Szélmalomharc - 4.
Írta: Jánó Réka
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 325
Szélmalomharc
Negyedik rész
Hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, minden nap akadnak apró-cseprő bosszankodnivalók. De jogosan kérdezhetné bárki: miért vagy olyan béna, hogy minden apróságon felhúzod magad? Sajnos, a gyakorlat azt mutatja, hogy ha az embert elöntik az érzelmei, a pillanat hevében a legritkább esetben kezdi el boncolgatni, ugyan miért is zavar engem ez vagy amaz? Egyszerűen csak dolgozni kezdenek benne az érzelmek, és kész. Ha megvan benne a miértek kutatására ingerlő késztetés, majd analizál később. Én pedig csak egy vagyok a sok gyarló ember közül.
De félre a parlagi filozófiával, térjünk rá az eseményekre.
Elől- és felüljáróim nagyon kényesek arra, hogy nyáridőben a jegesnél is jegesebb legyen az innivaló. Erre figyelni természetesen megint csak az én feladatom, mint ahogy Becskereki úr diétás ételeinek beszerzése is. Hogy szó ne érhesse a ház elejét, kialakult bennem a rutin, hogy hétfőnként egész hétre betankolok a közértben, majd minden nap, mielőtt hazamennék, degeszre pakolom a hűtőszekrényt ásványvízzel, mindenféle méretben. Mit ád a Fennvaló, ennek ellenére, - vagy tán épp ezért? -, mégis szó érte a ház pitvarát. A számonkérés ezúttal C. úr tolmácsolásában érkezett, egy keddi reggelen, úgy fél kilenc tájékán. Szemrehányóan tájékoztatott arról, hogy reggel hétre érkező vendégének nem tudott hideg vizet adni.
Reggel hétre! Ezt a sztahanovizmust! - szörnyülködtem csendesen.
- Miért, nem voltak elmosva a poharak? – érdeklődtem, mivel más lehetőség épp nem jutott az eszembe.
- Nem, elfogyott a víz a hűtőben, - nézett rám, szomorúan ingatva fejét.
- Az nem lehet! Nincs huszonnégy órája, hogy saját kezűleg pakoltam tele!
- Nos, nézd meg magad! – szűkült össze a szeme helytelenítően. Ha már kétségbe vontam a szavát.
Jó. Dohogva vágtattam a jégszekrényig, és kicsaptam az ajtaját. Belsejében a következő csendélet fogadott.
Feltépett csomagolású szeletelt felvágottak, megbontott sajtok szétdobálva mindenhol, trehányul fejre állított palackok, joghurtok, kifolyt víz, kilötyögtetett tej. Mintha tornádó pusztított volna odabent. Fél literes vizet hiába kerestem a nemrégiben bepakolt nagyipari mennyiségből, viszont találtam helyettük összesen hét darab másfél literes flakont, mindnek alján némi ásványvízzel. Teli nem akadt egyetlen egy sem.
Szélütötten álldogáltam egy darabig a nyitott ajtó előtt, azon töprengve, ugyan miféle horda dézsmálhatta meg így készleteinket. Aztán mérgelődve nekifogtam a sikálásnak, minden más csak hadd várjon. Tán nem fogom tejben áztatni otthonról hozott ebédemet?!
C. úr hátam mögött felhangzó szavai vetettek véget tépelődésemnek. Miközben érdeklődve figyelte ténykedésem, felhívta figyelmem az általa kértek sürgős voltára, ha itt végeztem. És csak úgy mellékesen, megjegyezte:
- Egyébként tegnap este bent volt B. úr a partnereivel, és éjfélig dolgoztak.
Ó. Azt látom. Most már mindent értek. Köszi.
Másnap rendeltem egy szikvizes automatát, beépített hőfokszabályozóval.
***
Bizonyára ismeritek ti is azt a különösen nyomasztó hangulatot, amit erős időjárási frontok jövése-menése vált ki az emberiségből. Ha a barométer túl magasra kúszik, vagy épp ellenkezőleg, jó mélyre zuhan, az emberek között felüti fejét a túlzott érzékenység, az idegesség és a szórakozottság. Kicsiny stábunk sem kivétel eme általános hatások alól. Az alább elmesélt, burleszkbe illő jeleneteket egy melegfront átvonulása váltotta ki belőlünk.
