Te-l-hetetlenség - III.
Írta: Tatár Nikoletta
Közzétéve 9 hónapja
Megtekintések száma: 251
2015. 02. 05.
szélnek eresztve
Kedves Y!
Próbálok beérezni a csended mögé. Szemlélem tényszerűen, kezelem tárgyilagosan: rejtett időszak, barlangod mélyére bújtál. Nem zavarlak terhelő kérdésekkel, nem ostromollak elméleti kapcsolatunk analízisével, nem pakollak meg plusz súlyokkal. Csak remélni tudom, hogy egyben vagy, hogy önvalós vagy. Tartalékon égsz, nyilván tudatosan felépített a stratégiád erre az időszakra; nem ismerem, nem ismerhetem. Csak bizakodhatok, hogy már épülsz, már nem kell rétegeket elhagynod Magadból, már nincs szükség rá, hogy bizonytalan keretek közé szerkeszd életetek tervrajzát, már nem kell éjjelenként fagyos farkasszemet nézned az álmatlansággal. Egy mondatod kering bennem, mi szerint örömmel érintenek a leveleim. E körül túl nagy volt a zűrzavar, vallottan kapaszkodók nélküli közegbe helyezted, ahogy a gondterhelt mondandóid közé sóhajtottad a beilleszthetetlent, ezért ezt a mondatot átmentettem magamba! Próbálom testhezállóvá tenni a zárkózottságodat, testközelben tartani az érinthetetlenségedet. Úgy, hogy egyszerűen tudomásul veszem. Néha mindent felcímkézek, értelmezési kísérleteket teszek erre az időszakra vonatkozólag, aztán az egészet összerázom, mert nem vagyok biztos benne, hogy valódi esszenciák kapták a megfelelő címkéket. Sőt, időnként a címkefeliratokat is törlöm, mert nem akarok végérvényesíteni bizonytalanságokat. Fegyelemre intem magam, és józan tudomásulvételre (látod, ilyent is tudok), csak mormogom azt a néhány kusza mondatod ami jel(lem)ez Téged, kinyitott tapintatosságommal árnyékot tartva ill(end)őségünk égésnyomai fölé. Csak mormolom szűkszavúságodat, mint egy varázsigét: csendesen tüntetek, hogy nem tűnnek a tünetek. Csak ismételgetem, mint egy mantrát, hogy idomuljon pörgésem a várakozáshoz. Aztán következik az önfigyelmeztetés, ez az időszak Rólad szól, én szeretnék csupán a biztos pont lenni az életedben. De nem egy tűszúrásnyi, ami fájdalommal jár, sokkal inkább volnék egy ránc a mosolyod szegletében, egy számontartott bárány álmaid ege alatt. Nem tudom, kell-e bármilyen jelenlét(em). Ezeket a mondatokat, vívódásokat szélnek eresztem, majd a szél eldönti, hová fújja őket. Ha nem érnek el Téged, akkor az volt a rendeltetésük, hogy céltalanul keringjenek, mint széllelbélelt híresztelők, vagy elenyésszenek. Mindenesetre próbálgatom a tartózkodóbb változatomat (elvégre farsangi időszak van, aktuális a szerepazonosulás a jelmezzel). Nehéz a határaidat letapogatni, azzal sem könnyíted meg a helyzetet, hogy azt írtad, alapvetően önmagad elől is rejtőzködsz. Hogyan és miért is formálhatnék akkor jogosultságot az igazságaidra?
Csak azt szeretném, hogy önmagad számára legyen Neked elviselhetőbb, könnyebb, jobb minden, kívül és belül!
Sok puszi: X
2015. 02. 11.
egy kis toporzékolás
Kedves Y!
Nem adom meg magamat, nem adom oda magunkat a szürke tényeknek!
Nem tudom, pontosan mi áll a hallgatásod mögött, csak gyanítom.
Tisztában vagyok azzal, hogy a férfiaknak más a problémakezelésük, mérsékeltebb a szóáradatuk, mint a nőknek.
Csak remélni tudom, hogy azért még valamennyire megérintenek a leveleim. Bár lehet, hogy ez kislányos, naív képzelgés, nagy lendületvételű elrugaszkodottság a valóságtól. Még kell a küzdelem, amivel eljutok a kétségbeeséstől a magyarázatomig (ami csupán részben fedi le az aggódásom során született megállapításaimat). Természetesen tekintettel kell lennem arra, hogy ezt az időszakot nélkülem éled át, nyilván egy mártír hiányzik Neked a legkevésbé.
Lehet, hogy nem tetted elég feltűnő helyre a 'Ne zavarj!'táblát.
Lehet, hogy én nem vettem észre, de vedd tudomásul, hogy féltelek!
Lehet, hogy tisztes távolba kellene húzódnom, és valahogy kiböjtölnöm ezt az időszakot Nélküled.
Lehet, hogy papírmadarakat vagy papírrepülőket kellene hajtogatnom, és néha, csak úgy könnyedén, játékosan be-beröptetném őket a barlangod mélyére, oda, ahol sejtelek Téged. Légiesen közvetített együttérzésként, léleksimogatásként, szárnyra keltett odaadással felülemelkedésünk kifejezőit,
(lég)ellenállhatatlanságod általi bűvöletemben.
A hallgatásod elbizonytalanít.
Valószínűleg ennek az egésznek megvan a forgatókönyve, ami nélkülünk, passzívan is működteti önmagát: elmaradt kezdeményezések esetén, válaszreakciók híjján egy idő után kódoljuk a némaság kijózanító üzenetértékét.
Annyi fontos gondolatom lebeg a levegőben, martalékként, pedig az lett volna a rendeltetésük, hogy a belátásodra bízzam azokat. Nem vagyok önző, tudom, hogy az életed nem rólam szól, nem remélek részletes állapotrajzot kapni Tőled. Jól esett, hogy jelezted szándékodat a megszólalásra, bevonódtál! Csak olyan, nem is tudom, olyan megnyugtató lenne tudni azt, hogy a részem, ami végérvényesen a Tiéd, a Neked szánt szavak, a célirányzott gondolataim egyáltalán eljutnak-e Hozzád, találkoznak-e Veled, és ha igen, vajon Magadba engeded-e őket?
Nehéz az a tudomásulvétel, hogy annyira kívül esem a köreidtől, hogy nem tudhatok Rólad semmit. Csak a legutolsó, nyugtalanító leveled keltette kétségek motoszkálnak bennem hetek óta.
Nehéz ez a tehetetlenség!
Nem hiszem, hogy valamilyen formában nem tudok könnyíteni ezen az időszakon.
Ha azért zársz ki a valós életedből, mert felvállaltan öntudatos vagy, akkor elértem az egyik célom. Ám ha azért állt be a némaság, mert belekeményedtél, vagy mert sorvadsz, még sok a tennivalónk. Ha más okból kifolyólag hallgatsz, egyhelyben topogunk.
