Kényszer

Kényszer

Jani bácsi parádés kocsis volt a háború előtt. Ostorral kezében csettegett vígan a lovaknak, s leste sóváran, bajsza alatt somolyogva a melles-faros menyecskéket, akik ringó járással vitték sokszoknyájukat az út szélén, kacéran mosolyintva néha az inas, szikár, jóképű legényre.
Sokra tartotta magát, ezért is mondta kevélyen, amikor Bözse ángyi megszólította annak idején a hetivásárban: „Kommendálnék én néked egy módos lyányt, fiam!” hogy: „Megköszönöm a szíves jóindulatát, Bözse néném, de ráérek én még! Nem hajt a kényszer, meg aztán csak olyant veszek el, akit én választok magamnak!”
El is cicázott jó darabig a lányokkal, mert nagy természete volt neki, meg kell hagyni; későbbi felesége panaszolta is ezt sokszor, nem kis büszkeséggel. Mert csak megházasodott végül, elvette Marikát, egy nincstelen zsellér lányát, akinek hozománya ugyan egy szál se volt, de vastag, erős hangja, kitűnő hallása annál inkább; ami a templomban is kihallatszott a sokaságból, mikor énekelt, s annyi nótát tudott, hogy a felszabadulás után megalakuló kórusba is bevették; pedig iskolázatlan lány volt, marokszedőként járt az aratók után, s csak a téeszben lett fejőnő belőle. Márpedig a cicázáson kívül a dalolás volt Jani bácsi mindene.
Az uraságok nyugatra menekültek ugyan az oroszok elől, de az élet nem állt meg, államosították a kastélyt, a lovakat, a hintókat, s azontúl Jani bácsi az elnököt és a vezetőséget hordta a földekre, vagy a faluba látogató inspekciózókat vitte szanaszét.
A gazdasági épületeket felosztották kis szoba-konyhás lakásokra, abban kapott helyet asszonyával; s hogy ezzel a helyzettel mennyire meg voltak elégedve az előző, zsellérsori szülői lakrészhez képest – ahol hatan-nyolcan szorongtak egy szobában – azt mutatta az évente-kétévente születő csemeték száma. Négy gyermek pusztított kenyeret náluk.
Szegények voltak, mint mindenki, de a bak magasából Jani bácsi továbbra is leste a menyecskéket, fennhordta az orrát, s rákapott későbbi kedvenc szavajárására: „Nem alkuszom!” meg hogy: „Nem kényszeríthet senki semmire! Mindig van választási lehetőség!” Hogy ez csak virtus volt, hogy egész addigi élete ellentmondott ennek, az nem zavarta őt.
Le is telt az életük szépen, csendben, bár időnként az ő házukat is felverte a veszekedés hangja. Mert ház lett előbb- utóbb, amikor kedvező feltételekkel megvásárolhatták a téesztől, s az udvarok között vont kerítéssel elválasztották a sor többi lakásától. Mari néni szidta kakaskodó férjét, aki nem hajlik a szép szóra, keményfejű, pedig a kényszer nagy úr, s parancsol, mindig parancsol! Hol pénzbeosztásban, hol a gyerekek taníttatásában, felnevelésében, hol egymás elviselésében. S ilyenkor kieresztette azt az erős, vastag hangját, hogy csak úgy zengett a környék a szép, alpári káromkodásoktól, ami a magyar ember szívének oly kedves… S mert Jani bácsi ebben sem alkudott, hogy csöndben maradjon, míg elvonul a vihar, hát a szomszédság kaján vigyorral fülelt az egymásnak felelgető hangokra.
Sok évig dörgött Mari néni hangja a sorház lakói között, sőt faluszerte, majd külországokban is, mert elérkezett a faluba is az asszonykórusok divatja, s ő oszlopos tagja lett annak. Bejárta a környező országok színpadjait, de végül az idő múlása őt is arra a színpadra szólította, ahol nincs több meghajlás, taps, ha a függöny legördül. Jani bácsi egyedül maradt, s a szomszédok kereshettek más szórakozást.
Egy fiuk, egy lányuk lakott a közelükben. Felváltva jártak be hozzá, egyik nap a fiú, másnap a lánya. Ám a viszály istennője nem alszik: még közösen, sikeresen elhárítottak egy iparkodó menyet, aki szemet vetett a kis szoba-konyhás házra, s szerződést akart volna aláíratni apjukkal – ám azután ők vesztek össze a jövőbeni örökségen.
- Agyoncsaplak, te dög!- rikoltozott a fiú, aki önkéntes rendőr volt korábban, s egy évet ült is már, mert részegen lövöldözött egyik szomszédjára.
- Te málé bunkó, te… - jött nyomban a replika, hogy a szomszédok tüstént kiültek a kertbe, élvezni az előadást, melyben oly régen volt részük. Az öreg vigyorgott.
