Otthonom
Írta: András Tamara
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 46
Otthonom
Mint bordatörött háztető a mellkasom,
úgy hasogat a tartás hiánya.
Fenn a szépesztendős gerenda
metamorfózisa, majd lesz földikutya,
mert a vén cserépszövet rég felvett,
már szú ette panyóka,
aki látja, felszívja ozmózissal.
Idő előttről való mózeskosár,
akit a pince őrzött és táplált,
akkor is, ha elvetélte fia-borját.
Mégiscsak szíve van, benne ízelt lábak,
rajzanak és zongoráznak
csillagfényben, éjszakában
bujálkodnak, megfeszülnek,
elszáradnak, felderülnek,
míg el nem szenderednek,
ha kisarjad a holnap-reggel.
-Két szeme van, homloka magas,
tiszta szája táltos, gyomra puha,
öle széles, dereka egy palló,
s lábszára a nincsbe hajló.
Azért a vállán egy angyal megpihen,
s megzörgeti az ablakot,
mert a kisded várja ott,
felébredt megtérni Teremtőjéhez.
Nicsak, mi mozog? Világtalan bomlik,
mélységes vályatokba beívódik,
emészti a növényt, nem tudja, miért,
csak ás és süllyed a föld magjáig,
sorsa ez, csak Nyugati földikutya,
szellemtelen szemtelen néz,
mert nem is tudja, van sötétség.
A csendben kopogtat a közelség.
-Fáj dalom, mint reumás eb,
mégis hozzád andalog.
Mert amit nem mondani akarok,
egyedül te hallhatod.
Úgy vagy velem, mint a hézag
a madártoll pihéi között.
Ez a léghiány néha rádtapad,
mégsem rázod meg magad,
mert a nyárnak az üdítő harmata vagy.
Vagy, teremtett kedvese a szellemnek,
fogadott leánya a kegyelemnek.
Oltárra hullnak szirmaid, mert liliom az arcod,
s szívedben ugyanúgy dobog a találkozás,
mint a reumás eb szemében a megismerés,
te vagy az, aki hozzám közel jöttél.
A kisded látja a fényt,
már elhagyta a sötétség,
s az emlékteher lebillen,
boldog volt a súlytól,
mostmár szükségtelen,
nincs már szűkség,
kibomlott az ég,
kivirult a lét
s az idő, ami több,
mint a mindenség.