Áttörést szeretnék elérni Benned, nem engem, hanem Önmagadat illetően! Ez az egész csak szimbolikusan szól rólunk, összességében az a cél, hogy felszabadulj Önmagadon belül! Engedd el a hibás megítélésekből fakadó elvárásokat, másokét és a magadét is, amiknek meg kell(?) felelned, hiszen tarthatatlanok már a Számodra! A nyitottságodat felém nem öncélúan szeretném kisajátítani! Eszköz akarok lenni ahhoz, hogy a saját törvényszerűségeidet érvényesítsd az életedben! Hogy lásd be: ehhez jogod van! Hogy elhidd, mindez a törekvéseid mentén történik, amik értékesek. Öntudatra ébresztésed a szándékom, ami nem egyenlő azzal, hogy öntudatra ébredésed a történetünk esetleges hozadéka!
Kérlek vigyázz Magadra!
Sok puszi: X
2015. 02. 17.
egy kérés
Kedves Y!
Ne adj Magadnak gondolkodási időt, csak írd le zsigerből azt az egy mondatot, ami a leginkább Rád vonatkoztatható!
2015. 02. 18.
kávékevergetés
Kedves Y!
A sebezhetőségedben nem tudom mi - hogyan érint Téged, törékeny kincsként óvom a lelked épségét. Mindenesetre ismételten elgondolkodtam az életpárhuzamunkon.
Időközben megtanultam nem elsodródni a félelmeim keltette orkánban, hanem – megfogódzkodva a sziklaszilárd érzéseimben, az ösztöneimben, a vágyaimban – hinni bennünk. Az érzésem Irántad hozzám tartozik, a részem, a központom. Nem lehet súlytalanabb a félelmeknél, ezért hát észre kell vennem a megtartó erejét!
Féltem, hogy felborulnak az arányok, hogy kettőnk terhe többet vesz ki Belőled, mint amennyit a ragaszkodás kölcsönösségének ténye adni képes. Hálás vagyok Neked, mert – bizonytalanságaid ellenére, illetve pont azokkal együtt – a nehezebb utat választod azzal, hogy megformáljuk és megéljük a barátságunkat. Annyi mindent éltünk már meg együtt a gondolataimban, el sem hinnéd! Néha csak messziről nézem, ahogy az esti puszit kapják Tőled a lányaid, máskor elcsípek egy-egy mozdulatodat, amivel felhangosítod a lejátszót egy jó dobszólónál, vagy ahogyan a kulcsot illeszted a zárba. Időnként egészen közel merészkedem, és Veled kevergetem a kávét a reggeli csöndben, vagy együtt csiszoljük a kerítésedet szálkamentesre. Olyan jó ezzel az érintettséggel visszavonulni, szótlanul elköszönni életed részleteitől, és csupán a szellemiségünkkel létezni, azzal a tudattal ülni itthon a gőzölgő teámmal, hogy bevonódunk, hogy bevonódhatok! Ez a tudat kulcsfontosságú! Különben csak egyedül alkotnálak, csak monologizálnék, úgy, ahogyan eddig, részleges működőképesség, szerethető, dédelgethető, de hiányos. Azért kulcsfontosságú, mert a kulcslyukon nem leskelődnék soha! Megalázó, indiszkrét, mindent tönkretevő betolakodás. Tisztában vagyok a bevonódásom mértékével!
Mennyi a változás mostanában az életedben! Egy folyamat, mégis milyen szétszabdaltak a részei. Mindig biztos kézben tartasz mindent, hidd el, hogy most is, de gondolkodási-mérlegelési idő mindenkinek jár! Sokszor utólag derül csak ki, hogy mi minek az érdekében történt.
Ennek ellenére siettetném az időt. Azért, hogy ne kelljen ebben az életperiódusban felélned a vésztartalékaidat, a szó semelyik értelmében sem.
Tudom, hogy ismétlem magam, de nagyon kérlek: vigyázz Magatokra!
Hallgasd meg Cseh Tamástól a Csönded vagyok című számot!
Ölellek: X
2015. 02. 23.
óvatosságod nélkül
Kedves Y!
Próbáld azt végiggondolni, hogy Neked valójában mi ad biztonságérzetet! Tedd félre a világ elvárásait, a sablonokat, a megszokásokat, a beidegződéseket, menj ki az öreg cseresznyefádhoz, támaszd a hátad a törzsének, tarts tükröd Magad elé, és határozd meg a Saját vezérelveidet!
Azt írtad, folyton óvatoskodsz az életben. Tudom, hogy a sorsdöntő kérdéseid között, a válaszkeresés forgatagában ez, amiről írni fogok, egy zárójelezhető részlet, de szeretném kiegészíteni a Magadról alkotott képedet.
Amikor 6 éve, az osztálytalálkozón leültél az asztalhoz velem szemben, és hirtelen beszélni kezdtél hozzám, az annyira nem volt óvatos, hogy a közénk ékelődő 19 évnyi csend átkát egy pillanat alatt törted meg. Az – szerencsére – olyan radikális változtatás volt, oly mértékben a meglepetés erejével hatott, hogy átírta, átírtad mindkettőnk életét!
Amikor 1 éve, az osztálytalálkozón kézen ragadtál, és átvezettél egy másik világba, szinén olyan elszántsággal történt, hogy a megérkezésünk elevenségének hatására most is könnyezem. Az ölelésed óvatlansága, izzása – a felém hirtelen tett lépéseid – a középpontomba vezettek, találtak.
Már az is váratlan ajándék volt Tőled, hogy visszanyúlva a múltunkba, megérintve az akkori történetünket, a kérdéseimre adott válaszaiddal kerek lett a világ. Annak a jelenségnek a feldolgozása még folyamatban van a részemről, mi szerint továbbra sem zárkózol el. A nekem címzett megnyilvánulásaid sok-sok változást indítottak el: színesebbek a napok, és árnyaltabb vagyok én is. Visszaköltözött belém az öröm, hogy újra kibéleljük fészkét a felismeréseinknek. Elidőzhetek az alighihetőségünkben. Égimeszelő ihletettségemben elkülön(ös)ítek egy drapériányi csillagközi teret, hogy ráhelyezhessem (égi)testetöltött látomásaimat. Folyamatosan mesélek Neked, nem csak itt és most, hiszen ez a földhözragadt változata a kommunikációmnak. Elmesélem és elküldöm Hozzád a szelet, ami biciklizés közben simogat, szárnyra bocsátom a madárhangot, ami a szélrózsa minden irányából belecsiviteli magát a fülembe. Adok abból az éledésből, ami igyekszik felfelé jutni a földből, átérve a kiengedésen tótágast áll a Napsütésben, majd azzal összegabalyodván, együttes erejükkel megtöbbszöröződve bukfenceznek ismét a föld alá, hogy pajkos jókedvükben mindezt újra és újra megismételve, nedves földillattal, zsenge növényillattal megfűszereződve, orrot csiklandozva szivárogtathassák ki magukból a kikeletet. Zsongítóan jár át engem is a tavaszkezdemény: orromon, talpamon, hajamon, szememen, bőrömön keresztül szívom magamba a frissülést. Lefestem Neked a szivárványszín csillámlást, ahogyan a Nap játszik érintésével a halak testén: tükörfényes pillanatba villant szemkápráztató pikkelyreakció. Eltáncolom a dallamot, a zongora által életre keltett szépséget. A dallam és a mozdulat finomrahangolása lágyságot és kecsességet eredményez, ám megvalósítása benső erőteljességgel lehetséges. Könnyed, légies érvényesítése a minden izmot megdolgoztató, rejtett erőnek és fegyelemnek. A balett a nőiség megélése, kifejezése, szinonímája a számomra: a belső erő gyengéd közvetítése.
