogy valaki érte menjen.
Az orvost hiába hívom, így is lassan két éve csak ímélben értekezünk, ha éppen válaszol, mert a rendelőben nincs internet.
…Hát tudjátok mit – gondolta magában a megbántott lélek –, maradok ebben a rühes életben, és nem adom meg nektek ezt az örömet…
Megfordult, hazament, és
nem köszönt többé a flegma szomszédlánynak,
Jocit küldte bevásárolni a nagynéninek,
párjára bízta a rezsi befizetését,
megerősítette a kerítés alját,
bérelt egy postafiókot,
és orvost váltott (akinek nincs ímélcíme).