Becskereki úr aznap szórakozottra vette a figurát. Neje megbízásából tollba mondott levelét a következőképpen fejezte be. Aláírás: Kiss Manyi, született Becskereki Antalné.
Mielőtt felnéztem volna, összerendeztem vigyorba szétszaladt arcvonásaimat, majd megjegyeztem, csendesen:
- Fordítva.
- Tessék? – szaladt fel tótumfaktumom szemöldöke a homlokára.
- Mondom, fordítva. Becskereki Antalné, született Kiss Manyi.
Pár másodpercig némán bámult rám, aztán szinte láttam, ahogy jelképesen a homokára csap, amint leesik neki a tantusz. De mondani ezt mondta:
- Naná, hogy fordítva. Maga nem érti a viccet.
C. úr is hadilábon állt aznap a koordinációval. Épp kávét főztem, amikor belépett a konyhába. Szokásomhoz híven egyszerre kezeltem a kávéfőző gépet, szedtem elő a hozzávalókat, és pakoltam tálcára a porcelánt, mely tevékenységeim következményeképpen az összes, konyhában fellelhető szekrényajtó tárva-nyitva állt. Hármas számú kisfőnököm nem zavartatta magát, komótosan nekilátott összerakni a tízóraiját, és kicsit sem szédült kaotikus sürgés-forgásomtól. Nem is volt baj, míg le nem ejtette szalvétáját, és le nem hajolt érte.
Felsikoltottam.
- Vigyázz, nyitva a…
Bumm! Nem túlzok, beleremegtek az ablakok.
- Hogy az a cifra micsodájú, cintányéros… - kezdett átkozódni a fejét fogva, majd felegyenesedett.
- Figyelj, mert ott is…
Durrr!
Megállt az idő. Mozdulatlanná dermedve vártam, mikor szakad le az ég. De nem szakadt le. Sok mindent el tudtam volna képzelni, de az érkező reakciót álmomban sem vártam. Attól egyszerűen leesett az állam.
C. úr, tétován tapogatva minden irányból sérült kobakját, könnybe lábadt szemmel álldogált egy pillanatig, majd fékeveszetten hahotázni kezdett.
- Ennyire haragszol rám? Jó módszer – nyikkant, majd csak nevetett hosszan, harsányan és hajladozva, felváltva mutogatva a nyitott ajtókra és a térdeit csapkodva, megszólalni képtelenül. De én nem voltam humoromnál. Gyorsan összerámoltam a tálcámat, és elmenekültem a helyzetből. Ha megjegyzését viccnek is szánta, akkor is nagyon rossz szájízű volt. Miféle szörnyetegnek néznek itt engem?
De aznap nemcsak mi remekeltünk. Egy adott ponton felhívtam a futárszolgálatot, és a következő párbeszédet folytattam a diszpécserrel:
- Kérek egy futárt a címünkre. Egy A4-es boríték lesz Érdre, a Tárnoki utcába.
- Értem. A megrendelést visszaolvasom. Tíz percen belül ott lesz a futár, A4-es borítékot viszünk Tárnokra, az Érdi utcába.
- Úgy van. – nyugtáztam, majd:
- Azaz, nem! Várjon! Érdre, a Tárnoki utcába!
- Elnézést. Szét vagyok ma csúszva. Szóval, Tárnokra … izé, Érdre, a Tárnoki utcába.
Homlokomat törölgetve tettem le a kagylót. Ezt bíztatásnak véve, a készülék legott megcsörrent. B. úr volt az. Meglehetősen morcos passzban.
- P. Kovács Móricz fel van írva neked?
Kattogott az agyam. Miért lenne felírva? Eddig még nem volt dolgunk egymással!
- Nincs. – közöltem végül.
- Nagy kár. Feladatod lenne.
- Az. – hagytam rá, de továbbra sem értettem a helyzetet. - Ki légyen ő? – faggattam tovább -, mentségemre legyen szólva -, segítő szándékkal.