Milyen világot tár fel, milyen világot épít egy célirányosan útnakindított szó és egy nekemszegezett mozdulat! Néha kínoz az elérhetetlenséged, a szívem fáj, még az ereim is zsibbadnak. De megpróbálom ezen keretek között teljes mértékben átélni a lehetőségeinket, és a lehető legszélesebbre tárni kettőnk világának kapuját. Tanulom, tudatosítom az ezen belüli kiteljesedést.
Kettőnk történetének folytatása az óvatosságod nélkülözésének következménye, és teljes erőbevetéssel azon vagyok, hogy ne bánd meg a felém tett hirtelen felindulásodat!
Sok puszi: X
2015. 03. 10.
erőforrások
Kedves Y!
Nem tudok Rólad semmit, csak a legfontosabbat, hiszen a csend is üzenet.
Gondolom erőteljesen örvénylik még minden Benned és körülötted, levelemmel újfent megpróbállak valamelyest kivonni. Talányos számomra (egyebek mellett) az, hogy úgy nekifeszülve ennek a szétszabdaló élethelyzetnek, amiben napjaidat, heteidet (fokozhatnám tovább) töltöd, milyen belső motorral szeled át a hajtűkanyarjait. Nyilván a kényszer könyörtelen hajtóerő, nyilván nem lehet egy életperiódusból megoldatlanul kiszállni, nyilván be kell, be lehet rendezkedni a sűrűbb időszakokra, csak közben vajon jut-e idő, adódik-e lehetőség Neked arra, hogy egy kicsit megállj, hogy egy kicsit szemlélődj, hogy egy kicsit kitekints, már csak azért is, hogy aztán nagyobb erőbedobással vethesd bele Magad a megoldásra váró feladatokba. Félretéve a közhelyeket, tudom, mindez úgy van kitalálva, hogy bírja az ember szusszal, amíg sorbanállnak a kihívások, és a végén, a letisztult szakaszban esik szét. Jó lenne, ha megnyugtatnál, hogy mindezt kivédendő, megteszed az óvintézkedéseket, keresed és megtalálod a módját a regenerálódásodnak! Életed fő szólamait érzem és (valamelyest) ismerem. Viszont azok a kis dallamok, amiket csak úgy dúdolgatunk magunkban, miközben az elengedhetetlen tevékenységeket végezzük, azok a dallamok rakódnak rá eseményeinkre. Rárakódnak nem felesleges rétegként, nem letörlendő porként, hanem színes auraként. A megkezdett fahajód, a bedobozolt dobod, a sárguló rajzlapok – hidd el – viszonoznák a törődésedet, ez oda-visszahatás (hiszen tudod)! Igaz, hogy idő-és energia befektetéssel járó műveletek, de nem kell a végeredményt megvárnod, már a folyamat legelejétől kezdve alakítanak Rajtad. Írtad valamikor - amikor még írtál -, hogy nincs meg a lelkiállapotod a rajzoláshoz. Tudom mire gondoltál, de próbáld meg nekifutásból, vagy csak úgy helyből, nem pedig ihletből! Próbáld meg dühből, dacból, próbáld nekifeszülve, görcsösen, mindegy hogyan, idővel úgyis kisimul, idővel kárpótol, idővel visszaad Téged Magadnak! Annyiféle motiváció lehet, de éppúgy lehet motiválatlanság is a fakasztó, csak maszatolás, csak krikszkraksz, formabontás, hézagkitöltés. Mindegy, hogyan keletkezik, mert mindenhogyan működik: elindít valamit Benned. Kézzelfogható a hatás, mert mindenképpen ad, és nem elvesz. (Legfeljebb kivezet Belőled ezt-azt, a felesleges lerakódásokat.) Lehet a rajz, a dobolás, a makettezés nem fő műveletsor, lényegi elfoglaltság, hanem az a halk dallam, ami a rejtőzködésedet, a zaklatottságodat, a fáradtságodat, a gondolataidat kíséri.
Többek között azért is tölt el nagy boldogsággal a tavasz, mert tudom, hogy a kerti munka, a növényeid ápolása öröm a Számodra.
A fentiekkel nem a feladataidat akartam sokszorozni, ne láss a soraimban elvárásokat, számonkéréseket! Láss viszont féltést, láss segítő szándékot, és – nem utolsósorban – lásd a Te értékeidet!
Sok puszi: X
2015. 03.20.
rejtvény
Kedves Y!
Szeretném tudni, mennyi esélyét látod a találkozásunknak! A válaszadást megkönnyítendő, mindössze egy betűt kérek!
A, Logisztikailag megoldhatatlan
B, Értelmetlen forszírozni, nem bonyolítod az életedet, nem érted, miért nem fogom már fel
C, Összeköthető a kőszegi úttal, majd jelzel
D, Keressünk alternatívákat
Helyes megoldás esetén egy közös kávézási lehetőséget kínálok az Általd kiválasztott napsütötte helyen.
2015. 03. 24.
Hol vagy?
Kedves Y!
Nem mindegy milyen állapotban vagyok jelen a kapcsolataimban. Egy ideje aggódom kettőnk miatt. Kudarcként élem meg, hogy csupán elméletileg létezünk. Még virtuálisan sem igazán. Úgy érzem, nem sikerül bent tartanom Téged kettőnk halmazában, legalábbis alig adod jelét az ellenkezőjének. A teljes erőbevetésem vergődéssé silányul. A szakadozottságunk azt mutatja, hogy nem tudsz hinni egy – számunkra kijelölhető, megélhető – közös életdarabkában. Az életem nyugodt és biztonságos, stabil pályán halad, de belül mindig forró vagyok. A kétségbeesésem, a tettvágyam ordítanak bennem, a hangzavart nem tudom egyedül lecsillapítani, kérlek, erősítsd vagy cáfolj, a többit én majd elintézem magamban, csak tudnom kell, hol tartok, hol tartunk, egyáltalán tartunk-e valahol?! Annyi gondolatot, érzést küldtem Neked, és fogalmam sincs, hogyan érintettek Téged! Nem tudom mennyire engedted hatni, mennyire vonódtál be, vagy a mindenkori fegyelmezettséged mértéktartást ír elő. Olyan sok mindenre szeretnék választ kapni, igen, írtad valaha, hogy a szótlanságod nem érdektelenség, de most nagyon hiányoznak a szavaid!!! Hiányoznak a gondolataid.
