Viharban
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 98
Viharban
A férfi korán kelt, ébredése határozottan kellemetlen volt. Az asszony sokat forgolódott, néha nyögött is. Másrészt hatalmasat mennydörgött az ég, és az ablakon nem lehetett kilátni. A férfi óvatosan húzta el a függönyt. Az ablak sötétszürke színű volt. Inkább hallotta, mintsem látta, mi történik odakint. Az eső zuhogott, jégdarabok koppantak a párkányon.
- Rosszul vagy? – fordult az ágy felé.
- Azt hiszem, elkezdődött – nyögött az asszony, ujjaival a lepedőt markolta, fogát enyhén csikorgatta.
- Megmondtam. Megmondtam, hogy előre be kellett volna menned a kórházba. Nézd meg, milyen idő van.
- Igazad van. Indulnunk kell pedig – nyöszörgött tovább bűnbánóan. – Csakhogy minél később akartalak itt hagyni – hasított belé egy újabb fájdalom.
A férfi látta, hogy már nem tud egyedül felöltözni. Gyorsan meleg zoknit húzott lábára, lapos sarkú, hosszú szárú cipőt, a fűzőkkel már nem is bajlódott, tuszkolta őket a nyelv alá. Leakasztotta a fogasról a legmelegebb kabátot, még egy kendőt is kihúzott a fiókból.
- Nem jöhetsz pizsamában – jegyezte meg az asszony igen tárgyilagosan, két fájás között.
A férfi magára rángatott néhány kezébe kerülő ruhadarabot, az esze már azon járt, hová is tette a kocsi kulcsot. Mikor kinyitotta az ajtót, akkor szembesült a helyzettel igazán. Tojás nagyságú jegeket vagdosott a szél, a jég nagyot koccant, ütött, amit csak ért. A vihar olyan erősen tombolt, hogy az ajtót azonnal bevágta, ablaküveg csörömpölt. A férfi józanul próbált gondolkozni.
- Várj itt, kinyitom a hátsó ülés ajtaját – mondta az asszonynak.
Ez még sikerült. Betámogatta, befektette a hátsó ülésre. A motor szerencsére beindult, azonnal bekapcsolta az ablaktörlőt. Látta a lapátok egyenletes, súrlódó mozgását oda-vissza, de az ablakon nem látott ki. A víz valósággal ömlött az égből, a jégdarabok úgy koppantak a karosszériára, mintha fegyver lőtte golyók záporoztak volna.
Nem, nem akartam ezt a gyereket, gondolta. Mintha éreztem volna, hajtotta fejét a kormányra.
Az asszony szabályos időközönként jajgatott, ahogy jöttek a fájások. Leginkább is ezt érzékelte a világból, csak halványan, néha jutott eszébe, minek is kezdte el ezt az egészet akkor, éjszaka. Aztán lehunyta szemét, nagy levegőket próbált a semmiből tüdejébe markolni.
Büntetés lehet ez, suttogta cserepes szájával.
