Úton
Írta: Verebi Éva
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 385
Úton
Kiürül néha
bentről a szó, és süvít
az értetlen üresség,
ami együttérzőt keres,
kapaszkodva meleg,
testvéri tekintetbe,
hogy megossza,
amit nem lehet
batyuval, kitelepítve.
Görnyeszti hátát
a férges "rendelet",
lelkében kucorog
Máriás kincse,
megszolgált,
maréknyi könnye,
Jézusa keresztje,
s viszi szíve fölött
a hosszú úton
méretlen keserve.
...érzi az aprónép
anyja meleg keze
most remeg, és szorít,
apja földporzó lépte is
keserves, súlyosabb,
túl nagy most a baj,
még sírni sem szabad,
hogy gyönge testének
éhe, szomja van.
Most menni kell,
talán örökre
elmenni kell.
Ki lehet hát itt,
s az időt fölfűzötten
majd az a Valaki?
Ezután, és akkor
már kiben is bízhat?
Mit hoz az idegen,
a bántón ismeretlen,
ha a kérdések
egyre fölzokognak?
Valaha, vajon csitít-e,
bármit is egy új szín,
ha szeme írisze
már soha nem üzen
elrabolt földjéről napot,
kifosztott házáról híreket?
És lát e valaha, ott,
hol senkije nincsen,
jelent a múlttal összefűző
kontúros arcokat,
vagy csak komiszul,
fáradtan cipeli majd
a holnapok szűkében
meggörnyedt napokat.
Fásul a tűnődés,
tart még az a hosszú út...
...és szuszog anyja kebelén
a pár órányi élet,
hamvas bőre
mohón issza még
az itteni mezők,
feledni nem lehet illatát,
de a fölszántott barázda
már vetetlen rezzen
a fölsíró csecsemő
távolodó hangján.
Megérti e bárki majd,
hogy miért sodorja,
űzi majd őt ágról, ágra,
sokszor megalázva
a sosem kért élet,
dacosan megküzdve
szülője szaváért,
megszenvedve
elkobzott sorsát,
örök kálváriáját?