Vissza-vágó
Írta: Balázs Csilla Kinga
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 56
Vissza-vágó
(Horváth István: „Tornyot raktam” című versének továbbirata)
Ismerik a verset, biztos, melyben nagyapám, mint Hristos
pucikpadon ülve morzsolt törökbúzát és én tornyot,
csuszatornyot raktam lázban: alig fért el már a házban!
Apó mesélt. Szép meséket (szebbek voltak, mint az élet),
s belébújt az ördög, vagy mi (azóta se hagy nyugodni),
mi volt az, min úgy berágott? Egy csuszát tornyomhoz vágott!
Dőlt a torony, Olyan forma, ahogy egykor Bábel tornya!
Bennem is széthullt ott Minden: élet, haza, hittan, Isten
s tört bizalmam romja fölött bölcs nagyapám így bölcsködött:
„Azt akartam megmutatni, hogy az élet egy nagy Semmi,
és a Sors keze, ha lecsap, kaparhatod te a falat,
ami elmúlt, annak vége! Kár vonyítni fel az égre,
de a létben, mi arasznyi, nem tudsz nem álmokban lakni,
s amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni”.
Kislány voltam, jó hogy bőgtem, tehetetlen, nagy dühömben!
Kint is sárkány, bent is sárkány, nemem, korom, merő hátrány-
(Még maga a kis királyfi sem mert volna szembeszállni
ennyi túlerővel, kérem! Ha mást állít, erőst kétlem!)
Apó a fejemre nyomott vigasztalón egy barackot,
végül az ölébe kapott, s addig, addig cirógatott,
míg e Földön( nem a Holdon) megálmodtam az új tornyom.
Színleltem, hogy boldog vagyok (irigyeltek az angyalok),
de a szívem titkon vérzett: nem tetszett, ahogyan nézett,
vagy mert művem mikor eldőlt, jöttem rá, hogy mi a felnőtt?
Éjjel daccal, nagy titokban, jobb kezembe ollót fogtam,
bal kezembe kicsi lámpát (eltakartam fénylő „száját”),
s mint a falon fent a tájkép (ezüstholdas kígyó, árnyék)
apó arca fölé kúsztam. Kis hasamat összehúztam
(gyerekként keveset ettem), levegőt is alig vettem
s biztos kézzel, villámgyorsan, fél bajszát lenyisszantottam!
Másnap láttak volna hajszát, mikor nem lelte a bajszát!
„Kapjalak el - így ordított - hátadból szíjat hasítok,
csontjaid miszlikre töröm, ujjadon nem nő több köröm!”
(Kint a tél sárkánya bömbölt, hóbuckát buckára göngyölt,
az ereszről kígyók lógtak, jégfogúak, mosolygósak…)
Nagyanyó fogta le apót, hozott neki hátvakarót.
Csitította csöndes szóval, vörös borral, földi jóval:
„Sorskéz volt most ő is, látja, azt a bajuszt sose bánja!
Ejsze’ él még, nő majd másik, míg a foga mind elvásik!
De ha nem nő, az sem nagy baj, nem folyik le rajta a vaj,
sem a vaj, sem a juhtúró, minden dicsőség elmúló…
Jó földben a mesék magja, ennyit megért a fél bajsza:
unokánkra jöhet bármi, most tanult meg vissza-
vágni!”