Tűzálló

Tűzálló

Üszkös, csonkán meredező falak, szenes, darabokra hullt gerendák s töméntelen hamu. Ennyi
maradt az egykor meseszép, erdőszéli ikerházból.
Ádám némán nézte a romokat. Az esetek többségében nem fagyott le, bármilyen súlyos
problémával találta szembe magát; megoldást keresett rá, igyekezett kihozni a helyzetből a
legjobbat. Most azonban neki is szüksége volt egy kis tétlenségre. Ha az ember otthona elpusztul,
mialatt nyaral, s a kapuban döbben rá, nincs többé hol álomra hajtania a fejét, megtorpan számára
az élet egy darabig.
Tétován nyújtotta előre a kezét, mintha jelen és múlt fátylát akarná félrehúzni. Maga elé képzelte
az öreg ikerházat. Alaposan eljárt felette az idő, mikor megvették. Sokat dolgoztak rajta, hogy
otthonná varázsolják. Igyekezett felidézni, hová melyik követ, szálfát rakta, de memóriája cserben
hagyta. Mintha azzal, hogy megszűnt létezni, az épület az emberemlékezetből is távozni kívánna.
Merengéséből az egyre hangosabb hüppögés szakította ki. Elfordította tekintetét a
maradványoktól, s a tőle nem messze, egymás karjaiban síró Márkra és Diára vetette. Tekintete
komorabbá vált. Nem csak őt érte veszteség. Az ikerház átka… Ez a forgatókönyv egyikük fejében
se játszódott le, mikor huszonévesen megvették ezt az ingatlant, mikor végre kiszabadult
nevelőszülei fojtó légköréből, s új, igazi otthonra talált barátaival a szomszédban, amit velük együtt
épített fel…
Együtt – futott át a fején. Együtt kezdtük, együtt szenvedünk, s együtt állunk talpra.
Befejezettnek nyilvánította a bánat idejét. Eljött a cselekvésé.
– A helyzethez mérten hogy vagytok? – lépett hozzájuk, s a pár vállára tette a kezét. Dia
nagyokat pislogva emelte rá fátyolos szemét. Ádámnak eszébe jutott, egykor kezét-lábát törte volna,
hogy megvigasztalja őt, ha szomorúnak látja. Sok évig volt szerelmes belé tizenéves korukban, s
kezdetben fájt neki, hogy Márkot választotta helyette. Végül megbékélt a helyzettel, sőt, mindketten
elválaszthatatlan barátai lettek. Többek közt ezért vettek ikerházat, s lettek szomszédok.
Meg persze azért, mert különben kicsináltuk volna egymást a nevelőszüleimmel – gondolta.
– Nem tudom – motyogta a nő. – Az otthonunk… A rengeteg munka és pénz, amit
belefektettünk, a dolgaink, az életünk… Ha egy nappal hamarabb érkezünk…
– Akkor talán mind bennégünk – sóhajtott Ádám. – Nem érdemes azon töprengeni, mi lett volna,
ha így vagy úgy teszünk. Te tanítottad nekem.
– Igazad van. Mégis nehéz…
– Persze, hogy az. De nem reménytelen. Velem jönnétek?
– Miért? – kérdezte rekedtesen Márk.
– Szeretnék mutatni valamit.
Elindult a romok felé. Hallotta, hogy két barátja egy darabig tétovázik, majd követni kezdik.
Szentimentális énje mohón tört felszínre, mikor átlépte a már nem létező küszöböt, s lazán
kavarogni kezdett a por, hamu. Maga mellé képzelte a falakat, a parkettát, a könyvgyűjteményét, a
hálószobát; Diáék lakásában a mindig kabátoktól zsúfolt előszobát, a vendégágyat, a hosszú
ebédlőasztalt, a télikertet. Fájt a szíve mindezért. Talán csak tárgyak, de az emlékek miatt annál
jóval többé váltak az évek során.
Azon a helyen torpant meg, ahol egykor a kamra állt. A tűz itt különösen jó munkát végzett: a
polcokból pár elszenesedett csonk maradt, a falak kormos törmeléke darabos paplanként fedte az
alapot. Letérdelt. Így még jobban betöltötte orrát a kihűlt pernye és a pusztulást hírnökölő por
keserű szaga. Nem törődött vele. Ásni kezdett.
– Mit csinálsz? – kérdezte óvatosan Márk. – Nem maradt itt semmi.
– Várjatok egy kicsit, kérlek!
Lassan eljutott a padlóig. Ide nem tetetett se követ, se parkettát, meghagyta a pőre betont. Vagyis
majdnem. Ahogy egyre nagyobb területet tisztított meg a törmeléktől, lassan felsejlett egy fém
csapóajtó. Feketéllett, itt-ott eldeformálódott a hőtől, de nagyjából épen maradt.
– Mi ez? – pislogott Dia. Ádám nem felelt, hanem elővette a kulcscsomóját. Elmormolt egy halk
fohászt, majd belepróbálta az egyiket a zárba. Kicsit küzdenie kellett, de végül sikerrel járt.
Erőlködve elforgatta, majd megragadta a fogantyút, s megrántotta. A csapóajtó recsegve-ropogva

