Úgy írj, ahogy mások imádkoznak
Írta: Turczi István
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 230
Úgy írj, ahogy mások imádkoznak
Hol van a kéz, mely teremteni tud,
kérdezed hosszú utunk végén
a csukott szemű templom hűvösében.
Mint két, hangszerétől megfosztott
utcazenész, lehajtott fejjel ülünk
az oldalhajó kövezetén.
Ne számíts elragadtatásomra.
Sosem tudhatod, kire mikor
kezdenek el hatni a szavaid.
Akár egy időzített bomba,
megfeszül agyadban, kattog,
míg fel nem robban.
Ők, a haláltudók, bölcsebbek nálunk.
Ha lecsukom a szemem, látom őket,
ahogy egymás mellett fekszenek,
s mint a füvek, belélegzik
a föld alatti fényt.
Minden hit és kétségbeesés alapja
az, ami megváltoztathatatlan.
Esteledik, és ez így lesz holnap is.
Miközben a vers konokul fut tovább
az elíziumi papírmezőkön,
„Úgy írj, ahogy mások imádkoznak.”
„Úgy élj, ahogy mások meghalnak.”
„Úgy halj, fenséggel, ahogy a nap lemegy.”
Sosem tudhatod, kire mikor
kezdenek el hatni a szavaid.
Önzésünket szemünkre hiába hányják
felnőtt fiaink, láva-szemű lányaink.
Könnyezünk majd, mert hiányoznak,
könnyezünk majd, mert tudjuk, mi is nekik.
Azután fejet hajtunk, megpihenünk
a katedrális hűvösében,
és az eggyévált árnyék résein áttörő
lassú, lisztes ragyogásban
gyűjtünk egy marék reményt.