Bognár István

1952. április 11.-én születtem. Érettségiztem,40 évet „percharcosként”dolgoztam, küzdöttem az idővel a vasútnál, mint forgalmi szolgálattevő. Manapság énekelek, verselek, ahol lehet, és ahol kellek. Felneveltünk három gyermeket, miközben már 40 éve nevel feleségem, de ezért szeretem. „Édes Tündi szívem küldi E szerelmes verset, Csókot kérő bronz ajakam Kívánja a tested!” Ezek voltak első versem kezdő sorai még 1966 03.20 –án, mikor, is mint minden tizenéves diákban, bennem is tobzódott a szerelem. Aztán később úgy gondoltam én leszek a világ megváltója, jobbá, szebbé tevője. Az Izmusok C. versben ezt így képzeltem el 1969-ben: Nem nevezlek meg, mert nem ismerlek, tudatom tud csak létezésedről. Ha ismernélek, céloznék vagyodra, de ki vagy? mi vagy? s mért létezel? sötét hangként vágsz éles agyamba. A korerespondenciák kötnek szaggatva s tiltják a gyűrött gyönyörűség ázott ritmusait. Harmonikus melódiák csalitos útjain lélekbelátó tükrök az érzések hangjai. Szaga van a szélnek, s hangja a napfelkeltének, a lélek fényképezhető, a beszéd megehető s mindez azért van, hogy semmi ne legyen homálytalan. Nyüzsgő pázsit bolondos eszméje: kócos sorai közt szimfóniák, szonáták, nokturnok kérjenek a költészetből lélektörő hang-aktot. Aztán több száz általam „agyváladéknak” nevezett gondolat bújt a vers arca, sokszor álarca mögé, melyeket őrzök nem kincsként, csak azért mert én voltam azok is, s lettem azzá ki vagyok általuk. Nem kicsi, nem nagy, nem átlagos, amolyan kicsit sem szokványos: bogyystvános! Születésnapomra 1971-ben egy hosszabb lélegzetű verset írtam, belőle álljon itt két versszak, mely 45 év elteltével is az én utam: …Az ember küzd az emberért, így érzi mily egymásért való. S ha megér egy kort odaadná boldogan mindenét, hogy érezze: ad ő is a mindenért. … Az ember, ha megéri a KORT, tollát kezébe veszi, s maga elé papírt. Büszkén körülnéz, s írná: még nem volt elég! Aztán csöndben összegyűri, s a másikra könnyezve ennyit ír: elfáradt testemet őrizze tovább a sír. Humorral, iróniával, jókedvvel s nem világmegváltó, apátiába süllyedő, siránkozó, szókergetésekkel próbálok élni és írni. Manapság így, ahogy az itt olvasható önmegvalósító verseim sugallják.