A férfi összeszedte gondolatait. Nemcsak a golyózápor szakadt rá, de két élet is. A kórház messze van. Kinyitotta az ajtót, s rémülten látta, hogy a víz már a küszöbig ér. Ha ez így folytatódik, az autót mindenestül elmossa. El kell innen tűnni, de gyorsan. A gázpedált tövig lenyomta, még el tudott indulni. Fogalma sem volt, merre van az út, az ablaktörlők hiába kalimpáltak, semmit sem lehetett látni. Elindult találomra, lassan haladt. Egyelőre azon imádkozott, ne menjen neki semminek. Sötétben vezetett, akár a világtalan, de még botja vagy kutyája sem segítette. Az út hollétéről néhány magas fa adott útmutatást. Körvonalaiban látta őket, s eszébe vágott, hogy az utat mindkét oldalon fák szegélyezik. Középre próbált beegyensúlyozni. Bár soha ne tévedt volna erre az útra, dohogott magában, de már mindegy volt. A szél orkánná dagadt, miképp a fájások is gyorsultak. Az asszony egyre erősebb hangokat adott ki magából, folyamatosan jajgatott. A férfi előre figyelt. Dühösen vette észre, hogy az autó megállt, mintha akadály állta volna útját. Hiába taposta a gázt, a járgány nem mozdult. Ránézett a kilométerórára. A műszerfal nem sokkal több benzint mutatott a kocsiban, mint ami elegendő volt a kórházhoz. Keservesen elszégyellte magát, hogy még erre sem tudott megfelelően felkészülni. Hiába. Nem érdekelte eléggé a dolog. Elzárta a kocsit, megpróbált kiszállni. A víz fél lábszárig ért. Lábaival kitapogatta, hogy az orkán egy nagy faágat tört le a törzsről, az úton az fekszik. Azután mintha egy csecsemő képe is megjelent volna előtte, akár az övé is lehet. A felelősség mintha először érintette volna meg, összeszedte ismét minden erejét. Kézzel-lábbal mozgatta a nehéz ágat, valahogy résnyire felszabadította az utat. A kocsi prüszkölt, de beindult, átfért, istennek hála. Haladt tovább lassan, s ha van puskája, egészen biztos, hogy viszonozza ezt a golyózáport. Csakhogy nem volt, meg az ellenség is, ki tudja, honnan tüzelt, már összekeverte az irányokat és hangokat. Csak a lelkiismerete meg az út volt társa. Most szeretett volna meginni egy pohár konyakot. Vagy inkább egy üveggel. Az alkohol mindig fellazította az idegeit. Adna belőle az asszonynak is, már úgy sincs egészen magánál, egyfolytában ordít. Régebben nem így volt. Együtt itták meg a konyakot. Hogy melyik szörnyű hang volt az erősebb körülötte, nem is tudta volna megmondani. Halántéka lüktetett, a pokol lehet ilyen, csak erre tudott gondolni. Aztán minden úgy kiüresedett, kizárólag a két szélső fasort figyelte, nagyon-nagyon sokáig. Hirtelen azt érzékelte, hogy az ablakon világosodik valami. Rendesen látta a párhuzamos fasort, az egész olyan volt, mint amikor egy tóban csónakáztak. Merészelt nagyobb gázt adni. Az autó már úgyis olyan lett, mint a tésztaszűrő, látta korábban. De mindez nem érdekes. Csak az utat ne tévessze szem elől, a szentségit.
A kórház előtt már csikorogva fékezett, szaladtak a hordággyal az illetékesek. Az asszony arca el volt szürkülve, de még élt. Az eső zuhogott.
- Menjen, igyon valamit – fogta meg vállát az ápolónő. – Majd szólunk.
Szemben állt egy kávéház, valóban. A férfi rendelt kávét és konyakot, enni nem tudott. Rágyújtott. Lassan fújta a füstöt ki, az ablakon át kitartóan bámulta az esőt. Most arra gondolt, meg kellett volna esküdni. A jégdarabok lassan elakadoztak, hatalmas csatateret hagyva maguk után. Mindez a férfit már nem izgatta. Most erősnek érezte magát. Ha már belement, csak kijött valahogy ebből a borzalmas helyzetből. Először jutott el valami agyához az asszony irgalmatlan szenvedéseiből. Sajnálta. Nagyon sajnálta. Mindketten hibáztak akkor. Aztán eszébe jutott az a pillanat, amikor felelős apának érezte magát, csak ettől az erőtől volt képes elmozdítani azt a hatalmas fadarabot. Lány lesz? Fiú? Mindegy. Fordulhat ez még jóra is, meg nem halhat. Legalább újra csinos lesz az esküvőn, vékony lesz a dereka. Lesz még egy nászéjszaka, és konyakot is fognak majd inni. Tényleg, kért is még egy konyakot, fejébe szállt a gőz, s már szinte dicsekedett magában, elvégre úrrá lett ma a természet hatalmán.
Nemsokára nyílt az ajtó. Hívatták. Az orvos és az ápolók arcáról mindent leolvasott, egy pillanat elég volt hozzá.
- Már nem tudtunk mit tenni. Oda mindkettő. Sajnálom – nyújtotta feszülten kezét az orvos.
A férfi nem szólt, sarkon fordult. A lépcső alján az egyik irányba fordult. Az eső még mindig zuhogott.