Szélmalomharc - ötödik rész
Írta: Jánó Réka
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 313
Szélmalomharc
Ötödik rész
Úgy látszik, szorgos sürgés-forgásom nem teszi eléggé nyilvánvalóvá, hogy szerződés szerinti munkaidőm nyolc órájából nyolcban kőkeményen dolgozom. A gondolat annak nyomán fészkelte magát a fejembe, hogy Becskereki úr érdekes (rövid határidős!) feladattal lepett meg a minap. A megtisztelő kihívás emígyen nézett ki: mind a kétszázvalahány projektünknek nyitni kell egy-egy újabb mappát, és az addig egyben gyűjtögetett szerződéseket szét kell szortírozni beléjük.
Nos, ha valaki megkérdezné a véleményem, lazább cégeknél efféle aktatologatással szokták agyonütni fölös idejüket az unatkozó titkárnők. Pontosan tudom, hisz tapasztalatból beszélek. Most viszont szó sincs lazaságról, hát megkockáztattam egy kérdést:
- Nem vettem észre, hogy baj lenne a nyilvántartással. Megkérdezhetem, hogy mi az oka a változtatásnak?
- Egyrészt az, hogy a felvázolt rendszer jobb, mint a magáé, másrészt pedig az, hogy legyen mivel elfoglalnia magát! Azt beszélik, hogy sokat enged meg magának, és túl nagy a szája.
Ja, értem, ha büntetésben vagyok, az mindjárt más. De azért nem bírtam magammal, mert oldalamat fúrni kezdte a kíváncsiság.
- Ugyan mit csiripeltek a verebek? – kérdeztem ártatlanul.
Válaszként egy alaposan kiszínezett alternatívának lehettem fültanúja a következő eseményről.
Néhány napja túlzsúfolt programomat C. úr rendezte át. Futólag tájékoztatott arról, hogy váratlan, ám annál fontosabb vendégei érkeznek cirka tíz perc múlva, és legyek szíves addig a kellő mennyiségű kávét, sütit, egyéb muníciót prezentálni.
- Tíz egész perc? És sütit is készítsek? Mihez kezdek a tengernyi idővel? – hördültem fel látványosan.
C. úr alighanem megszokta már polgárpukkasztó stílusomat, mert csak legyintett. Nekem viszont elszorult a gyomrom, és ez nem esett jól, bár ezt az érzést már régtől fogva ismerem. Kosárnyi haladéktalan intéznivaló vár rám, de megint kénytelen vagyok rögtönözni. Mit van mit tenni, fel a fejjel, irány a konyha.
Vidám társaságot találtam a helyszínen, fesztelenül beszélgetve, falatozva. Úgy látszik, hogy amíg én fel-alá röpködtem, kollégáim kulináris összejövetel mellett döntöttek. Láttukra duruzsolni kezdett a lelkem mélyén egy csúnya, komisz kis manó: milyen fenséges lenne, ha a változatosság kedvéért én is ejtőzhetnék néha! Azonmód elrestelltem magam.
- Ejnye, Liza! – hessentettem el a gaz kísértőt. – Az irigység nem a te műfajod!
Ezennel lezártnak tekintettem virtuális afféromat, ám készülődésem láttán felcsillantak a szemek.
- Kávét főzöl? Jaj, de jó!
Megkörnyékezett a gyanú, hogy C. úr vendégei hoppon fognak maradni. Ezt nem hagyhatom annyiban! Akcióba lendültem.
- Szívesen lefőzöm, nyugodtan igyátok meg, nem probléma. De nekem most mennem kell, ezért arra kérlek, hogy utána tegyetek fel rögtön egy új adaggal! C. úrnak nemsokára fontos vendégei jönnek!
A jól végzett munka tudatával szaladtam tovább, beszerezni a nassolnivalót. Aztán pedig megérkeztek az illusztrisok, én meg értetlenül álltam az üres kávéskanna előtt.
- Nem létezik, hogy a kedves munkatársak ilyen minősíthetetlenek legyenek! – dühödtem fel, és mérgesen rácsaptam a készülék tetejére. Az legott bosszút állt. Sziszegve kaptam vissza a kezem a tűzforró műanyagtól.
- Mi a bánat! – szitkozódtam az orrom alatt, miközben áramtalanítottam a masinát, és hideg vizes ruhával áttörölve, szétszedtem. Nos, ezúttal én maradtam a hunyó! Rökönnyel vettem tudomásul, hogy siettemben elfelejtettem vizet tölteni a gépbe. A kollégák viszont lemondtak inkább a kávéról, mintsem megnézzék, hogy az miért nem főtt le. Ezer szerencse, hogy nem égett ki a biztosíték! Mármint a készüléké. A sajátom éppen égig füstölt, s ennek folyományaként nem voltak kifejezetten dicsérőek a szavak, melyekkel elsősorban magamat, másodsorban pedig nemtörődöm kollégáimat illettem az elkövetkezendő percekben.
A Becskereki úr által előadott variánsban természetesen a körülmények némelyike alapos ráncfelvarrást szenvedett, mások pedig egyszerűen kimaradtak a történetből. Meséje végeztével nyomasztó hangulatban meredtünk egymásra.
- Fogalmam sincs, melyik verebecske volt a kéretlen hírmondó, ám igencsak hozzátett-vett a tényekhez a jómadár! Nyilván nagyon nyomja valami a begyét. – törtem meg végül a csendet ironikusan.
