Végső értelemben
Írta: Móritz Mátyás
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 44
Végső értelemben
Radnóti Miklós emlékére
„Mindentől féltjük azt, akit szeretünk,
mert végső értelemben talán
a halálra vagyunk féltékenyek.”
/Márai Sándor/
A múltunknál a jövőnket hadd lássam jobbnak
mint akinek reménytelen ábránd volt csak
hogy a csókjaid által kitavaszodjak
hogy fel végre boldog torokkal sikoltsak.
Hogy egynek láthassam mindazt ami törött
mint akit mindeki bolondnak mondogat
mint akire az idő is ráhűvösödött
ringatva magamban a csillogó gondokat.
Puhatolva csak a titkaidat sután
míg az eksztázis és a gyötrelem elegye
kínoz várva a bátor lépteid után
hogy a csend a dőre szívem szét ne egye.
Mint aki vesztesként már annyiszor ment el
mint akit már annyi minden hozott lázba
ébredve a legnagyobb hittel és kedvvel
be a legfényesebb csillagokat vacsorázva.
Szóródva százszor és ezerszer is széjjel
a traumáimat sorra letagadva
a várakozó remények gyönyörével
úgy nyílva ki akár a virág a napra.
Hogy meg ne csak ostoba szavaimat fejtsem
bukkanva rá újabb borzalmas titokra
hogy le a sorsom se lohassza a merszem
szét csak a lucskos bánatomat szipogva.
Míg magukra a csodák tovább váratnak
hogy mást oktassanak a jobbra a szebbre
érezve testem és lelkem is elszáradtnak
indulatommal sorsomat fenyegetve.
Mint aki komolyan téged sem vettelek
vonulva utánad akárcsak az árnyék
gyártva csak magamban a haditetteket
míg agyamat a villámok cibálták szét.
Hogy sebeim ne vérezzenek csak enyhén
felülről próbálva tekinteni a bajra
keresve azt kire szerelmem teríthetném
meg magamban a lelket csapdosva tartva.
Mint akire rá nem találnak és akadnak
mint akit el úgy felejtenek rögtön
érezve szomorúságom egyre vadabbnak
szorítva össze a szemem és az öklöm.
Kinek mosolya és könnye sem őszinte
nem gondolva csak a bajra a gondra
hogy pihenésemet senki se őrizze
a terheimmel lassan a földre rogyva.
Hiányod gyötrőbbnek érezve minden kínnál
várva csak az elismerő szót a jóra
kinek a félelem is megszokott lett immár
várva ki át féltve és zokogva karolna.
Mint akit csak üldöznek és csak megvetnek
járva idegen és távoli tájakon
érezve a sorsomat holtra sebzettnek
mint akire sávokat a hullócsillagok árnya von.
Osztva meg veled tájékozatlan zavarom
nem is sejtve hogy a támaszom kinek kell
kacagva a tegnap még riogató szavakon
telve meg újszülött rémekkel és hitekkel.
Evezve vissza a nyugodtabb vizekre
hogy levélként sarjadjon bennem a költemény
mint akire az égből a hideg sziszeg le
ki a mélységből ide árván nőttem én.
Hogy majd verssel adjanak vissza a földnek
ki sosem öleltelek mégis érezlek
maradva komolykodónak és tűnődőnek
állva be a bűnös és véres szökevényekhez.
Tévesztve össze a hamisat az igazzal
ki a lelkemet még ritkán sem áltatom
kit a bársony sötétség sem vigasztal
zihálva állva a széljárta sziklaszálakon.
Lelkem százszor ezerszer kutatva végig
hagyva rád mindazt mi belőlem itt marad
hogy útjára engedjem végre a régit
míg az idegesség az ujjamig szalad.
Ha komolyan venni nem is akad kedve
senkinek hogy a szívemet meglágyítsa
a papírra szállongó sorokat vetve
hogy tekintetem általuk legyen tiszta.
Hogy emberszámba vedd a magamfajtát
tudva a gonoszsághoz szelíd lejtő vezet
tudva a halálon egyedül esek majd át
vigasznak nem tartva meg csak a reszkető kezed.
Mindent leegyszerűsítve és feldolgozva
mint akit körbe a megvalósuló béke vesz
hogy tiszta szíved be a félelem se kormozza
hogy a fulladás ellen lélegzetemmel védekezz.
Ha rád újabb és újabb köveket is dobnak
látva arcát és fázisait a gyásznak
nem tudva mi marad belőlem az utódoknak
míg írás közben a szédülés hintáztat.
Tekintve téged bámulatos érdemnek
ki mindig is a magyarázatot kerestem
nem is számolva eddig hány halált értem meg
adva át neked a lélekűzte testem.
Tudva hogy nem a titkok okozzák a bajt
míg írás közben a kezemet vezeted
nem tudva versem ki dalolja vissza majd
kit mindig is az óvatos gyanú legyezett.
Mint akit dicsérettel meg ritkán leptek
mint aki meg ritkán tartottam a rangot
vagy mondtam búcsút a vad kényszerképzeteknek
kinek dőre szívében a sűrű méregoldat habzott.
Hogy velem csak az álmaimban találkozz
mint akit meg sokszor a hazug szó váltott
hogy közelebb kerüljek a szebb és bölcsebb halálhoz
hogy kiérdemeljem az enyhetadó álmot.