Sokszor váltam elbizakodottá: annyira mertem hinni a szavak erejében, hogy tényleg azt reméltem, ha csak egy töredékét is képesek közvetíteni a soraim az érzéseimből, akkor sikerül Téged bevonnom úgy, hogy jelzed azt felém. Nem szép szavak kellenek, nem ígéretekre vágyom, nem bebetonozott, rögzített, miheztartásvégett sablonokra, hogy eztán már mindig így lesz, nem!
Olyan mélyről merítettem, nem csak magamból, hiszen ez nem rólam szól. Merítettem kettőnkből, hozzányúltam azokhoz az ösztöneinkhez, amik érint(het)etlenek, elsodorhatatlanok az életzajlás által. Reménykedtem, hogy az impresszióid nem tűnnek el nyomtalanul, és időnként felülírják a készülésedet (melynek során kivárod az alkalmát az aprólékos válaszadásnak). Nem sikerült hatnom annyira, hogy igényed legyen Magadat megmutatni. Azt is megértem, ha nem ezt szeretnéd. Ne tegyünk utazást Benned akaratod ellenére! De az érintettségedről-érintetlenségedről muszáj tudnom, mert egyáltalán nem mindegy, hogy egyedül vagyok-e ezen az úton. Nem akarok szánalmassá válni, ha szétcsúszásnak indult valami, vagy állítsuk meg, vagy adjunk szabad utat, szabadesést neki, a lényeg, hogy összedolgozzunk! Ne a kényszereink, az információhiányunk, a félelmeink tereljenek, eldeformálva a történetünket!
Igen, vannak jelzéseid, lényeghordozók, vannak kézzelfogható gondolataid, de úgy érzem sokminden tűnik el a ki nem mondott szavakkal, ami fontos lehetett volna. Nagyon hiányoznak válaszreakciók Tőled, hiányoznak gondolatfelvetések.
Hogyan tovább?
Félek attól, abba a hibába estem, hogy úgy érzed, meg akartam írni a szerepedet az életemben! A lelkesedésemet nem tagadom, és azt is elismerem, hogy nem zártam be magunkat a múltba és a jelenbe, hanem a feldúsult energiáimmal néha felmarkoltam egy-egy jövőképet is, de semmiképpen nem annak érdekében tettem, hogy ez bármire is kötelezzen Téged! Azért is küldöm el ezt a gyerekes levelet (harcolok Érted, örök 15 évesként, talán az akkori bénítottságom ellensúlyozásaként is), mert az időjátékunkban tudni szeretném a szabályokat, egyáltalán hány mezőn tartózkodhatunk, mennyi bábunk van érvényben, és miért maradsz néha ki a dobásból???
2015. 04. 23.
ki-és betakarva
Kedves Y!
Végre! Muszáj a fegyelmezettséged mögé kukucskálnom, ez nekem életprogram.
Erős a Rádhangoltság, próbálgatom az arányokat. Elbeszélgetett velem a józanabb felem arról, hogy micsoda dolog a bensődbe, érzelmi-és mentális állapotodba való beavat(koz)ásomat kérni, illetve türelmetlenkedni. Másfelől viszont a kettőnk közötti nyitottságba nem akarom beengedni a kényszereket. Az érzékenységemet Feléd nem zárhatom be magamba. Kiéletlenül sem veszne el, ezt bizonyítják az elmúlt évek. De felhasználva, alkalmazva a betekintésre, milyen jóleső, milyen gondolatébresztő a következmény! Beburkolózni a szavak közvetítette fel-és megismeréseinkbe, magunkra húzni, mint egy közös, nagy paplant: izgalmas, mégis otthonos érzés és állapot, szívet dobogtat és védelmez, velem van a részem, ketten egy egység, ami szétbontható, és többféle az összeill(eszthet)ősége! Elmerengés a 'valaha volt'-ság derengésében, a 'lehetett volna talán' álomszerűségében, az 'eleve így van' bizsergésében. A részeink az egész részleteiben, valami különös életjáték résztvevőiként élik át egységüket. Bizonyos találkozási pontokat érintve és lehetőségeinket próbálgatva időről időre megtapasztalhatjuk összetartozásunk tényét.
Pikáns a Veled kapcsolatos életérzésem, hogyne lenne az, hiszen annak idején az "együtt" töltött 4 középiskolai év arra sem volt elég, hogy eltűnjön a zavarom Előtted. Egymás kerülésének kényszere mit sem veszített az erejéből, mindvégig fenntartotta működését a suli alatt. Miért?
Milyen mély bevésődések azok, amik olyan rövid idő alatt keletkeztek, mint ami nekünk adatott, és utána olyan hosszú idő alatt sem váltak annyira befedetté, hogy mérséklődhessen érzékenységük???
Sokat időzöm ezzel: összerakom-szétválasztom az idősíkokban megélt állapotainkat. A jelenbe gyűrűzött át a múlt érvényessége és frissessége, hiszen akkor nem jutottunk el odáig, hogy maradék nélkül feldolgozzunk mindent, és keresgessük az új, induló pozíciónkat. Most tehát folytatunk, de kezdünk is úgy, hogy már bent vagyunk a sűrűjében, megtalálva régi önmagunkat, akit magunkkal is hozunk. Találkoz(tat)va Veled az akkor kivoltodban, ugyanakkor szembesülve a teljes életnagyságú jelenvaló(ságo)ddal. Még mindig és megint.
Hogyan is forognának olajozottan történetünk fogaskerekei, ha meg-megakadnak, egyrészt az idő szövedékeiben, másrészt a hatásrengetegben, amit egymásra-egymáson gyakorolunk?!
Most úgy vélem, keszekuszaságában is átlátható mindez. Fegyelmeddel uralod a helyzetet. Nekem vannak kirohanásaim, amiket a(z) (el)hallgatásaiddal hatásosan fékezel. Értem és érzem a rejtőzködésedet, önmagában is elég összetett a szituáció, ne bonyolítsuk.
Az hatott meg (többek között), hogy Számodra is szempont az időtállóság.
Az esett nagyon jól (többek között), hogy megkínáltál a gondolataiddal, az érzéseiddel, a miértekre adott válaszaiddal.
Nagyon megérintett az őszinteséged, a nyíltságod. Tudom milyen rétegekből áll a védőpajzs, amit Magad elé teszel. Nem bontathatom le folyton Veled. Mégis szükséges néha a megmutatkozás, kell a szavak súlya, fogódzóként, mert a Feléd röpített gondolatsokaság a félelmek útvesztőjébe kerülve, vagy a megváltozott szélirány miatt elveszhet a hosszú úton.