Felettesem tűnődve nézett rám, majd egy huncut hunyorítással ekképp nyilatkozott:
- A kiadott feladaton kívül az lesz a büntetése, hogy a tegnap átküldött politikai videót megnézi, és hétfőn eljátssza nekem pantomimben.
Vettem a lapot, vidáman riposztoztam.
- Minden további nélkül megnézem, de a pantomimet az Ön érdekében nem vállalom!
Hopsz. Megint kicsúszott a számon valamelyik tabu-szó. Becskereki úr elkomorodott.
- Maga olyan könnyen mond nemet! Nem fél, hogy ez a sok „nem” egyszer az állásába kerül? – szegezte rám vádlón a mutatóujját.
Azért sem kaptam szívszélhűdést, inkább maradtam a könnyedségnél.
- Az, aki sosem mond nemet, előbb-utóbb rosszul jár – válaszoltam neki felhőtlen derűvel.
Bingó. A vihar mennydörgés nélkül vonult tova, a helybéli mindenható mosolygott.
- Na, jó! Most az egyszer megbocsátok! De amit először kértem, hétfőre legyen kész!
***
- Hé, lányok, de jó látni benneteket! – ültem le barátnőim közé egy belvárosi kávéház félreeső asztalánál.
- Szia, Liza! Jó, hogy jöttél! Pocsékul nézel ki – köszöntött a tőle megszokott keresetlenséggel aranyhajú barátnőm Vera, és belekortyolt párás falú poharába.
- Tényleg nyúzottnak látszol! Nehéz napod volt a gályán? – érdeklődött Niki, kedvenc szavajárásával célozva az imént faképnél hagyott munkahelyemre. Hátradobta arcába lógó, rézvörös sörényét, hogy akadálytalanul szegezhesse rám kíváncsian csillogó tekintetét.
- Mi az, hogy! Igazi felüdülés volt kilépni a kapun! – nevettem rá, miközben elhelyezkedtem.
- Na, mesélj! – dőlt előre várakozón harmadik barátnőm, Melinda, kicsiny ökleire támasztva gödröcskés állát. – Ma mivel borítottak ki?
- Előbb hadd rendeljek valamit, ki vagyok tikkadva – nézelődtem a felszolgáló után. Nem véletlenül szerettünk idejárni, a húszas éveiben járó, helyes, barna srác azonnal ott termett. Mosolyogva vette föl a rendelést, és két perc sem telt bele, már hozta is a jéghideg narancslevet. Poharam tartalmát egyből benyakalva, élvezettel láttam neki elmesélni a napomat, és egyben megszabadulni a stressztől.
- Először hadd osszam meg veletek a mai napi aranyköpést. Kolléga szájából hangzott el, de pályafutásom során vagy milliószor hallottam már, ilyen, vagy amolyan formában. Tehát a gyöngyszem a következő: „A levelet mindenki megkapta, a vezérigazgatótól az utolsó titkárnőig.” Figyelitek a megfogalmazást? Csak hogy tudja a szakmabéli, hol a helye, ha ugyan addig fel nem tűnt volna neki.
- Aranyos – fanyalgott Vera barátnőm. - Ha a suliban hasonló történetekkel motiválnák az ifjúságot, üresek lennének a szamárpadok.
- Rosszindulatú vagy, Liza! Lehet, hogy nem is úgy gondolták! – pörölt velem a vitára mindig kész Melinda. Talán azért ilyen, mert jogásznak készül.
- Ne te légy a szőke, azt rólam feltételezik! – torkollta le Vera. - Igaza van Lizának, az emberek fejébe gyárilag bele van építve egy céges rangsor, ahol bizony a titkárnőt utolsó helyre teszik. Csak tudnám, hová teszik akkor a takarítónőt?
- Elég legyen, halljuk végre a mai nap történetét! – állította le őket Niki. – Kíváncsi vagyok, beszavazzátok-e ezt is Liza készülő könyvébe?
- Jól van, mondom már. Az nem lesz újdonság számotokra, hogy ma is bővelkedtünk a baromságokban. Nem is térek ki mindenre, inkább csak azt emelném ki, hogy a főnökök legkiválóbbika ma is hatalmi demonstrációt tartott nekem.
- Miért? Megint elszaladt veled a ló? – nevetett Melinda, megrázva rövid koboldtincseit. – Ezúttal mit talált ki?
- Mindjárt elmesélem. Ma reggel egyébként egész normálisnak tűnt. Pörögtünk, mint a búgócsiga, de sehol semmi beszólás, vagy terror. Ment is dolog, mint a karikacsapás, magam sem hittem el, mi mindent elvégeztünk röpke pár óra alatt. Sajnos, eme paradicsomi állapot csak addig tartott, amíg meg nem érkezett az a nagyokos ügyvédje, fényes délben beszámolót tartani egy peres ügyről, hátha elmegy az ember étvágya. Na, onnantól kezdve Becskereki úrral nem lehetett bírni. Pedig a tárgyalás elején még minden rendben volt. Mindenki megkapta a maga kávéját, megkérdeztem, szükség van-e rám, és a nemleges választ hallva abban a hitben jöttem ki, hogy legalább másfél óra hosszáig nyugodtan tudok majd dolgozni. Aha, nyugalom. Az volt, még vagy öt percig. Ez idő alatt vázolhatta fel az ügyvéd a rossz híreket. És ezzel elkezdődött a napi műsor.
