Utólag már hiába
Írta: Egervári József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 329
Utólag már hiába
A kispolgári lét diszkrét
bája a semmit rajzolja
üres képkeretbe,
a múlt homályos,
komor a jelen,
az öröklét templomokból
vigyorog az enyészetre,
látni sem akarom,
lehunyom szemem.
A szenteltvíz csorgott
egykor homlokomon,
s körülöleltek
gyenge imák,
sorsom semmiért
sem okolom,
hogy nem adott
nekem élhetőbb
hazát,
Párizs, netán London
lehetett volna nyerő,
a művelt, gazdag
és gyönyörű Európa,
de tán már itt készül
nekem a szemfedő,
némán, dicstelenül hord
a szél az utolsó útra.
Persze csakis én vagyok
hibás, netán gyáva,
nem kiabáltam soha
elég hangosan,
nem mondtam el,
mi lesz az ára,
ha szabadságot vágyva
az igazság arctalan,
ha demokráciát
játszanak gazemberek,
ám egyetlen szavuk
sem igaz,
ügyes píárral festenek
rózsaszín felleget,
miközben ajkukon vigyor,
tekintetük pimasz.
Csakis én vagyok a hibás,
netán ostoba,
mikor hittem,
hogy szittya vérünktől
nem leszünk barbárok,
s hogy nem lesz itt
többé gyűlölködés soha,
ha európai módon
gomboljuk a kabátot.
Tévedtem, bűnöm
a gyáva némaság,
csak papírmasé
a Don Quijote jelmez,
ki nem védi tíz
körömmel igazát,
utólag hiába káromkodik,
s hiába könyörög Istenhez.