engedett. Második próbálkozásra nyikorogva feltárult.
Mély, sötét üreg volt, nem látszott az alja. Ádám elővette a telefonját, s az elemlámpát
bekapcsolva megvilágította a vermet, majd közelebb intette Diát és Márkot. A házaspár tett pár
óvatos lépést, majd barátjuk mellé térdeltek, s lenéztek. Pár pillanatig azt hitték, álmodnak vagy
képzelődnek. A látvány torkukra forrasztotta a szót.
Aranyrudak. Tenyérnyi, vaskos, csillogó aranyrudak egymásra halmozva, épen és sértetlenül.
– Ez… micsoda? – nyögte nagy sokára Dia.
– Mondjuk úgy, biztosíték – vont vállat Ádám. – Ilyen és hasonló helyzetekre. Úgy tartják, nem
lehet felkészülni mindenre, de én megpróbáltam. Tizenkét-tizenöt éve időnként befektettem kisebb-
nagyobb összegeket aranyba, s itt gyűjtöttem őket. A vermet a beköltözés előtti felújításkor
csináltam némi segítséggel. Beton és kő az egész, nincs benne éghető. Azt akartam, hogy amit ide
rejtek, túléljen bármilyen katasztrófát.
– Milyen előrelátó vagy – sóhajtott Márk. – Így nem lesz nehéz új életet kezdened.
– Egyikünknek se lesz az.
– Hogy érted? – ráncolta a homlokát a férfi.
– Elég arany van itt, hogy mindhármunknak vehessünk új lakást, még ha szerényebbet is, mint ez
volt. Nem hagyom, hogy utcára kerüljetek.
– Álljunk meg egy kicsit – remegett meg Dia. – Jól értem, nekünk akarod adni a titkos
kincskészleted egy részét? Nagyon kedves tőled, s minden segítség jól jön ilyenkor, de nem
fogadhatunk el egy ekkora összeget.
– Egyetértek – bólogatott Márk. – Nagylelkű vagy, de azért ez mégiscsak túlzás.
– Emlékeztek, mikor megvettük ezt a házat? – nézett rájuk Ádám. – Pokol volt otthon, a
nevelőszüleim egyre kegyetlenebbül gyötörtek, de kellő pénz híján nem volt menekvésem. Ti
találtatok erre a házra, s egyből szóltatok. Akkora összeggel szálltatok be, hogy meg tudjuk hárman
venni. Nem egyszerűen segítettetek, megmentettetek. Úgy tartom helyesnek, hogy most, fordított
helyzetben én tegyem veletek ugyanezt.
– Az más volt – motyogta Dia. – Mi fizettünk akkor többet, igen, de az évek során megadtad.
Nem vagy az adósunk.
– Valóban nem. A barátotok vagyok. Együtt építettünk fel itt egy életet, s most, hogy elpusztult,
együtt kezdjük újra. Úgy erősebbek vagyunk bárminél, amit az élet hozhat.
Dia és Márk nem feleltek, nem fakadtak meghatott sírásra. Ide kevés lett volna szó vagy könny.
Közelebb csúsztak Ádámhoz, s átkarolták. Szorosan kapaszkodtak össze, tűzálló láncszemekként a
hamuval hintett romok között.