Lánya kerekedett felül, ő maradt a porondon, miután valahogy végül megegyeztek. Ő járt hozzá naponta, kétnaponta. Jani bácsihoz most már csak néha ült be valamelyik szomszéd dalolgatni a szép magyar nótákat. Az öregember összement, megrogyott, még inasabb, szárazabb lett, csak huncutsága, nyakassága maradt a régi. Bizony belecsípett a menyecskék fenekébe, ha tehette, ha mellette jártak. Sajnos, lába már nem bírta el, tolókocsiba kényszerült, s lánya autóval hozta-vitte a családi ünnepekre. De az is dolgozott, saját háztartást vezetett, odaköltözni nem tudott, magához venni nem akarta. Eljött az idő, mikor már nem maradhatott egyedül, mert a test esendőbb, mint a szellem, mely még kóborolni képes.
- Papa, mit szól, milyen szerencséje van! Felvették az öregek otthonába. Hamarosan beköltöztetem. Jó társaságban lesz most már, nem kell álló nap egyedül kotlania! Ne féljen, látogatom én ezentúl is – istenkedett a lánya.
- Nem megyek én oda! – húzta összébb magát Jani bácsi megriadva.
- Ugyan, papa… ne legyen már ilyen konok…!
Most aztán megtapasztalta Jani bácsi, milyen a kényszer. Ha tetszett, ha nem, mennie kellett; összecsomagolták kis motyóját, amennyit bevihetett az otthonba, s elbúcsúzhatott a salétromvirágos falaktól, melyeket annyi éven át meszelt hófehérre, s melyek között annyi szép nótát dalolt a kedvesével. Üresen maradt a kis ház.
De hiszen jó helyre került! Szép, csempézett fürdőszoba (közös), nagy, napfényes, meleg nappali (közös), vidám, kedves lakótársak (harminc féle gyógyszert szedtek négyen), bőséges, tápláló ellátás (a személyzet lopta az ételt). Első éjjel nem bírt aludni az izgalomtól, másodikon horkoló szomszédjától. Ötödik nap éjjelén kiáltozni kezdett álmában, s miután három éjjel kiabált, sürgősen átköltöztették egy kétágyas szobába, ahol jó erőben lévő, fiatalabb szobatársa nemes egyszerűséggel megverte az első jajveszékeléskor.
- Mindig elverem, ha nem hagy aludni! – ígérte.
Az eset híre lánya fülébe is eljutott, de Jani bácsi egy szóval sem panaszkodott, hát hallgatott ő is. No, csak megszelídül a nyakassága - gondolta.
Egy hónappal ezután ünnepelték az otthon jubileumát. Az ötemeletes ház kertjébe szervezték az ünnepséget, amelyre potentátokat, támogatókat is vártak, s az egész házat csinosították, takarították, díszítették már előző nap. Mindenki sürgött-forgott, a liftek föl-le jártak szakadatlan, csak a tetőteraszon volt nyugalom, ahová levegőzni, napozni szoktak felosonni az ápolók. S egyszerre Jani bácsi elkapta egyikük karját.
- A tetőre akarok menni!
- Mit akar ott, Jani bácsi? Unja a banánt? Nem kíváncsi az előkészületekre?
- Nem én, aranyom. Vigyen már fel, édes kincsem…
Az kuncogva fel is vitte, s otthagyta a teraszon, ment a dolgára.
Jani bácsi odakerekezett kocsijával, ahol egy lapot már észrevétlenül kilazított az elmúlt hetekben a terasz kerítéséből, s kiszedve az utolsó csavart, nagy nehezen félrelökte a műanyag lapot. Tágas látóhatár nyílt meg előtte, a fák koronája fölött kék ég ragyogott, sehol egy bárányfelhő, békés nyugalom lebegett a tájon, távol a mindennapok gondjaitól, felülemelkedve az élet riasztó apróságain.
- De hol az apám? – kérdezte a lánya csodálkozva, aki az ünnepség után érkezett, és nem találta a szobájában.
Senki sem tudta. Nagy nehezen került elő a kis fiatal gondozónő, aki felvitte a tetőteraszra, s most ijedten eszmélt az idő múlására. Elfeledkezett az öregről teljesen.
- A tetőre? Miért akart a tetőre menni? És maga otthagyta?! Ha valami baja esett…- kiáltott rémülten a lánya.
- Én nem tudom…

A személyzet tülekedve rohant a liftek felé, elöl a feledékeny bűnös. Jani bácsi lánya ért oda először, s látta meg a tolókocsiban apját, aki épp utolsó hajtogatott papírrepülőjével célozta meg a szemközti szárny egyik ablakát, ahonnan tisztes, ősz matróna integetett, s nevetett teli szájjal az öregemberre.
A lány megkönnyebbülten szorította kezét szívére.
- Jaj, Papa, jól megijesztett… Mi a fenét csinál itt?
- Hát udvarolok, na… Mert mindig van választás!- mondta méltóságteljesen az öregember.