Válasz nem érkezett, csak a méltatlankodó csend a kagylóban.
- Hagyd, benne van a mobilomban – hallottam egy másik hangot a hátteréből, majd megszakadt az összeköttetés.
Most mit mondjak? A hasonló hangulatú beszélgetések aranyozzák majd be az öregkoromat.
Szerencsére, ez a nap is véget ért egyszer.
***
Becskereki úr szabadságra ment. Persze, elutazása előtt alaposan megszaporodtak a feladataim, de nem bántam. Bizakodva néztem az elkövetkezendő napok illuzórikus szabadságérzete elé. Végre megint naprakész lehetek! Elsikálhatom régóta gyűjtögetett adminisztratív restanciámat! Szóba állhatok kollégáimmal! Ó, vágyak netovábbja!
Ismervén főnökömet, nem voltak illúzióim, hogy így is fog feladatot találni nekem, miként kórházi távolléte alatt is tette. Talált is, nem keveset. Ennek ellenére, csak úgy ragyogtam. Naná, hogy Geiger számlálót kiakasztó sugárzásom feltűnt Becskereki úrnak is.
- Mi van, randira készül? – kérdezett rám, huncut szikrákkal a tekintetében. – Vagy talán örül, hogy megszabadul tőlem? – provokált tovább.
- Bevalljam? Ne valljam? – hezitáltam, ám ő máris lapozott. Bár ne tette volna. Rámeredve a kezében tartott pénzügyi kimutatásokra, így fakadt ki.
- Hogy maga milyen sokba kerül nekünk!
Ajvé, ez nagyon rosszul hangzik. Talán ez is provokáció? Reflexből rávágtam.
- Remélhetőleg sok hasznot is hozok!
- Látja, ez a baj magukkal, erdélyiekkel. Olyan irreálisan hatalmas az öntudatuk, hogy az abszolút alkalmatlanná teszi magukat bármilyen beosztott státusra.
Ez kőkemény előítéletnek hangzott. A lelkem legmélyéig felháborodtam, és rettentő csúnya gondolataim támadtak, mondhatni, alpáriak. Te idegenbe szakadt Partiánus, te! Mi a bajod? Netán kéretlen példát mutatok emberségből?
Erősen koncentráltam, hogy lehiggadjak, mielőtt valami jóvátehetetlent mondok. Nehezen ment. Becsuktam nyitva feledett számat, eltökélten, hogy egyetlen hangot sem adok ki rajta. Ha Becskereki úr így gondolja, nekem nem tisztem megváltoztatni személyes véleményét. Majd fenékbe billenti érte az élet.
Fősanyargatóm mit sem vett észre az arcomra kiülő érzelmi hullámvasútból, lefoglalta őt privát kiselőadása.
- Ceausescu elvtárs olyannyira igyekezett letörni magukat a rezsim alatt, hogy vérbeli forradalmárt nevelt magukból! Most már akkor is vagdalkoznak, ha nincs ellenség a láthatáron. No, de nem ezért gyűltünk össze, dolgozzunk!
Jóval később, haragom csillapultával, elgondolkodtam szavain. Jóformán gyermekfejjel kerültem, Budapestre, érzéseim szerint gyökereimet túl korán eltépve, nem teljesen a magam jószántából, még az egyetemi évek előtt. Ezért is éreztem erősen igazságtalannak szavait a rebellissé válásról. Mégis, összevetve a saját hibáimról bennem élő képet és az ő, nyilvánvaló túlzásoktól megfosztott mondanivalóját, kelletlenül, de el kellett ismernem: szavai mélyén rejlik egy csipetnyi igazság. Valóban, sokunkra jellemző az eltúlzott érzékenység, valamint a magyar társadalom közemberének szemében oly szokatlan büszkeség. Mert mire lehetne büszke az, akinek se vagyona, se kirívó sikere? Nos, mire? Elárulhatom: a tartására.
