Valami nincsen rendjén
Írta: Móritz Mátyás
Közzétéve 10 hónapja
Megtekintések száma: 283
Valami nincsen rendjén
Dsida Jenő emlékére
Egyszer felfedeznek. Fel kell, hogy fedezzenek,
nem mondva: álmom csak lázas, és hogy csak balog;
mondva: el nem tűnhetek, és el, nem veszhetek,
hogy megöleljenek, a láthatatlan karok.
Hogy enyém legyen, a szeretet, az áhítat,
mint akit a sorsa, és az Istene is megáld;
ejtve el az angyalok, a széltrombitáikat,
virágozva, mint tavasszal a cseresznyefák.
Hogy ne legyek, se kívülálló, se idegen,
hogy helyet adhassak lelkemben valakinek;
nem tépve az agyvelőm, és falva az idegem,
hogy tudjam magam, valamiért, valaminek.
Mint akinek a mostaninál, jobb és több kell,
mint aki százszor, és ezerszer is meghaltam;
eszeveszetten döngetve, véres öklökkel,
nem is értve, hogy végig, miért ütnek rajtam.
Nem is értve vissza, mért fog, és mért korlátol
a sok senki, nem is tudva, milyen dolog kell;
hogy kivessenek végre, a pokol torkából,
melyből a napvilágra, kincseket hozok fel.
Nem is értve, velem a szerencse, mért szakít,
hogy viharjaim, kinek a fülébe súgom;
járva meg, az eltűnt világok árnyékait,
ülve meg, a ledőlni látszó trónusomon.
Mint aki tovább mereng, és tovább érzeleg,
nem is tudva, hányszor és miért lett elegem;
engedve csak, hogy megint bolondnak nézzenek,
fonva össze megint, imára a tenyerem.
Úgy érezve, a sors, az idő is lehagyott,
kinek a gondolatait meg, nem is töltik;
csak a ködös sötétségek, a szürke napok,
míg máshoz feledtetőn, a fény dörgölődik.
Mint aki a jelmezem, minden nap felveszem,
nem is tudva hogy kit, és miért tartsak észben;
folytatva utam, csatakosan, keservesen,
a megszakadni nem akaró ismétlésben.
Mint akire az elszántság, újra rátámad,
magam tovább, nem ostorozva, nem is rágva;
dobva el, a régen csonkig égett fáklyámat,
hogy égig csaphasson, a csipkebokor lángja.
Mint akit meg, senki sem tör, senki sem vakít,
biztosan tudva, életem jobb és szebb lehet;
jól tudva, a kimondhatatlan bennem lakik,
könnyekre nem cserélve, a gyöngyházcseppeket.
Mint akire az utak, és a csodák várnak,
mint akit el, semmi sem tántorít és tipor;
engedve vágyam, bizsergő unszolásának,
szabadulva meg, az éjszakák viharaitól.
Hálát nem mondva annak, aki nem segített,
nem érdekelve hogy ki, és meg, mivel jelöl;
búcsút intve fojtott, titkos nyögéseinek,
lépve vissza, a mérhetetlen szakadékok elől.
Hogy megőrizzem a tudatom, a lényegem,
hiába is kacagnak célomon, tervemen;
túl a lövészárkokon, a drótsövényeken,
a vágóhidakon, és a farkasvermeken.
Hogy hozzáedzhessem magam, az új szerephez,
hogy hordozója, ne legyek a sok kacatnak;
nem is csatlakozva, a meztelen sereghez,
mint akiben fel, ifjonti lázak kacagnak.
Mint aki mosolyogni el, még nem feledtem,
nem várva, míg az arcom, egészen fehér lesz;
nem is nézve, hogyan találják meg helyettem
mások a békességet. Tudva: te megértesz.
Oldva fel magamban, bánatom és bajomat,
hogy te is megértsd, az őrület mit tett velem;
elfeledve, a nyikorgó csontváz karokat,
mint aki a világ végét, már nem rettegem.
Magamban a csillogást, a vágyat kutatva,
hogy mozgatórugóm, ne legyen csak az ösztön;
köpenyem alól meg, az életet mutatva,
hogy el magam többé, ne kelljen függönyöznöm.
Nem érdekelve, ki, és mivel, és mért vádol,
hogy rám bűnösként, árulóként, mért utalnak;
szabadítva meg szívem, a jégpáncéljától,
hajítva el, a régen megkövült nyugalmat.
Ismertetve sorsom, lényegét és valóját,
hiába pofoznak, hiába is harapnak;
dobva le, eltemetett testemről a pólyát,
látva az arcom újra, nyílt és sima lapnak.
Nem számolva, a feledést hányszor kerestem,
mint aki csak értetlenkedik, vagy tagad;
és hogy miért nem cseréltem le a keresztem,
ásítva magamra, egyre odvasabbakat.
Tovább nézve, a reménytelen szemhatárra,
mint aki magában, csak méltatlanságot hordoz;
nem is tudva honnan, milyen vonatra várva,
térdepelve le, a kórusban zokogókhoz.
Hogy meg, te se értsd, miért fordulok el tőled,
kinek fülében, rémangyalai dobolnak;
járva körbe és be, a hazugság erdőket,
gondolva el mindent, fájónak és komolynak.
Mint akinek kezei, sírt, és kutat ásnak,
azt is elfeledve, aki örömöt nyújtott;
nem is mondva nemet, a szédült zuhanásnak,
hogy végre átszakítsam, az ólmos ködburkot
a lelkem körül.
Móritz Mátyás
2023. Május 13. Szombat
Budapest, Csepel