Szeretem azt is, amikor tömény szavakat kapok Tőled, a lényegretörőségedet. Az is egy rituálé, ahogy bontogatom a kifejezéseidet, kicsomagolom és nézegetem, ízlelgetem a tartalmukat. Beleborzongok a telítettségükbe. Kétszeres a hatás: a tömörségé, azután a bennefoglalt részleteké. A kibont(akoztat)ás is egy lehetőség a megismerésedre, összességében izgalmasabb, mintha a számba rágnád Magad. Együttműködő vagyok, de ugyanakkor forrófejű is, így hát nem ígérem, hogy nem fogom többet megkísérelni azt, hogy lerántom a leplet Rólad.
Ölellek: X
2015. 05. 07.
kerítésed erezete
Kedves Y!
Nensokára egy éve lesz, hogy ráncoltam a szemöldököm, amiért idő előtt távoztál az osztálytalálkozóról. (Bevallom, nem vagyok biztos benne, hogy volna olyan távozásod, amikor nem ráncolnám a szemöldököm. Jó belegondolni abba, hogy a búcsúzásunk megérte az elmeneteled miatti nemtetszésnyilvánításom felvállalását, habár ez teljesen önkéntelenül történt. Mint ahogy - azt hiszem - a búcsúzkodásunk is.) Ez nem nosztalgiázás, mert nem emlékről írok. Nem hagytam emlékké válni a köztünk történteket, hiszen naprakészen van minden jelen bennem - miáltal nap mint nap felidézem -, és mint esemény ugyan köthető ahhoz a bizonyos majdnem egyéves dátumhoz, de a tartalma olyan aktualitással bír, hogy beleremeg a szívem. Nem is kell akaratlagosság a felidézéséhez (ez minden, Hozzád fűződő történésre értendő), önműködő bevillanások halmoznak el, jóleső, édes a kiszolgáltatottságom. Szemet gyönyörködtető a látomásaim fényözöne. Olyan jellegű a rá(d)csodálkozás, mint a természettel való kapcsolatom: folyamatosan szemrevételezem, szemmeltartom a tavaszt, örülök a rügyfakadásnak, a levélnövekedésnek, ismerem az összes virágot a fákon, mégis újra és újra és újrahat az újdonság erejével a zöldülés jelensége, látványa.
Kettőnk lenyomata, vésete bennem immár nem rejtekadó menedék felszisszenéseim tekeredései számára, amik lejátszott-eljátszott lehetőségeinkben ellehetetlenedve jutottak évekszelidítette nyugvópontra, hanem ismét megtelik elevenséggel. Akkora a jelentősége és a kiterjedtsége a csitulhatatlanságunknak, hogy az arányok felborultak: túlnőtt rajtam a hordereje, mindezt már nem én viselem magamban, hanem a részét képezem. Vajon sikerül karctalanná tennünk a múltunk felületét, eltűntetni a szándékolatlanság beavatkozásnyomait sértetlen és sérületlen (sz)épsége kiviláglása érdekében?
Írtad, hogy Neked nem olyan magától értetődő a megnyílás, mint nekem. Ez így nem teljes, ezért kiegészítem. Az, hogy pőrén vagyok jelen Előtted, engem is meglep. Bár vannak érzékeny dialógusaim másokkal, érzelmi kitárulkozásaim elenyészőek. Tehát ne hidd, hogy én rutinból szövegelek, és a lélekterem az életterem! Azt is írtad, hogy szavakba foglalom az Általad is vallott és érzett, de meg nem fogalmazott dolgokat. Ezeknek a szavaknak a létrejötte teljes mértékben Neked tudható be, hiszen Te inspirálsz. Nagyon szeretem ezeket a levélírós hangulatokat. Szeretem a Hozzád írt szavakat. Miattad. Ez nekem is felfedezés. A legeldugottabb helyről jönnek elő a szóképződmények, annyira a bensőmből, hogy számomra sem voltak eddig ismeretesek, legalábbis nem a néven nevezett értelmükben. Feltárás ez, abból a tartományból, ahonnan fakadsz, ahol vagy, és ahova (meg)érkezel. Ez a vidék mentes mindenféle külső beavatkozástól. Amióta konkrétabb lett köztünk az érintkezési felület, már nem csak ráérzésem van erre a helyre, hanem rálátásom is lett. Szókezdemények értek meg, mondatfüzéreket értek meg, szóvirágokat szedek. Én csak gyűjtök a meglévőségből, ami megmutatja árnyalatait, felfed(eztet)i varázslatos sokszínűségét.
Tanul(mányoz)om magam és magunkat.
Boldoggá teszel azzal, hogy nyitott vagy a finom összefüggésekre, a részletgazdagságra! Az Általad (be)mutatott templom is templom marad az arca nélkül, de micsoda kihagyhatatlan lehetőség megismerni a tekintetét, belenézni a szemébe, és látni a mosolyát jártamban-keltemben! Enélkül egy bizonyítékkal és bizonyossággal kevesebb lenne a nap, nap mint nap. Tudom, hogy Te a fakerítésednek is úgy ismered az erezetét, hogy az alaposságod miatt lényegénél maradva megtöbbszöröződhet jelentőségében: el van látva saját értelm(ezhetőség)ével. Enélkül csak egy szimpla, funkcionális határ lenne az otthonod és a külvilág között. De így, hogy elmerülsz a rajzolatában, folyamatosan mesél Neked valamiről, amit csak Te értesz. Megosztod majd velem?
Szeretettel: X
2015. 05. 11.
vérbőség
Kedves Y!
Ez egy másik dimenzió. Ez az a benső tartomány. Elnyelhetném ezeket a szavakat, átdolgozhatnám ezt az állapotot valami mássá, valami "hasznosabbá", szürkés keretbe csonkíthatnám, olyanba, amit a társadalmi normák szabtak, de annyi ilyent csináltam már! Ráültem dolgokra, elnyomtam, visszafojtottam kitöréseket, a kócosat simára fésültem, átrendeztem, elfogadhatóbbá tettem a vonásaimat, kiküszöbölve a külvilág értetlen rácsodálkozását, kitakarítottam a lakást, átbicikliztem városhossznyit ezekkel az energiákkal, amik Valami Másért jöttek létre. Folyton ez az átalakítás! Nézem a végeredményt, ragyog a lakás, köszönhetően a kiszabaduló erő felhasználásának, de nem ez volt az ok és nem ez volt a cél, alkalmaztam a vérbőséget valami másra, de ez az egy az egyben való átültetés nem megy maradék nélkül, nyomot hagy bennem az eredeti állapot, igényszilánkok maradnak, vágnak, böknek, sebeznek. Más ízű, más színű a megvalósulás az eredeti szándék jellegéhez képest, nem csúsztathatók egymásba, tátog az űr a kettő között amit már rutinosan betöltök, ebben gyakorlott vagyok. De milyen sivár ez a fegyelmezettség az ihletettségemhez képest! Csend van, látszólagos nyugalom, vihar előtti csend, mert közeleg, mert lesben áll az újabb roham, a lázálom, amit szeretek, mert lényeghordozó, mert ösztönöz, mert olyan színekben játszik, ami leképezhetetlen, ami elképzelhetetlen, csak én látom, csak Te látod...