***
Mint minden nyáron, ebben az évben is tombolt Budapesten a közterület-karbantartási láz. Legnagyobb bánatunkra, ezúttal az irodaház előtti utcát szemelte ki sürgős rendbehozatal céljára az önkormányzat. Már azért sem örültünk ennek, mert forró napok jártak, és a Kiegyezés utáni évtizedben épült belvárosi palotánkban nem volt klímaberendezés. Rendszerint nem is volt rá szükség, mert a vastag falak nyáron is kellemes hűvösséget leheltek, és elegendő volt kitárni a boltíves ablakokat ahhoz, hogy tevékenykedés közben simogatva járjon-keljen túlhevült bőrünkön a levegő. Ám most munkagépek dübörögtek irodáink alatt, így fejfájással küszködve zártunk be inkább minden nyílászárót. Mindeme kellemetlenségek mellett egy reggelen pedig arra ébredtünk, hogy a vízcsapokból egyetlen árva cseppecske sem óhajt előbújni. Viszont égni kezdtek a telefonvonalak. Bérlőink tudakolták, miért nem tudnak eme malőrről? Az ilyesmit ugyanis előre közölni kell! Az ám! Kellene. Amennyiben velünk is közlik. Méghozzá időben! Szerencsére gyorsan kiderült a riadalom átmeneti volta. Mindenki megnyugvására tíz perc múltán újfent bugyborogni kezdtek az üzembe helyezett csövek. A vízműveknél kezdeményezett tudakozódásunk nyomán pedig az is napvilágra került, hogy próbaelzárás történt, a tényleges üzemszünet tulajdonképpen másnap reggel nyolctól délután négyig várható. Remek kilátások…
Alighogy megosztottuk eme újabb információt az érintettekkel, özönleni kezdtek az aggódó kérdések, remekebbnél remekebb áthidaló megoldási javaslatokkal fűszerezve. Faxon, e-mailen és telefonon egyaránt.
Nem lehetett okunk panaszra, kitűnően szórakoztunk. Az egyik kedvenc ez a levél volt:
„Kérünk benneteket, hogy holnap a WC-használatot megoldani szíveskedjetek. Például ballonos ásványvízzel.”
A szösszenetet legott közkinccsé tettem.
- Miért ne rendeljünk mindjárt EVIAN-t eme nemes célra? Nagy tételben, pár órás szállítási határidővel? – kacarásztam.
Több sem kellett, kollégáim egymás szavába vágva ragyogtatták fel szellemesnél sziporkázóbb ötleteiket.
- Béreljünk helikoptert! Az ripsz-ropsz összeszedi nekünk a szükséges mennyiséget!
- Á! Tegyünk a liftbe egy Toi-Toi WC-t! Úgyis olyan lassú, hogy kényelmesen végzel, mire felkúszik veled az emeletre!
- Kapjunk inkább lapátra, és ássunk csatornát a Dunáig! Gyerekjáték, alig párszáz métert kell kulizni!
- Hülye vagy? Elretkesedik a WC-csésze tőle! Kérjük meg inkább a tűzoltókat, hogy öblögessenek!
Nahát! Van bennük eredetiség, nem mondom! Az én megoldásom sokkal földhözragadtabb volt. Késedelem nélkül e-mailbe is foglaltam:
„Kedves kollégák! Ballonos ásványvíz helyett javaslatunk a következő: még ma rendelkezésetekre bocsátunk tíz darab vödröt meregetésre szánt műanyag edényekkel. Legyetek szívesek feltölteni azokat vezetékes vízzel és elhelyezni a WC-k előterében.”
Megnyomtam a továbbításra szolgáló billentyűt, és elégedetten hátradőltem a székben. Probléma elsikálva. Ekkor megcsörrent a telefon.
- Ki fogja megtölteni azt a tíz vödröt? – hallottam a másik végről, számon kérően.
Ezúttal elhagyott a humorérzékem. Óvoda ez, és én lennék benne a dadus, vagy netán egy felelősségteljes munkahely?
- Majd Ágnes asszony, a patakban! – vakkantottam bele mérgesen, és lecsaptam a kagylót.
