Napok mozaikja

Napok mozaikja

Hihetetlen, de egy hónapig hozzá sem nyúltam a kézirathoz. Nem tudtam dönteni, folytassam-e. Önkéntes száműzetésbe mentem. Magamtól, a világtól – mindentől. Tisztítótűz – és nem csak jelképesen. Elégettem papírokat, feljegyzéseket, régi sorokat. Nem tanítottak már semmit. Csak porosodtak, emlékek – de az emlék is súly, ha nincs benne tanulság. Ami régen kellett, most már csak visszahúzott.

Szinte megszállottan takarítottam az életemet. És döbbenten jöttem rá, mennyi felesleges koloncot cipelünk. Megsárgult fényképek, régi arcok – halottak, akik már elmentek, akik valószínűleg már megtestesültek valahol máshol. Mi meg itt nosztalgiázunk. Miért nincs még itt velünk? Mert máshol van dolga. Ilyen egyszerű. Most már könnyen beszélek róla, de elkezdeni a legnehezebb. Ha befejeztük, akkor egy tonnányi súly gördül le rólunk, és rájövünk, hogy semmit sem viszünk magunkkal. Ami értéktelen az itt marad, ami fontos az velünk jön. Gondolatok, eszmék, képek és érzések.

Átváltozás színekben, vonalakban, és az Univerzum csendjében.

Új világ tárult fel előttem – mintha a képzőművészet egy titkos ajtót nyitott volna bennem. Festek, ragasztok, geometriai formákat rajzolok, játszom a színekkel… vagy talán már ők játszanak velem? Valami bennem átalakul. Régi helyek, megszokott emlékek elveszítették vonzerejüket. A kedvenc utcáim kiüresedtek, már csak fásult tekintettel haladok rajtuk végig, mintha ők is unnának engem. Talán egyenlők lettünk: egymásba fáradtunk. Ez a legrosszabb – a parttalanság érzése. Már nem tartozol oda, de még nem vagy valahol máshol. Lebegsz a két világ közt, mint egy kondorkeselyű, akit a szél sodor, fel vagy előre, alatta nem térkép, hanem ködbe vesző múlt. Jó lenne most repülni ott fenn, határok nélkül, szabadon és minden balansz nélkül. Azt mondod álom? Hát persze hogy az, de csak így tudsz elrugaszkodni a földtől.  

Lent a kosaram egyre ürül. Talán már füle sincs, csak húzom magam után. Ha végleg kifogyott belőle minden, otthagyom az út szélén. Hátha valakinek még kell egy fül nélküli kosár. Az anyag már egyre kevésbé számít. A könyveimen kívül alig van valami, amihez ragaszkodom. Mikor megszülettem, ökölbe szorítottam a kezem: „Enyém a világ” Majd ha elmegyek, nyitott tenyerem lesz – semmit nem viszek. Csak a gondolataim és érzéseim kísérnek, és ha a túloldalon gyűlő ismerősök száma nem hazudik, akkor talán nem is leszek egyedül.

Egyetlen sejtje vagyok a mindenségnek. Egy lélegző pillanat, anyagba zárva – de csak addig, amíg le nem hullanak a rabság bilincsei. Akkor újra eggyé válok valamivel. Lehet az Isten, makrokozmosz, vagy bármi, amiben az átlényegülés otthonosabb. A zárszó: ugyanarról beszélünk – csak ki-ki a maga nyelvén.

Geometria. Nem tudom, miért most és miért pont ez. Már leszokóban vagyok arról, hogy mindenre „miérttel” reagáljak. A körök és vonalak mágikus ölelése – összekapcsolódnak, keringenek körülöttem, s én nem tudom, ki vezeti a kezem. Vagy mi. Hagyom, hadd vezessen. Érdekes. És szép. Mindennek alapja a matematika. Hát az alapokhoz térnék vissza? Mi kezdődik most? Mihez vagy kihez kapcsolódom? Talán többekhez? Valami megmozdult. Érzem: feljebb léptem.

A láthatatlan világ nem kusza örvény, hanem rendezett sejtek, molekulák, törvényszerű rend. A küszöbön állok. És ez nekem rendben van. Nem félek. A szellemvilág jelzéseit sokszor érzékeltem. Ha ez most felerősödik, az azt jelenti, megértem rá, hogy továbblépjek. Már nem kérdezek senkitől. Már csak egy mesterem maradt: a végtelenül bölcs és táguló Univerzum.

Ketten maradtunk. Te meg én. Nincs közvetítő. Értem, amit mondasz. Van fülem a hallásra. Van szemem a látásra. Ez volna az átölelő szeretet? A titok, amit mindenki keres? Ebből nem lehet pénzért vásárolni egyetlen pillanatot sem. „Egy perc boldogságért évek kvadrillióit adnám” – mondja Dosztojevszkij hőse. Én már nem tartozom. De jelen vagyok.