- Azonnal jöjjön be! – hívott fel a cég feje a mobiljáról.
Nem álltam ellent a kedves invitálásnak. Rövidesen meg is bántam.
- Miért nem készítette elő a tárgyalási anyagokat? – vont felelősségre az ászok ásza.
- Miért, van ilyen anyag? – nyegléskedtem.
- Az ügyvéd úr tegnap átküldte magának e-mailen, maga pedig nem nyomtatta ki! – vádaskodott.
- Az lehet, hogy átküldte, ami viszont biztos, hogy én nem kaptam meg.
Eltaláljátok, hogy kire néztek ferde szemmel? Úgy van! Nem az ügyvéd úrra. Bónuszként hozzám vágták a sosem volt e-mail méretes anyagát, másoljam le három példányban, de rögtön. Ám alig fogtam neki, megint csak csörög a telefon.
- Fogja a naptáramat, és azonnal jöjjön vissza!
- Azonnal? Ne másoljam le előtte az anyagot? – érdeklődtem angyali türelemmel. Ő pedig a dedósoknak tartogatott hangnemére váltott.
- Figyeljen ide. Másolja le az anyagot, fogja a naptáramat, és úgy jöjjön! Érti?
- Igenis!
Megjelenek nála az iratköteggel és a naptárral, erre odadobja nekem a telefonját.
- Hívja XY urat! Látván, hogy hiába keresem a kért nevet a telefon névlistájában, emígyen szakít félbe: - Nincs benne! Szerezze meg, írja be, hívja fel, hozza vissza!
Na, ezen a ponton vizualizáltam magam elé egy kutyaiskolát. Míg azon meditáltam, hogy melyik kutyafajta illene a karakteremhez leginkább, végrehajtottam az utasításokat.
Amint visszatértem az asztalomhoz, és ereszkedő manőverbe kezdenék a székem felé, az átok telefon újra megszólal.
- Jöjjön, és hívja fel XY asszonyt!
A mindenségit! Ez így nem megy tovább! Javaslatot teszek.
- Becskereki úr, összeírnám, hogy kiket kell felhívni, beírnám a számokat a mobiljába…
- Szó se róla! – szakított félbe. - Idejön, és csinálja, amit, és ahogy mondtam.
- Úgy van! – gondoltam. - Még egy ilyen mondat, és csinálni fogok! De nem meg, hanem le.
- Ne haragudj, Liza, hogy ilyet mondok, de nem vagy komplett, hogy ezt eltűröd! Miért nem hagyod ott? – kérdezte Niki.
- És még milyen gyagyának fogsz tartani, ha elmondom, miképpen írtam alá egy ravaszul megfogalmazott megállapodást! – mondtam. – A tét a lakásom. Ha fiú lennék, szemléletesebben is el tudnám magyarázni, melyik testrészemnél fogva szorongatnak. – sóhajtottam.
- Nem lehettél ilyen buta – hitetlenkedett Niki. – Az nem jutott eszedbe, hogy esetleg kikérd egy ügyvéd véleményét, mielőtt aláírod?
- Mondtam már, hogy jól állna neked a szőke? – nézett rám jelentőségteljesen Vera, de szemeiben a szeretet fénylett.
- Hagyd már Lizát, te szőke-fixált liba! – vett a szárnyai alá ezúttal Melinda. – Azt hiszed, hogy a froclizásra van most a legnagyobb szüksége?
Meghatottan néztem végig a három, az asztal fölött figyelmesen összehajló arcon. Bármilyen szemérmesen is leplezik szeretetüket, én biztosan tudom, hogy amíg ilyen barátok vannak mellettem, sikerrel fogom visszaverni a világ összes rosszindulatú támadását. Rájuk mosolyogtam.
- Ne aggódjatok miattam. Megtalálom az egérfogóból a kiutat, ha addig élek is!
***
Végre egy nap, ami kifejezetten pozitívan indul.
Hajnalban kicsattanó energiával, duzzadó tettvágytól sarkalltan ébredtem. Talán a párnámra eső, kora őszi napsugarak, vagy a hálószoba előtti diófa új lakóinak vidám csivitelése tették, hogy túláradt bennem a jókedv, mindenesetre örültem a régen tapasztalt érzésnek. A belvárosba vezető utazásom alatt többször is észrevettem, elismerően néznek rám az emberek. Tekintetük mintha azt üzenné: íme, a rosszkedvű tömegben ott megy egy mosolygó nő, szinte lebeg a föld felett, gátlástalanul ontja magából az életörömöt, vajh mi lehet a titka? Szívesen elárultam volna nekik, de magam sem tudtam az okát. Jól éreztem magam a bőrömben, és kész.