***
A következő évben elkövettem azt a hibát, hogy három egész hétre távoztam el nyaralni. Miután szabadságom majd minden napján megcsörrent a mobilom, büszkén villogtatva képernyőjén a munkahelyi vezetékes számot, éltem a gyanúperrel, hogy távollétem valakiket kezd kényelmetlenül érinteni. Felvenni ugyan eszem ágában sem volt, ám számítani kezdtem egy-két gikszer bekövetkeztére. Bizony, jól tettem, hogy fülem botját sem mozgattam. Mint utóbb kiderült, a vészhívások egyike arról szólt volna, hogy a bánatban kell egy fényképezőgépről kártyaolvasó közbeiktatásával adatot letölteni. Megette a fene, ha a cégnél én volnék az egyetlen kompetens személy e témában.
Arra az áldatlan állapotra viszont, amely végül is fogadott, nem voltam felkészülve. Asztalomat olyképp környékeztem meg, mint gavallér a szűzlányt, nehogy rám dőljön a ráhalmozott akta halom. Mindent elborítottak a cetlik, az iktatókönyv pedig a gurulós szekrény alól került elő. Még hetek múlva is előfordult, hogy a legváratlanabb helyekről húztam elő egy-egy elkóborolt iratot, nem győzvén csodálkozni munkatársaim nyakatekert logikáján. Egyik alkalommal, Becskereki úr doktorátusa után nyomozva, egy milliós tételről szóló számlát a féltve őrzött diplomák és munkásságot méltató tablók közül szedtem elő. Hogy miért volt ott? Ki tudja? Feltáró jellegű kérdéseimre egyik kollégámtól sem kaptam kielégítő választ. Pár napja épp ezen irat nyomában forgattuk fel az egész emeletet, mielőtt röstelkedve bekértük volna kiállítójától a hiteles másolatot.
Nos, e zűrzavar közepén történt, hogy B. úr, úgy dél körül érkezvén, a következő szavakkal zökkentett ki lázas tevékenykedésemből.
- Liza, azonnal írd össze nekem és küldd át e-mailen az idén kiállított számláimat, azok minden egyes adatát feltűntetve!
Elhűltem.
- De hisz szabi előtt átküldtem már!
B. urat nem lehetett zavarba hozni. Csöppnyi tanácstalanság után a következőkkel nyirbálta idegeimet:
- Akkor kerítsd elő, és küldd át még egyszer. Nincs kedvem most kikeresni!
Mert nekem van. Úrinő lévén, nem írom ide a nyomdafestéket nem tűrő szavakat, melyek kezdtek tülekedni szorosra zárt ajkaim mögött, a fenti szavainak nyomában.
Üsse kavics, átküldtem neki újra. Azért, hogy fél egykor a következő mondat üsse meg dobhártyámat:
- Sziasztok, holnap találkozunk! – zengett baritonja a küszöbről.
Értetlenül vakartam meg fülem tövét. Talán nem hallottam jól.
- Átküldtem a kimutatást újra. Nem nézed meg?
- Majd! - legyintett, és kifordult az ajtón.
***
Történt, hogy Becskereki úr ügyes-bajos dolgait intézve kiléptem a gyógyszertár ajtaján, és az órámra pillantva arra gondoltam, talán belefér, ha átszaladok kedvenc csemegémért a szemközti közértbe. Ritkán teszem, de most meglepném magam a ropogós zsömlével és pisztáciával, mégpedig a béka alsó fertályát közelítő hangulatom emelése céljából. Bár jelen állapotomat tekintve, kifoszthatnék akár egy komplett péküzemet is a cél érdekében.
Gondolataimba merülve léptem be a bolt kitárt ajtaján, amikor meglegyintett az érzés: itt valami nem stimmel. Felkaptam fejem, tekintetem azonmód egy derűsen csillogó, kék szempárba ütközött. A szemek gazdája, egy ötven körüli, orra alatt tömött bajszot, kezében viszont fűrészt viselő férfi vidáman érdeklődött, miközben beakasztotta hüvelykjét munkásoveralljának pántja alá:
- Kézcsók, hölgyem. Mivel szolgálhatok? – hajtotta meg tréfásan magát.
Megnémultam. Kukaságomon mulatva, tetőtől-talpig végigmért, majd így folytatta:
- Ha gondolja, melózik itt néhány jóképű, fiatal srác, - bökött hátra a válla fölött, íriszén pajkos szikrákkal.