Látnom kell Téged!
2015. 05. 18.
darabjaink a deszkák réseiben
Kedves Y!
Elvittem a bennem lakozó, édesen - érdesen kínzó érzéstömeget színházba. Hogy vegyítem a katarzissal, hátha kiutat talál a felfokozottságából és viselhetőbbé válik számomra. Hogy belekeveredhessen a tapsviharba, és a hangorkánnal együtt töltse be a termet, észrevétlenül ám hatékonyan illeszkedve az átszellemültséghez. Hogy a sorok közé vágom a sóvárgásom. Hogy ottmaradhasson az est parfümillatú-porszagú mámorában, beleivódva a nézőtér kárpitjába, leülepedve a színpad deszkái közé. Résnyire szűkítve a - résnyire szűkített lehetőségeink miatt duhaj, szilaj - síróvigadalmam.
Elvittem hangversenyre, hogy összecsendülvén a dallamokkal, elillanjon a teremből, bele a tavaszgerjesztette zsongásba, virágillatú, szélröpítette szólamkompozícióba.
Sokáig hallgattalak a telefonban, megnyitva a blokkoló zsilipeimet, hogy találkozzam a gondolataiddal, majd hangomat belekevertem a szóáradatodba, hogy összemosódhassanak a szavaink, és ezáltal sodrást kapjon a hevület bennem – belőlem.
Nem lett(em) könnye(de)bb.
Csupán egy részét tudom beletenni a hétköznapokba. Megvan a folyamatosság, de folyamatos a lemaradásom. Mert egyfolytában képződik, az átdolgozás – kiáramoltatás intenzitásánál jóval nagyobb mértékben. Paradox ez az egész, mivel a féltve őrzött kincsemet óvom, vigyázom, ugyanakkor ugyanezt a kincset kiáltom világgá a legerőteljesebb, mégis a legdiszkrétebb módon. Benne van a mozdulataimban, tele van vele a lendületem. Belerakom az izommunkába ami a biciklit tekeri, kiizzadom, áthelyezem a kézmozdulatba ami a ruhákat hajtogatja. Kiveszem magamból erőből, elveszem magamtól erővel. Kiélem fennköltebben a művészi élménnyel, hiszen rokonítható, hiszen összevonható azzal, mert a bennemlévőség(ed) lélekművészet, hasonló a hatásmechanizmus, azonos a minőség. A törekvés, hogy a Tőled való többletemet művészi közegbe helyezzem - mert élénk a bevonódásom, mert adott az odatartozásom, mert az átélésem töretlensége részben egyeztethető (nem a szerepformálás, nem a pózolás, hanem az ihletettség és megilletődöttség extázisa révén) -, enyhülést ugyan nem hozott, de lefoglalt, feladatot adott. Magamért és magam ellen dolgozom. Nem szabadulni akarok, hanem könnyebbedni kényszerülök. Mindezt nem azért művelem, mert a terhem felesleges! Hanem mert ellenállhatatlan, aktív és folytonos a hatásod, keletkezésed. Nincs nyugvópont, nincs állóhelyzet, nincs pihenőidő, lélegzetvételnyi szünet. Masszív a megtestesült bennemélőséged. Nyakatekert, faramuci véghezvitelem megkísérlése nem más, mint az öncsonkítás bizarr aktusa. Mérséklem gerjedelmem, mert sok, mert nehéz, mert túlontúl igénybevesz. Tehermentesülök a hiányod túlérzékenyült fájdalmától, a jelenvalóságod túléberedett őrzésétől, elősegítve azt, hogy elférjen bennem a folyamatos keletkezés, hogy teret kaphasson az újabb és újabb megismerés(ed), felismerés, rácsodálkozás, a régi álmok újdonsága, a metszett álmok életereje. A Holdudvar.
Szenvedem és élem és szeretem ezt, hajtómotorom és űzőm, legyőzőm és éltetőm. Lénye(ge)m.
Hiányzol. Minden pillanatban.
Sok puszi: X
2015. 05. 22.
képzőművészet
Kedves Y!
Félrevonultam a Tőled származó érintettségemmel, átadtam magam az utóhatásnak, a megnyugvásnak. Azt hiszem, ez a kulcsszó, mert amellett, hogy a jelenléted sokféle izgalmas válaszreakciót indít el bennem (ezt a gondolatmenetet nem hagyom ki: micsoda mozgalmas szürrealista festmény születhetne ebből a látszólag egyszerű szituációból, hogy Te csak ülsz és mesélsz valamit, amire nyugodtan és fegyelmezetten - a közeledben ülve - figyelek, a sziluettem nagyjából befedi hang nélkül gágogó, tollvonás nélkül szárnyaló galibáimat, ugyanakkor színekkel és alakzatokkal érzékeltetve formabontásomat, döbbenetesen vibráló és kavargó, mind formáját, mind ecsetkezelését, mind színvilágát tekintve észvesztően impulzív, határozott ecsetvonások alkotnának a libabőrömön belül), szóval az izgalmas, velőtrázó válaszreakciók mellett jelen van bennem egy óriási adag nyugalom, vagyis AZ ÓRIÁSI nyugalom: így kerek a világ, most kerek a világ! Leképezhetőek a kontextusaim.
Ez megint egy olyan kettősség - az egy időben érvényesülő, egymással karöltve járó jelenségek tudati és érzelmi átfogása, megélése -, ami életreszóló élmény, hatalmas gazdagodás. A pszichés nyugalom többfunkciós: nem csupán érzelmi töltettel bír, hanem a keretemet is adja. Máskülönben az erőteljes belső folyamatok még a szürrealista konvenciókat is földig rombolnák...
Annyira kontrasztos volt az egész: beszélsz hozzám limonádét kortyolgatva, hallgatlak Téged, közben mintha taszigálnának belülről: az összes sejtem önálló, külön életet él és ezt érezteti is velem. Mondd, hogy lehet egyszerre 'melegem van' érzéssel és fázással birkózni, hogy lehet mozdulatlanul, rezzenéstelenül tűrni orkánerejű belső remegést, hogy lehet a nyilallásoknak úgy nekifeszülni, hogy mindeközben egyben maradjak? A nyugalom biztosította keretbe kapaszkodva, azt mentőövként használva. A jelenvalóságod hatása földöntúli megnyugvást (is) hoz. A magától értetődő csoda. Az 'ez az élet rendje'- érzés és a 'nem hiszem el, hogy ez igaz'- rácsodálkozás együttes érvényesülése. A két tudatállapot egymást erősíti. Hát meddig fokozhatók még???
Na - átértelmeződésem érzője -, ezt rajzold le nekem!
Köszönlek.