Még maga, az irodaház sem tűnt olyan nyomasztónak, mint egyébkor. Mosolyogva léptem be, vidáman köszöntött a portás, és hosszú idő óta először jegyezte meg, hogy mennyire jól nézek ki. Minden együtt volt ahhoz, hogy egy csodálatos napnak nézzek elébe. Így is lett, bár nem Becskereki úron múlott. Itt azért megjegyzem, hogy képességeinek néha csodálattal kell adóznom. Nem tudom, miből érezte meg fittségemet a telefonon keresztűl, de tökéletes nyugalommal háromszorozta meg máskor sem kevés, ám felerészben felesleges kívánalmainak számát. Hasztalan, ezen a tökéletes napon még ő sem tudott lehangolni. Sőt, egyik óhajával akaratlanul is örömöt okozott. Kérésének megfelelően el kellett mennem egy szakmai könyvtárba, megszerezni egy 70-es években kiadott cikket. A megadott címet követve, egy sarkon befordultamban, különös érzésem támadt. Mintha váratlanul egy régmúlt, békés harmóniát árasztó világba csöppentem volna. A macskakővel burkolt, keskeny kis utcában, napfénytől pettyezett öreg fák lombja mögül néztek ki a patinás idők hangulatát idéző, tekintélyes épületek. Itt valahogy eltompult a nagyváros zaja, egyik emeleti ablakból Mozart Kis éji zenéjének akkordjai szálltak. A keresett házszám magas falba vágott kapuján átlépve romantikus képzeteket keltő udvarra jutottam. Impozáns kőfalaktól védett tere nem volt túl nagy, és ami elsőre megfogta a tekintetem, az a minden egyes függőleges felületet tetőtől talpig belepő vadszőlő és borostyán gátlástalan burjánzása volt, nyugalmat közvetítő harmóniában az ég erőteljes kékjével. Függönyszerűen egybefüggő zöldjét az ablaknyílásokban futómuskátlik rikító vörös vagy hófehér színfoltjai tarkították. A fényes, sötét levelek remek hátteret adtak a sarkokban díszlő szoboralakok fehérségének, a halványzöld, fiatal indák imitt-amott rájuk tekeredtek, mintegy felékszerezve örökkévalóságba dermedt tagjaikat. A kövezet óriás virágmotivumán kovácsoltvas asztalkák álltak a szirmok ívét követő elrendezésben, mellettük légiesen karcsú székek. Jobbra oroszlános falikút csobogtatta vizét, két oldalán kör alakú dézsában virágzó növényekkel. Balra impozáns, ívben kanyarodó kőlépcső vezetett az első emelet magasában kitárt, duplaszárnyú tölgyajtóig, a faragott kőkarfákon borostyán kapaszkodott elszántan fölfelé. A lépcsőt és a középpontjában álló márvány nőalakot felülről ovális, mélyen lecsüngő vadszőlővel benőtt tető védte, üveges fedelén dőlt befelé a levelek által megszűrt, sejtelmes fény.
Percekig álltam az udvar közepén. A napsütés, a látvány és a fenségesen áradó dallam együttese puhán beburkolt, elringatott. Az idő megállt egy pillanatra, míg a varázslat homloktól nagylábujjig átitatta testemet-lelkemet.
És ehhez a nem mindennapi tapasztalathoz csak hozzáadott a könyvtáros hölgy különleges egyénisége. Személyében egy olyan derűsen kiegyensúlyozott, emberséges embert ismertem meg, amilyennel ritkán találkozni manapság.
Eme felemelő élményekkel eltelten tértem vissza dolgom végeztével Becskereki úrék másfajta világot megtestesítő cégéhez, ahol késedelem nélkül lerángattak a fellegekből a földre, de ez egy másik történet. Most csak ennyit: küldetés teljesítve.
***
Van nálunk egy könyvelő hölgy, aki nem szereti, és ezért módszeresen kerüli a felelősséget. Közismert, hogy nincs olyan dolgozó ember, aki nem téved, és olyankor kénytelen a következményeket elviselni. Kivéve őt, mert az ő tévedéseinek rendszerint mások isszák meg a levét.
Álljon itt fentiekre példaként B. úr munkaszerződésének az esete. A minden lében kanál Becskereki úr valami okból kíváncsi lett az ügymenet rutinjára, hát rákérdezett a könyvelőre: mi újság az ominózus szerződéssel? Erre a hölgy ártatlanra kerekített szemekkel visszakérdez:
- Milyen szerződéssel? Merthogy nála nincs semmi ilyesmi.
Vajon kit vesznek elő ilyenkor? Természetesen engem. Főinkvizítorunk kínpadra von, vasvillaszemekkel kérdezi:
- Mit tud B. úr szerződéséről?
Kikászálódtam aktuális tennivalóim tengeréből, és munkára ösztökéltem memóriámat. De három másodperc sem telt el, már érkezett is a hidegzuhany:
- Ne is mondja. Látom az arcán, hogy szokás szerint semmire sem emlékszik!
- Rosszul olvas az arcomon, Becskereki úr. Tudom, hogy járt már a kezemben a szerződés, és azon tűnődtem, hogy mi lett a további sorsa. De már meg is van, 22.-e környékén leadtam a könyvelésre.
- A könyvelő azt mondja, hogy nincs nála!
Ma valahogy nem voltam Terézanyás hangulatban.
- Nincs a francokat! – fakadtam ki.
Becskereki úrnak egy pillanatra fennakadt a szeme.
- Liza! Maga káromkodik?
Basszus! Remélem, nem vetettem túl messzire a sulykot. De főnököm jókedvében aznap az Isten lábát fogta.
- Én csak tanítgatom, de úgy látszik, nem fog magán. Hányszor mondjam, hogy ne ítélkezzen? Gondolja el, milyen volna, ha én ítélkeznék folyton maga fölött!
