Tétlenkedés
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 123
Tétlenkedés
A királynő nagyanyja világított rá. Nem is hinnénk, mily nehéz. Csendben maradni. Mégis sokszor ez az egyetlen, amit tehetünk, hogy a legjobbat a helyes, legmegfelelőbb időben megcselekedjük. Érlelünk. Látszólag tétlenkedünk. Hogy a dolgok kiforrják magukat, megoldást tálaljanak elébünk. És mily különösen igaz ez akkor, amikor egyébként sincs más választásunk. Türelmesen magyarázott ágyában az uralkodó, pedig nehezen szedte a levegőt, már nem sok ideje volt.
Sára mit sem tudott erről, egyáltalán az életről, nemrég nőtt még ki a királymesékből. Most éppen tétlenkedett a fiúval az ágyban, igazából nem tudta pontosan, mi fog vele történni. Szerelmes volt. Majd nemsokára a fürdőszobai vécé alját nézegette két öklendezés között, amikor az anyja el kezdett ordítani. Az iratait kérte, csak szedelőzködjön, mondta, minden el van intézve. Ugyan mit tehetett volna? Persze hogy megint tétlenkedett, fel sem tudott állni guggoló helyzetéből, alig hallott valamit, olyan elképesztő hányingere volt. Az irodában engedelmesen verte a billentyűt, halványan motoszkált benne, hogy főnökével ismertetni kellene az új állapotot, de mindig egy új átiratot tettek elébe, ezért ő mindig a másnapra halasztott. Talán szégyellte, nem látszott még semmi, a tétlenkedő tologatás kéznél volt. A tojásfehér, csipkés menyasszonyi ruhát vonakodva próbálta föl, de egy szót sem szólt. Most mit mondhatott volna? Beszélt helyette nemsokára a kockás kötényruha. Szövetből varrták, és több blúzzal, pulóverrel egészen csinos volt. Meleg harisnyát, csizmát húzott, lassan lépegetett a téli hóban. Most már barátja lett a tétlenkedés, hallgatott, nem beszélt, megadóan élte hétköznapjait. Ő vágta a centit. Vagy történt mégis valami említésre méltó? Egyszer megkívánta a madártejet nagyon. Először a pult előtt tétlenkedve bámészkodott, aztán apósa annyi tállal hozatott az asztalra, hogy talán ekkor volt a legcselekvőképesebb ama bizonyos kilenc hónapban. A rántott karfiollal is így járt, csak abból nem kapott. Anyósa nem adott belőle, az utálatos. Sára sosem tudta neki elfelejteni. Akkor, késő este csöngetett be az anyjához. Előtte gondosan összepakolt a kis fekete bőröndbe. Visszaköltözött. Más lényeges nem is történt, ha ez egyáltalán lényeges volt. Várta a napok múlását, egész jól bírta a lépcsőzést és a gyaloglást, felesleges volt tenni bármit is, ez már így lett, kiút nem volt. Az első görcsöt este érezte, igazán nem figyelt oda, különben is a névnapja volt. Szépen elaludt, de egy újabb görcs hajnalban csak felébresztette. Ez már erősebb volt. A mentőben szótlanul ült, nem is értette, miért viszik be a kórházba, ám ereje sem a belegyezéshez, sem a tiltakozáshoz nem volt. Na, ott tétlenkedett csak egész nap! Hol sétált, hol feküdt, szót fogadott mindenkinek, sápadtan és némán tűrt. Várt, várta a pillanatot, hogy végre vége legyen rettenetes fájdalmainak. Estére már olyan mérvű szenvedései voltak, hogy még az is eszébe jutott, ki kellene ugrani az ablakon. Nyolckor szorosan megmarkolta az orvos köpenyét, szemei könnybe lábadtak, eljött a tetőpont, az első könnycsepp legördült.
– Sára! Itt az idő! – kiáltotta egy női hang.
És Sára tudta, hogy a tétlenkedés ideje véget ért. A helyzet elől azóta nem volt kitérés, most azonban itt a cselekvés, végre mindent bele lehet adni, és majd ezután valami új fog következni. Keze görcsbe rándult, arca eltorzult, majd egy ollónyisszanásnyi idő alatt mindennek vége volt. Nem messze felsírt egy angyali csecsemő, megtörtént, és ő tétlen… Nem, dehogy, tétlen most nem volt. Másnap délben megszólaltak a harangok. Sára elájult a vérveszteségtől a mosdóban, a férjét leszerelték a hadseregtől, a centi elfogyott. A dédi rózsaszín fürdetőkádat hozott. Sára szekrényét ellepték a narancsok, az anyja finom csirkehúslevest gondolt ki a piacon. Valahogy mindenki elindult.
Az újság megírta, hogy a királynő nagyanyja végső nyughelyére költözött, nem tétlenkedett tovább. Miután Sára még három év múlva adta be válóperét, miután a királynő várandósan bájos rózsákat ápolgatott egy ködös, messzi kastély udvarán, miközben latolgatta kicsapongó férje bűnbocsánatát és miniszterelnöke megdorgálását, ugyan észre sem vették, de ismét egy újabb tétlenkedés vette kezdetét. Sára szoptatott. A must érlelődött, forrongott, a metszőolló egyenletesen csattogott. Így van ez. A rád szabott időt átugrani nem tudod.