Sok puszi: X
A (túl) késői találkozás
...szavak keletkeznek, amik az életükről szólnak, amik az életüket fedik. Hasonlóságok és különbözőségek nyilvánulásai. A hasonlóságok vajon a múltba – a múltból vezetnek, a különbségek pedig a jövő felé? Miért kell irányvonalakhoz képzeteket tapasztani, miért kell rendszerezni? Elhesseget magától minden feltevést. Maradjanak marasztalhatatlanok a sorselmarasztalások, maradjanak maszatoltak az életfed(d)ések, legyenek összetekeredve a személyiségvonások! Nincsenek jelek, nem kellenek a következtetések, szükséges most ez a pillanatnyi montázs-varázs.
Képek villannak fel a szeme előtt a szavak mögött: valósághű, az érzékletes szemléltetés miatt plasztikus hatású alkotások, amikre "csak" rábólintani lehet. Egyértelműségük legalább a széken tartja finoman(?) összerendezett(?) női mivoltában. Összefogni a jelent, körülhatárolni a pillanatot, biztos kézben tartva az evezőlapátot, mellyel a szabadfolyású szóáradatában (helyzet)mentőcsónakja sebességét és irányát szabályozza: ehhez értenek a férfiak, ebben az erejük, ebben a méltóságuk. Hallgatja a mélyére zúduló férfihangot, elmerülve együttlétük közegében. Beszívja frappáns, pergő dialógusuk frissességét, két evezőcsapás közti ideig beleborzong abba a felismerésbe, hogy valóságos a közelségük, a beszélgetésük. Rábízva magát a kormányosra, elernyed a ringatásban, szemhúnyásnyi idő alatt benső látótere partvonalára kerülvén, ahol tévedhetetlen révedezései várják. A mélybarna hang tónusa (f)átlátható erdőt idéz, amiben a rezonanciák követhetően keringenek a fák egyenes törzsei körül. Letisztult, rendezett, befogadó a látvány. De (jaj!) a határozott vonalvezetésű képek a nő szemei előtt kezdenek elmosódni! Kezdenek önálló életet élni! A fénye, a színei mitsem veszítenek intenzitásukból, de a kontúr éle(sen) mozdulva változik, hiszen tolja-taszigálja a gyomorrándulása, húzza-vonja a lélegzetvétele ereje, rezegteti a szívdobbanása ritmusa. Egész lényével beleúszik a felismerésbe. Az érintetlenség nem jelent érinthetetlenséget. A meleg, barnás színdominanciába lökésszerűen folynak, áramlanak egyéb színek; vérvörös, napsárga és égszínkék pulzuspumpálta vegyüléke másítja a hatást. Ez már visszavonhatatlan: kiborultak a festékestégelyek a női intuíció rengése miatt, az érzelemhullámok fékezhetetlen sodrásának következményeként. Lüktetnek a virító színek az egységes, barna fafestménybe, vastag pacák lepik el, takarják be az erezetét, szivárognak bele a nyugodt kidolgozottságba, de(!) találkoztatható, összevonható ez a kétféleség! Menthető a kép(ződmény). Értelmezhető az onirikus színösszetevő, nincs tájképzavar. Szivárvány keletkezett az erdő fölött. Sűrű testnedvek bélelik a fa háncsát. Látványosan, mohón táplálkozik a gyökérzet. Belekeveredtek mindketten, kidolgozatlanul, szőröstől-bőröstől: kibélelve a kéregkeménységét bűvöletük odvának, fellazítva a talajszilárdságot nyomot hagyva a nedves földben.
Nem vár(hat) tovább a széken ülve, toporzékol az igény, halaszthatatlanná válva. "Állj fel!" - hangzik el a felszólítás a szájából, egy ölelés idejére kipréselve a fonnyadó időből az időtlenség nektárát.
2015. 05.26.
a tóparton
Kedves Y!
Ülünk az autódban, és látom, hogy csodálkozol a mondatomon ("ez egy női autó"). De hiszen már kész a szavaink koreográfiája!
Bennem van ez az ismeret, mégis az újdonság erejétől átjárva, örömzenére lejtem Veled gondolataink, rezdüléseink szóperdületeit. Ennek a szótáncnak, ennek a gondolatsimulásnak nincs próbája, nincsenek jelmezes előkészületei, ennek ellenére rutinosan helyezkedünk bele a megkomponáltságába előzetes gyakorlás nélkül. Emiatt nehéz elhinnem, hogy mindez életszerű. Olyan hatalmas a rá(nk)csodálkozásom: hogyan illeszkedhetnek egymásba ilyen flottul a szavaink? Inspirálja a következő kérdést: miképpen lehetnek ennyire egyformák a szavak közvetítette élettörténeteinkből fakadó rezonanciák? Mi a rendezőelv?
... állunk a tónál, ahogy Akkor tettük,
... ugyanott,
... ugyanúgy,
és nem öntöm Neked szavakba amit érzek, mert túlságosan elérzékenyülnék. Egyetlen pillanat hogyan bírhat akkora megsemmisítő erővel, hogy porrá omlik 25 év? Egy halcsobbanással eltűnt a köztes életszakasz. Az nem lehet, hogy két kiragadott esemény tapad össze azonosságánál fogva, hiszen nem csupán a történés ismétődik, hanem a velük járó érzés is kísértetiesen egyezik! Mesélsz a szerelmünk utáni gimis kalandokról, lányokról, és nem fogod elhinni, mi mardos. Féltékenység! Akkoriban nem volt ritmusharmóniánk, és olyan elevenen él, húsbavágóan hat az az időszak, hogy legszívesebben képen vágtam volna az Emesét, és elgáncsoltam volna a Tildát. (Kinevethetsz.)
Fáj a szívem a múltunkért! Annyi bennemragadt mozdulat van, amit valamikor Neked szántam, itt vannak most is, élnek, érvényesek, a Tieid, de már részlegesen érvényesíthetőek, átiratban érvényesíthetőek. De hisz' ugyanaz vagy; mégis más életben, más életből, ami köt(elez). Megindítóan szép ez a ragaszkodás, ez a behatárolt, ám teljes értékű kibontakozás! A csonka múlt sajgása enyhül a jelenben, azért, mert itt lehetsz velem. Átmentjük a múlt(unk)at, ami kedves nekem úgy, ahogy volt, mert akkor odaadott, és máig megőrzött Téged. Milyen kegyetlenül nehéz tudomásulvétel volt az akkori idő szűkmarkúsága, de kettőnk lenyomata az időben mégis időtlen. Szárnyakat ad az a kihívás, hogy keressük az új formanyelvet! A zsigeri (együtt)működőképesség összhangja - a tartalmi telítettség legmegfelelőbb pillanatokba történő beillesztésében (az átélésben) is hozzuk az akkori formánkat - végigpásztázza megnyilvánulási lehetőségeit. Megilletődve és örömmel visszhangozzuk szándékát.
Sétálunk, ahogy akkor, és – csak az idő siet – lassú lépteink összecsiszoltságában gyönyörködöm.
Ünnep.