Felvontam a szemöldököm. Becskereki úr rám nézett, és helyesbített:
- Na, jó, én is szoktam ítélkezni, de sokkal ritkábban.
Szemöldököm lejjebb ereszkedett, de csak félmilliméternyit. Ám hiába reménykedtem, a cégvezetők gyöngye már tovább evezett a sodrásban.
- Másolja le a szerződést újra, és vigye fel!
- Hisz már fölvittem! Tudok jobbat! Fölmegyek, kikeresem neki a már leadott példányt, és a kezébe adom!
- Ha megkeresi, és a kezébe adja, az sértő!
- Tudom! Abban reménykedem, hogy okul belőle, és elkerülendő az érzést, legközelebb talán jobban megerőlteti magát!
- Nem érti. Látja, most hárman dolgozunk ugyanazon a problémán. Ha szó nélkül lemásolja, és újra felviszi, akkor csak maga!
- Szóval, ha én rendesen dolgozom, mások viszont nem, akkor zokszó nélkül bevállalhatom a pluszmunkát! Jaj, de jó!
Hopp, elszabadultak a lovak. Másrészt viszont ez a mondat már nagyon kikívánkozott belőlem. Nos, visszaszívni nem lehet, lássuk, mi lesz ebből.
Az lett belőle, hogy Becskereki úr kedvesen megkérte a könyvelőt, nézzen már bele a fachjába. És lőn: előkerült a dokumentum.
Egy másik hasonló alkalommal, az aznapra keltezett dokumentum irodazárás előtt néhány sóhajtásnyival került hozzám, mit ád az ég, a könyvelő asszony hatékony közreműködésével. Egy árva szó sem hagyta el a száját, csak letette az iratot, és ment. Számos félbehagyott feladatomra való tekintettel postám megtekintését a következő napra halasztottam, nem lévén tudatában annak, mennyire nem teszem azt helyesen. Lett is belőle skandalum!
Másnap reggel az első telefon alkalmával el kellett tartanom a fülemtől a kagylót. A másik végen leledző bérszámfejtésről rikácsoló hangnemben érkezett az okfejtés, miszerint az adóhivatalnak későn lejelentett munkaszerződés vonzata a pénzbeli penitencia. Márpedig azt ki kell róni valakire, és az hétszentség, hogy nem ő lesz az. És kedvesen megérdeklődte, van-e felesleges kétszázezer forintom. Tájékoztattam, hogy ha lenne, akkor sem mások tévedésének elsikálására használnám fel. Nem kellett két másodperc hozzá, párját ritkítóan parázs vita kerekedett köztünk holmi felelősségekről és munkaköri leírásokról. Élénk színekkel ecseteltem neki, hogy az új munkaerő beiktatása körüli hatósági előírások betartása nem kifejezetten titkárnői feladat. Tudnom ugyan lehet róla, de nem kötelező jelleggel.
Ez utóbbi mondat elhangzása után ellenkezett még egy kicsit, csak úgy jelképesen, majd beletörődéssel fogadta, hogy átirányítsam a szóban forgó munkakör büszke tulajdonosához, a vihar a biliben jelenség bájos előidézőjéhez, a csendben lapító könyvelő asszonysághoz. Hogy mit beszéltek meg, vagy mit nem, fogalmam sincs, de remekül elboldogultak. Láss csodát: nélkülem.
***
Lehet, hogy a rosszkedvű, ázós-fázós őszi időjárásnak tudható be Becskereki úr ma reggeli szóhasználata. Egyik kedvenc időtöltését, a telefonzsinóron történő titkárnő-rángatást gyakoroltuk éppen, amikor a részéről érkező szóáradatban megütötte a fülemet az egyik félmondat:
- Most azonnal kússzon át a szobámba, és…
Először nem is értettem jól. Ússzak át?
Játékos fantáziám azonnal kivetítette elém a képet: fogaim közt írómappával, lobogó hajjal tempózok a levegőben, félúton a padló és plafon között, fő-fő munkaadóm szentélye felé. Sajnos, gravitáció ellenében eme kényelmes közlekedési mód napjainkban még nem ismert. Pedig de jó lenne elfelejteni a tűsarkú topánt!
Aztán lehuppantam a rózsaszín képzeletből a valóság kemény talajára. Ám mielőtt még földet értem volna, megbillegtetve virtuális mutatóujjamat még gyorsan megfeddtem csintalan felettesemet:
- Ejnye, te kis hamis! Hát sosem adod fel? Csak nem gyémántkemény székely koponyámat próbálod betördelni már megint?!
Ellenstratégiaként bekapcsoltam szelektív hallással üzemelő, a közlés lényegét leszűrő, félautomata robotkészülékem. A következő hívásban elejtett, „loholjon át” címkéjű beszólást úgyszólván meg sem hallottam.
Jóval később, amikor már lemerült az elem a robotkészülékben, elhangzott köztünk az alábbi szópárbaj:
- Magának túl lassú az észjárása! – kóstolgatott kedvenc főnököm.
- Részben egyetértek Önnel. Vagyunk így néhányan ezzel, ám én készséggel el is ismerem azt, hogy néha igen, máskor meg nem. A jó benne az, hogy rajtam kívül senki sem tudja, mikor, melyikkel áll éppen szemközt.
