András Tamara

Erdélyben születtem és itt is élek.
Minden nap megélem e táj szépségeinek és árnyékainak varázsát.
Amint kilépek a házból egy völgyre nyitottam ajtót, amelyet két erdő szegélyez, ebben a
miliőben a mese része a biodiverzitásnak.
Ha egészen őszinte akarok lenni, csak e táj miatt nem tudtam elmenni innen, ez az
otthonom.
Az emberi környezet már nem organikus része a tájnak, ez az agrár társadalmi
berendezkedés felszámolásával megszűnt, mostmár a tájat a neo-dzsentrik alakítják,
átépítik.
Mivel soha nem voltam egy kirobbanó természet, ezért inkább megírtam, megírom azt,
amit ezzel kapcsolatban megélek.

Az írás nem jelent feloldozást a meg nem tettől, de rávezet az alázat ösvényére, ami az
önismeretet segíti. Ebből a megközelítésből az írás egy önismereti tevékenység,
legalábbis számomra az.

Soha nem leszek eléggé realista ahhoz, hogy önmagam tudjak lenni, és soha nem leszek
eléggé idealista ahhoz, hogy már ne legyek önmagam.

Hiszek abban, hogy a békát megéri felboncolni, akkor is, ha nem értem az okát.

Hiszek abban, hogy mindenki története fontos, rengeteg Dickens-karakterrel találkoztam,
hogy rájöjjek, ők többek annál, személyek, ezek a tapasztalatok megtanítottak
meghallgatni a másikat.

Törvény szerint mindenkinek joga van a szólásszabadsághoz, de a tömegben elsikkad a
gyakorlata, az írás vilagítótorony mindazoknak, akik nem mernek, nem tudnak szólni, a
szöveg, a történet párbeszédre hívja őket.

Az írás a szabadság megbecsülése, tüntetés bármilyen ideológia ellen, ami elhallgatásra
kényszerít. Ez nem jelenti azt, hogy minden felelősségvállalás nélkül fecseghetek
akármit, ellenkezőleg, tudatosítom, hogy minden szónak hatása van.
Mégsem gondolom azt, hogy az írás pusztán a hatásért jön létre, hanem a történet
továbbhagyományozásáért, ez az örökség, a hamuban sült pogácsa, a mindennapi kenyér,
a Tündérkeresztanya, az öreg halász archetípusa mögött, ami az igazság hordozója.

Mi az igazság?

A megközelítéséhez kellenek a történetek.