Tudod...

Írta: Verebi Éva


Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 296



Tudod…

Megütöttél, így kezdődött.
Szívhang sírt föl bent, a csendben,
lelkemben hát stigmák nyoma,
s az élet szólt: nem engedem.

Aztán korán megperzseltél.
Öreget öleltem, holtat,
ide tettél, oda adtál,
keresztvizem fagyos oldat.

Megszolgáltam? Kifosztottál.
Elszaggattad kötéseim,
rácsba kapaszkodva sírtam,
s nem láthattak, kik véreim.

Utolsó pofonod csattant.
Tán’ a legnagyobb, emlékszel?
Fiatalt kísértem, holtat,
súlyok ereszkedtek, s féltem.

S végre hozzád értem akkor.
Kezedig hosszú volt az út,
sebeim nyomát viselte,
bántásokra voltál tanúm.

Hitetlenül kértem, s adtál.
Könnyült a testem, először,
Zsebem üres, szívem csurdig,
s új világom elkezdődött.

(első közlés)