Válasz nem érkezett.
Jelentem, a mai állás Liza kontra Becskereki úr féle mérkőzésben: 2:1
***
Nem sokáig örülhettem győzelmemnek. A következő napon a nagy fehér főnök csatasorba állította minden leleményességét, csak hogy revansot vehessen. Csak úgy záporoztak szegény fejemre a pszichikai agresszió változatosabbnál változatosabb válfajai. Lehet, hogy Manitu egész éjszaka a stratégiáján dolgozott?
Nos, akár így volt, akár nem, aznapi együttműködésünk a következőképpen kezdődött:
- Utálom a bugyit! Nem tudta?! Kábé ezerszer mondtam már magának!– tajtékzott Becskereki úr, mikor bevittem neki a reggeli kávét.
Hát ez jó! Elkapott a féktelen jókedv.
Dehogynem tudom! Biztos vagyok benne, hogy utálja. Méghozzá minden fajtáját! Hiszen foglalkozni kell vele, és legtöbbje nem hallgat a parancsszóra – derültem magamban, de a konfliktust kerülendő, igyekeztem komolynak látszani. De hogyan legyél komoly, miközben a röhögés fojtogat?
Gyorsan végigpásztáztam az asztalán, a begőzölés közvetlen kiváltóját keresve. Legott fel is fedeztem a bal könyöke alatt bűntudatosan kukucskáló genoterm összegyűrt csücskét.
- Nem hiszi el, de az állásával játszik! Komolyan mondom! – ütötte tovább a vasat minden hadviselők fárosza.
Áááá. A jó öreg főnöki frázis. Kár, hogy nincs rám semmilyen hatása. Rámosolyogtam a dühöngőre.
- De igen, hogyne tudnám. Hisz ez a dolgom. Mármint, hogy tudjam, mi az, amit Ön nem szeret. Azt az anyagot valaki más tette az asztalára. A tudtom nélkül.
Hogy így kifogtam a szelet a vitorlából, nem volt más választása, mint lehiggadni.
- Azért jó lenne, ha képes lenne megoldani, hogy ne mászkáljon be mindenki a szobámba a maga tudta nélkül. Fogja a ceruzáját, dolgozzunk.
Na, és hogyan oldjam meg, ha két szobával arrébb jelölte ki az asztalom? Bár ez a felállás a kezdeti két emelethez képest kifejezetten a haladást képviseli, fenti probléma elhárításában mégis akadályozó tényező. Mindegy, rajtam ne múljék a profit, fogtam az irónt, dolgoztunk. Addig, míg félbe nem szakított bennünket egy irtó fontos, családi hívás. Alighanem gyengéd felelősségre vonás hangozhatott el a másik oldalon, mert Becskereki úr kissé epés válasza emilyenre sikeredett:
- Bejöttem, mert a Liza berendelt. Tudod, hogy milyen kis katonás, mernék én neki ellentmondani? Tudod, mennyire imádja, ha itt vagyok. Vele beszéld meg az ellenvetéseidet.
Nem volt nehéz rájönnöm, éppen rám uszították a nagyvezéri feleséget, minden féltő aggodalmával együtt. Nem baj, ezen a ponton még kezelhető a helyzet, de két férji félmondat közé kollektívánk főfelügyelője beszúrt egy újabb, nekem címzett utasítást:
- Hívja le Máriát! Most!
Még jó, hogy résen voltam, és figyelemmel kísértem a házastársi csevejt. Különben még elszalasztottam volna a váratlan ukázt. Kicsit elbizonytalanított ugyan, hogy a mindenki által Marcsizott egyetlen Máriánkat miért szólítja ekképp, de a mondat végére helyezett, türelmetlenül sürgető szó megtette a maga hatását. Fogtam a telefont és nagyfőnöki hatalomszóval haladéktalanul lerendeltem a fölöttünk lévő emeleten dolgozó könyvelőnket.
Alig, hogy megjelent a kaján vigyor Becskereki úr arcán, már tudtam, hogy valami nem stimmel.
- Várj, leteszem, mert ez a Liza utolérhetetlen. Majd otthon elmesélem. – mondta még a telefonba, majd emígy fordult hozzám:
- Én nem ezt mondtam magának! Azt mondtam, hogy hívja fel Kovácsné Sebők Máriát!
Kolosszális. A magyar nyelvben még felismerem a „le” meg a „fel” közötti jelentéskülönbséget. S ha a vizsgálatok nem hazudnak, a hallásom is kitűnően működik. Ezek szerint hadvezérünk egy hároméves értelmi színvonalát akarja feltételezni rólam.
Képzeletben megvontam a vállam. Ám tegye, az ő baja, nem leszek tőle rosszabb. Persze, ő sem jobb. Lapozzunk főnök.
Lapoztunk.
Becskereki úr a maga módján köszöntötte az ajtóban megjelenő kolléganőt.
- Nem hívattam, de ha már tévedésből iderángatta az utolérhetetlen titkárnőm, beszélni fogok magával. Mégpedig a múltkoriban rosszul kiállított számláról.
Marcsink arcán nem a felhőtlen boldogság érzése volt az, ami átsuhant. Homlokán pedig csak én véltem látni a képzeletbeli „főnöki megtorlás eszköze” feliratot.
