Utólag már hiába

Írta: Egervári József


Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 295



Utólag már hiába

 

A kispolgári lét diszkrét

bája a semmit rajzolja

üres képkeretbe,

a múlt homályos,

komor a jelen,

az öröklét templomokból

vigyorog az enyészetre,

látni sem akarom,

lehunyom szemem.

A szenteltvíz csorgott

egykor homlokomon,

s körülöleltek

gyenge imák,

sorsom semmiért

sem okolom,

hogy nem adott

nekem élhetőbb

hazát,

Párizs, netán London

lehetett volna nyerő,

a művelt, gazdag

és gyönyörű Európa,

de tán már itt készül

nekem a szemfedő,

némán, dicstelenül hord

a szél az utolsó útra.

Persze csakis én vagyok

hibás, netán gyáva,

nem kiabáltam soha

elég hangosan,

nem mondtam el,

mi lesz az ára,

ha szabadságot vágyva

az igazság arctalan,

ha demokráciát

játszanak gazemberek,

ám egyetlen szavuk

sem igaz,

ügyes píárral festenek

rózsaszín felleget,

miközben ajkukon vigyor,

tekintetük pimasz.

Csakis én vagyok a hibás,

netán ostoba,

mikor hittem,

hogy szittya vérünktől

nem leszünk barbárok,

s hogy nem lesz itt

többé gyűlölködés soha,

ha európai módon

gomboljuk a kabátot.

Tévedtem, bűnöm

a gyáva némaság,

csak papírmasé

a Don Quijote jelmez,

ki nem védi tíz

körömmel igazát,

utólag hiába káromkodik,

s hiába könyörög Istenhez.