Szeretem az átültetett fenyőfádat. Szeretem a küzdésedet érte. Ugyanaz az érzelmi ráhangolódásom a szilvafám felé. Nem menthetem, de ugyanazzal az erővel és elszántsággal menteném, mint Te. Ez is egyike az érdekes találkozásainknak, 'együttműködésünknek'. Nem számít az idő, mert nem határol el, eltérő a tér, de a lényeget tekintve egyforma benne az érvényesülésünk, és az érzés is azonos.
Mégis köszönöm, hogy néha azonossá teszed a teret, közössé az időt!
Köszönöm a kilométereket, az órákat.
Köszönöm a szándékot, hogy áthidalod, hogy beilleszted.
Sok puszi: X
...Húzza le a víz a tekintetét. Keresi a halakat, nézi a vízfelszín közelében úszó apró, fürge testüket, cikázó mozdulataikat. A 25 évvel ezelőtti halakat látja. A férfi itt áll mellette - ahogy Akkor -, hallja a hangját, az ismerősen formált szavakat, azt a jellegzetes hanglejtést, és beleremeg a felismerésbe, hogy egyetlen pillanat hatása, varázsa, tömörségének ereje képes szétmorzsolni 2 és fél évtizedet. A pillanat tartja magát. A nő összeszorítja tenyerét, benne a fogvatartott 25 évet, ami maroknyira zsugorodott. Porrá omlik az a sok év és kipereg ujjai közül, bele a tóba, az Akkor látott halak közé. Elveszik az elvesztegetett idő.
Feltámad a 'nincs köztes idő' illúziója.
Uralva lenni a megismétlődés ténye által, ugyanakkor uralni az érzelmi túlcsordulást, ez az egyidejű kettősség mégis egy(ez)ségben tartó külső nyomást és belső feszítést jelent. Mindeközben áramlik az a jól ismert, az a régről ismert, szeretett hangsúlydallam, ami egész valóját táncba hívja, viszi magával, nem vissza, hiszen itt van, jelen van az a 15 éves lány, aki ugyanezt a hangot hallgatja, akinek ugyanezek a hullámok ringatták tekintetét valaha, és aki ugyanazzal a benső mozdulatsorral vesz részt idejemúlhatatlanságuk keringőjében. Az idő megtört. A megtörténtség kézzelfoghatóvá válik. A férfira néz. Összecsendülésüket azért hordozta idáig magában, hogy itt egy pillanatra letehesse, megint felhúzhassa az Akkori tornacipőt, és belefeledkezve az újraszóló hangba, a nekiszóló hangba, Vele együtt a dallamkeltette táncukat járja.
Nincsenek díszek és díszletek, csak ez a mellvéd, aminek nekidől és amibe kapaszkodik. Ugyanaz a fal, ami egykoron is a határt jelentette: két test maradását a tóparton, miközben képzeletük a halaktól a csillagokig ívelt. A kőfal most stabil támasz: a szétszabdaltságot megakadályozó. Bebiztosítva a teste, ám kering körülötte a fülbemászó dallam, ami rendeltetésszerűen röpíti befelé, röpíti mindkettőjüket a beigazolódások kibontakoztatásába. (Bel)világmegváltásuk azonosságának, kölcsönösségének erőtadó lendületével egyszerre rugaszkodnak el a kőfal esőáztatta hideg védelmétől, a nővé érett lány belekapaszkodik a férfivé lett fiú testébe, beleolvad a test melegébe, és együtt körbetáncolják a jelen valóságát, odaperdülve a közös múltba. Egybefonódott emlékeiket hozza-viszi a hullám, miközben összehangolt mozdulatművészetükben egy alig észrevehető, de szándékos taglejtéssel a nő elengedve a párja csíkos ingét, leheletfinoman végigsimít a fiú Akkori kockás ingén...
Harmonikus mozdulataik rácáfolnak a rögtönzés műveletére, összecsiszoltságuk felülírja gyakorlatlanságukat. Honnan hát az önkéntelen összeszokottság? Miből adódik együttműködésük simulékonysága, gördülékenysége?
Mi jöhet létre a régiből? Részben ismétlődés, részben folytatólagosság, részben újdonság: izgalmas egyveleg. Az indulásuktól való elvonatkoztatás lehetetlen, hiszen érvényesülésük a kezdeti lépések után ezidáig kimaradt a dobásból, ám érvényességük bábui - egymást szem elől vesztve, mégis (valami össz-ösztönös taktikát alkalmazva) fej fej mellett haladva - nincsenek lépéshátrányban az idővel szemben. Érvényesülésük bábui nem tudtak összedolgozni, ellenben érvényességük szinkronicitása szembetűnő.
Különböző okok miatt, de az idők során nem ment végbe bennük az egymásra vonatkozó érzelmi leülepítés. Hiába süllyedtek le lelkük mélyrétegeibe együttlétük szilárd élményszemcséi, mégsem a saját történetük kérdéseinek letisztult válaszrétege fedi be szerelmük megtapasztalásának mag(uk)bazárását. Másokkal átélt élmények, egyéb tanulságok részecskéi rakódtak rá a sajgó, túlérzékeny magra. Emiatt részleges lett csupán a behelyettesíthetőség, a megfeleltethetőség, ezért eredménytelen. Kérdéseik várakozása immár napvilágra került. Az idő által tökéletesre fejlesztett bújócska játékában vajon ki nevet a végén?
Az alkotás szabadsága adott a számukra, ám ez csak kegyes hazugság annak érdekében, hogy megtalálják módját a kibontakozásuknak. Kegyes hazugság a közös megélés katartikus élményének megismerése miatt. A kegyes hazugság kétarcú: prózai felének a körülmények behatároltsága, a mozgástér szűkössége vési markáns vonásait, másik (légies) arca szinte földöntúli ecsetkezeléssel megfestett vonásokkal bír, kifejező ereje túlnőtte az emberi léptékeket.
Alkotó folyamat zajlik közöttük, rácsodálkozásukat illetően aktív. Ugyanakkor (magukat a felismerésnek átadó) önfeledt belemerülésük, belépésük megy végbe az oltalomvágyukba, a mentsvárukba. A meglévőséghez csak a kézszorításuk erejét tehetik hozzá. Egyazon tőről fakadó szavaik megér(t)ése, helyénvalósága, a gesztusaik természetessége, a sallangnélküliség: ez a mélyen gyökeret növesztett magbólfakadás - a magától ér(tet)ődés - egymásból eredő őshonosságuk sorsszerűséget sejtet.
Megkomponált a dallammű, készen a koreográfia. Az ő lelkük húrjait pengeti, eredendően nekik keletkezett, de mégis tőlük függetlenül. Minden a helyén van, az ihletettséget nem a körülmények, nem az összhatás, nem az összjáték gerjesztik. Összességében a belehelyezkedés természetessége maga az átlényegülés. Nincs próbálkozás, nincs próbálgatás, csak beillesztés van, mert mindennek adott a helye. Oly régóta!