- Szóval, ha ezt kellemetlennek érzi, köszönje Lizának – nyomult tovább közös elöljárónk. - De várjon, először elbocsátom őt, mert úgy látom, nem nagyon szeret itt lenni – és zordul rám szólt.
- Elmehet.
Torkomat nevetés csiklandozta, ahogy betettem magam mögött az ajtót. Nekidőltem a falnak, nagy levegőt vettem.
Most mit gondoljak erről a színjátékról? Legyek sértett? Dühös? Megbántott? Aztán miért lennék? Semmim sem szenvedett csorbát. Végül csak ennyit gondolok:
- Szegény ember!
Késő délután cégeink fő támpillére B. úr társaságában távozott. Eme utóbbi kérésére épp egy néhány hónappal azelőtti, elektronikus ajánlattétel előásásán fáradoztam, mikor dühös hívás szakította félbe szorgos magányomat.
- Azt kérte magától B. kolléga, hogy szedje elő a megbeszélt projekt ajánlattételét! Miért nincs a projektnek dossziéja? – harsogta a fülembe Becskereki úr.
Nem egészen értettem az összefüggést a két mondat között, de jólnevelten válaszoltam:
- A projektnek természetesen van dossziéja!
- Akkor miért nem szedte már elő az anyagot, és hívott fel?
- Mert B. úr utasítása tíz perccel ezelőtt hangzott el, és egészen pontosan úgy szólt, hogy nézzem át az e-mailjeit az ajánlattétele után, mert biztos benne, hogy elektronikusan küldte el, viszont nem nyomtatta ki!
- Nem hát, mert az a maga dolga!
Katt. Meglepetten hallgattam a kagylóban a vonal zúgását.
- Nahát. Az is?!
***
Ma reggel vizsgáztam, titkárnői teendőkből. Nem vicc, ittlétem három éve alatt, olykor a munkakörömön jócskán túlmutató kihívások megoldása után, Becskereki úr szükségét érezte az alábbi párbeszédnek.
- Ma tízre jönnek Esztergomból tárgyalni. Hogy ezt hallja tőlem, mi jut erről eszébe?
Végigpörgettem az agyamban a lehetőségeket: ugyan hová akarhat kilyukadni? Bonyolultabbnál bonyolultabb dolgok ötlöttek eszembe, a szerződéstervezet véglegesítésétől a meghívottak listájának ellenőrzéséig, végül, lesz, ami lesz alapon, kiböktem a legegyszerűbbet:
- Vízzel és kávéval készülök.
Telitalálat. Gurum arca felderült.
- Úgy van! És kávéfronton pontosan mi a teendője?
Na, még egy értelmes kérdés. Szétszedem a kávéfőzőt, feltöltöm vízzel, kiborítom a zaccot… na, erre biztosan nem kíváncsi. Végül mentőövként ugrott be az emlékkép, ahogy a legutóbbi tárgyaláson hölgyvendégünk a felszolgált kávét lefitymáló fintorral tolja el magától az első korty után. A megnyilvánulást követő nagyfőnöki parancs sem tartozott a könnyen feledhető kategóriába:
- Azonnal menjen le a sarki presszóba, és hozzon fel négy csésze kávét!
A postásnak végre jó napja lehetett akkor. Amint összebotlottunk a kapualjban, ő egy csomagtornyot, én pedig egy tálcányi kávét egyensúlyozva, az arcáról világosan dekódolhattam az észrevételt: nicsak, egy másik lúzer, aki minden marhaságot végrehajt. Odafönt viszont mindenki extra elégedettnek látszott.
Nos, a helybéli hatalmasság nyilván a fentiek megismétlését óhajtaná. Végezvén a logikai okfejtéssel, megszólaltam.
- Ismét kávét kell hoznom a presszóból? (Följegyzés magamnak: sűrgösen intézendő, írásbeli javaslat készítése egy profi presszógép beszerzésére.)
Elöljáróm felujjongott:
- Ez az! Ügyes!
Nocsak. A jelek szerint a vizsgán megfeleltem. Ám a lelkem mélyén incselkedő kisördög nem hagyta ennyiben a dolgot. Kistányérnyi szemekkel fordultam a lokális Mindenek Urához:
- Becskereki úr! Olyan fontos vendégeket várunk, és én egyvalamiben nem vagyok biztos. Ön viszont mindent tud! Segítene nekem megoldani egy reprezentációs dilemmát?
Leereszkedően nézett rám.
- Mondja.
- Ha múltkori hölgyvendégünk úgy döntene, hogy nem kér a bekészített ásványvízből, hanem inkább a folyosón lévő ballonos vízből inna, a protokoll szerint tálcára kell tennem neki azt az egy pohár vizet, vagy elég lesz a poháralátét is?
Puff neki! Arckifejezéséből ítélve sikerült feladnom mindentudásának a leckét. Néhány másodpercig hezitált, miközben megfeszítetten őröltek agyának malmai a válaszon, aztán kivágta magát:
- Magára bízom!
***
Létezik két embertípus, akik, ha találkoznak, rövid úton vöröset látnak egymástól. Eme két, egymással kiegyezhetetlen csoport képviselői vagyunk: én, Liza, Becskereki úr személyi asszisztense, és dr. Buldózer, Becskereki úr személyes ügyvédje.
