Tökéletesen fölösleges
Írta: Móritz Mátyás
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 22
Tökéletesen fölösleges
József Attila és Thomas Mann emlékére
Mint költő, akinek torkát meg a szó fojtja,
érezve, egyre szűkösebbek a készletek;
hogy fölösleges, és hogy jámbor a hóbortja,
aki körül a világ csak ropog és recseg.
Őrült ismerőjeként a dolgok rendjének,
jól tudva, mi a mélység, és hogy mi a magas;
örülve, ha mellette állnának és lennének,
akiknek fehéren izzik szíve, mint a vas.
Ki szavaival próbál erőt adni karodnak,
jól tudva, véleménye mindenkinek van róla;
kiben a szégyellnivaló álmok sajognak,
ki a fölösleges köröket untalan rója.
Várva csak, hogy megjelenjen az Isten végre,
fuldokolva, igyekezve a víz színéig;
titkos jeleket rajzolva a mindenségre,
hogy munkáit meg tiszteletteljesen idézik.
Ki az olvasó gondoskodására van utalva,
hogy feledni a rosszat meg vele tanuljad;
hadd legyen több biztonsága, és több nyugalma,
várva a megtért világot, a szebbet, az újat.
Újjászületni, nem akarva semmi mássá,
mint akit a szenvedés csak tovább gyalul;
hadd nőjön nagyra, ügyefogyott óriássá,
remélve, álmaiból párat bevált majd az Úr.
Ingerelve magát új versre és panaszra,
nem is tudva, tőled vissza mit is kérhetne;
magára álmosolyt és álszakállat ragasztva,
dobva a szorongó szívét a mérlegre.
Kinek egyre érthetetlenebb a világ itt,
hogy sokszor én se tudjam, hogy vele mi dolgom;
mint akit már a hűtlen múzsa csókja sem csábít,
várva, hogy bezárt lelke újra kinyitódjon.
Tekintve rá, mint egy régen látott barátra,
kiről le én már százszor, ezerszer mondtam;
bámulva csak a sötétség szembogarába,
mint elveszett költő az országos gondban.
Ragadva le a hazugságoknál, a múltnál,
nézve, hogy kezemre mennyi minden ragad itt;
kinek a sok mese elérhetetlenné ritkult már,
a gyásztól nem tudva hátrálni, csak magamig.
Örülve, ha a véleményemet ki Te kérnéd,
mint aki két marokkal csak a halált fogom;
mint akinél idegenebbül senki nem élt még,
várva, hogy elindulhassak a megtalált nyomon.
Mint gyermek, akit el az anyja nem rég hagyott,
a sötétségtől könyörögve őt vissza;
úgy érezve, hogy otthon is csak vendég vagyok,
az örökségemet meg már csak neked tisztítva.
Hogy az emberségünk hadd lehessen közösség,
hogy egy szó se legyen feltételekhez kötött;
hogy az erőm meg bátorító kezeid kössék,
hadd csavaroghassak a szelíd látomások között.
Csodálva, válaszod milyen szép és szelíd,
megmutatva nekünk, milyen jó is lehetne;
hallgatva csak az igazság érveréseit,
mi könnyet csal az üveges és tört szemekbe.
Tudva, velünk együtt éheztél és fogytál;
el, jól tudva, mi mindennel kellene számolnom;
kiben össze annyi minden gomolygott már,
nézve végig a világ kereszttüzében állókon.
Hogy megtudjam, végbemennie most minek
kellene, míg a poharadat újra töltöm;
sikoltva fel, akár csak a villamossínek,
nézve végig az akaszkodni készülőkön.
Jól tudva, szemet én is már sokaknak szúrtam,
ordas eszmékkel nehezítve meg a dolgom;
pislogva, mint a varangyos békák a kútban,
nézve végig az emelt fővel megmaradókon.
Tudva, szeretni téged nem lehet jobban ennél,
nem is tudva, hogy tehetnék még a kedvedre;
mint akit számot adni a rejtelem kér,
a szavaid előtt csontig meztelenkedve.
Örülve, hogy megint láthatlak és hallhatlak,
köszönve, hogy előttünk magad nem kéreted,
míg másokat a szemrehányók vallatnak,
majd tépnek szét, mint a habzó-fogú vérebek.
Jól tudva, sokszor a szabadságból lesz börtön,
hellyel kínálva, nyújtva feléd fáradt karom;
nézve végig a méltóságukat vesztőkön,
a fehéreken, és a halottsápadtakon.