Legmélyebb sajnálatomra, közös kenyéradónk személye gyakori munkakapcsolatra kényszerít bennünket, mely tényszerűség láthatóan egyikünknek sincs az ínyére. A magánvéleményem az, hogy Buldózer ügyvéd úr lehet, hogy briliáns jogász, de a szervezésben nem áll mindig a helyzet magaslatán, mellesleg csillagászati munkadíja ellenére szívesen passzolja át nekem (és másoknak) elvégzendő adminisztrációs terheit, természetesen ellenszolgáltatás nélkül. Nincsenek illúzióim, ő sem a leghízelgőbb képet alakíthatta ki magának becses személyemről, ám kritikájának milyenségéről nincsen pontos elképzelésem. Azon egyszerű oknál fogva, hogy szemtől-szembe egyszer sem hozta tudomásomra.
Történt egyszer, hogy egy peres ügy finisében, Becskereki úrral karöltve, lázban égve toltak az orrom alá két paksaméta, első ránézésre tökéletesen egyformának tűnő iratanyagot, s úgy hadarták, egymás szavába vágva:
- Ebből az ítéletből csinál a közjegyzőnél két hivatalos másolatot, ebből pedig két simát és rögtön visszahozza az ügyvéd úrnak, de ne cserélje össze! Ne menjen még sehova, mindjárt lediktálunk a bank részére egy inkasszót kérő levelet, mellékletként csatolnia kell a simán lemásolt anyag eredetijét, plusz egy cégkivonatot, amit Buldózer úr mindjárt letölt magának – mondá egyszerűen és nagyszerűen, cirka másfél másodperc leforgása alatt Becskereki úr.
- Nem kell azt letölteni, van egy példány nálam, majd odaadom, de most kérem vissza az egyik iratanyagot, mert abból fogom diktálni a levelet – kontrázott dr. Buldózer, és máris diktálta.
E művelet közben pediglen elkérte a másik iratanyagot is, szimultán kommunikált Becskereki úrral, ennek folyományaként kétszer elveszítette a tollbamondás fonalát, természetesen engem okolt érte, legvégül meg közölte, hogy mégsincs nála cégkivonat. Befejezésképpen egy csomóban adta vissza a két iratanyagot, ama kérdésemre türelmetlenül válaszolva, hogy melyiket kell hivatalosan másoltatni, melyiket nem.
- Mennyibe kerül egy hivatalos másolat? – szúrta közbe a kérdést Becskereki úr.
- Cirka ennyi, de nem tudom pontosan, utána kell néznem – feleltem, mire az alábbi sziporka lett a jutalmam, egy odalökött bankó kíséretében.
- Elképesztő, hogy miket nem tud! Talán ennyi elég lesz rá.
Ja, persze. Mintha cégeinknél a hiteles fénymásoltatás a napi rutinhoz tartozna. Alkalmaztatásom három éve alatt, ha jól emlékszem, egyszer sem történt meg. De, hogy ne akadjak fenn minden apróságon, elsíklottam a megjegyzés fölött.
Mindent egybevetve, füstölt a fejem, de sikerült minden teendőt megjegyeznem. Ettől még nem úsztam meg az elbocsátó jellegű szurka-piszkát.
- Minden világos? Biztos?
Ellenálltam a késztetésnek, hogy felmondjam a leckét, mint anno, az elemiben, inkább elmentem a dolgomra.
Mivel azt tartom, hogy a pontos információcsere aranyat ér, néhány perc múltán a nem hivatalos másolatokat a következő szavakkal adtam át Buldózer úr kacsóiba:
- Itt van a két sima fénymásolat, az eredetit kérése szerint csatolom a készülő levélhez.
- Az nem jó. Akkor valamit félreértett – nézett rám ártatlan arckifejezéssel.
Nem dőltem be neki. Ám még oda sem került a pont a mondat végére, rabiátus munkaadóm már mondta is a magáét, az ügyvéd úr legnagyobb gyönyörűségére.
- Nem értem, miért nem írja le a feladatokat, ha egyszer képtelen megjegyezni?! - rivallt rám indulatosan.
- Uram, először tisztázzuk, hogy valóban félreértettem-e, amit mondtak – javasoltam higgadtan, ám Becskereki úr, szavaimba vágva már sorolta is újra kívánalmaikat.
- Pontról pontra így tettem – tájékoztattam őkegyelmességét, nem titkolt elvárással fordulva az ügyvéd úrhoz.
Aki kényszeredetten elnézést kért ugyan, de kelletlen szavainak kőkeményen ellentmondott az elegáns szemüveg lencséje mögött felvillanó, tökéletlenül leplezett káröröm.
Elismerem, dr. Buldózer átkozottul jó ügyvéd kell, hogy legyen. Elvégre nem hagyta alátámasztatlanul munkájának rossz szervezésére vonatkozó észrevételemet sem. Épp lenyomtam a nyomtatást indító billentyűt a megírt levél végén, amikor morcos hívás érkezett Becskereki úr részéről.
- Fogjon mindent és hozza vissza. Akció törölve. Felhívtuk a bankot, nem megy az inkasszó.
Hogy is mondta Arkhimédész, kipattanva a kádból és meztelenül vágtatva az uralkodóhoz, elújságolni neki a felhajtóerő titkát? Heuréka! Megtaláltam!
Nekem is ez jutott az eszembe. Csak más aspektusban.