- Köszi, nincs szükségem fiatal férfiakra, - nyögtem ki nem túl elmésen, és igyekeztem maradék méltóságomat összekaparva, tudomást sem venni az üzlet mélyén kórusban felhangzó nyerítésről.
- És idősebbekre? – vágta rá a kékszemű, reménykedőn felvillanó tekintettel.
- Miért, zsömléje az nincs? No, ugye! Akkor viszlát, – találtam hangomra, és felhúztam a nyúlcipőt.
***
Esős, sötét reggel. Egykedvűen bámulok kifelé a vonat ablakán, kedélyállapotom ismét ama bizonyos kétéltű hátsó fertálya alatt leledzik. Míg tekintetem a földet súroló felhők hasát pásztázza, hallgatom utastársaim rosszkedvű eszmecseréjét a pocsék időjárásról, és arra gondolok, íme egy újabb nap, amelyik semmit sem ígér. Ismét rám tört „a csapdába esett vad” féle életérzés.
- Nem akarok bemenni! – szűkölt lelkem mélyén egy szánalomra méltó hangocska.
Elszégyelltem magam pillanatnyi gyengeségemen.
- A fenébe az egésszel! – kezdtem füstölögni, szabadulásra áhítozón. – Valami megoldásnak léteznie kell!
Ki tudja már hányszor futtattam végig elmémen a lehetőségeket, úgyszólván nullához közelítő eredménnyel. Ezúttal sincs ez másként. Habár… mintha néhány napja körvonalazódna bennem egy terv. Halvány és bizonytalan, de mégis csak terv. Félretolom.
Jó. Kiindulópontnak ez is megteszi. Most már biztos voltam benne, képes leszek kidolgozni valami haditervet.
A felismerés nyomán hangulatom javult valamelyest. De mire az irodaház kapujáig értem, újfent kénytelen voltam megállapítani: az egész város depresszióban fuldoklik. Ismerve feletteseimet tudtam: túlélni a mai napot a kezük alatt, nem lesz egyszerű feladat. Miért lenne? A tegnapi sem volt az. Bámulatos, hogy egyesek milyen egyszerű dolgokon képesek kiborítani a bilit. Naná! Egyetlen alkalmat sem szabad elszalasztani, ha embertársaink orra alá lehet dörgölni kiszolgáltatottságukat. Különben honnan fogják tudni, hogy ők a hatalmasok?
Ekképpen felvidulva nyitottam be az irodába, eltökélten, hogy ezúttal nem hagyom magam megfertőzni a lehangoltsággal. Amint arra számítottam, Becskereki úr becses kedvének íve leszálló ágban volt. Behívott magához, és lecsapta elém az aláírókönyvet.
- Maga szerint mi hiányzik ebből?
Nem semmi az öreg! Repertoárja kimeríthetetlen. Megtekintem az orrom alá tolt szerződést.
- A melléklet – felelem. – Felhívtam már az illető figyelmét, hogy adja le azt is, de eddig még nem tette meg.
- A maga helyében első dolgom az lett volna, hogy szólok a főnökömnek, hiányzik a melléklet. Hányszor mondjam, nem azért fizetem, hogy aktát tologasson, hanem, hogy helyettem gondolkozzon, felelősséget vállaljon! Legyen jobb nálam! Nekem szabad tévedni, magának nem!
Habár a szerződést illetően alapvetően igaza van, az utolsó mondatnak mégsem kellett volna elhangzania. Na, ne már! Jól ismerem, mégsem hiszek a fülemnek. Úgy vágja ezt a nem mindennapi arcátlanságot a képembe, hogy közben a szeme sem rebben. Tudom, ilyen a módszere. De ha ügyvezető igazgatót akar titkárnői fizetésért cserébe, kénytelen lesz nálam igyekvőbbet, ám ostobábbat találni. Vagy megalkuvóbbat. Nem lesz egyszerű dolga.
Míg fentiek végigszáguldanak idegpályáimon, rezzenetlenül tekintek a szemébe. Ha valamit megtanultam ittlétem alatt, az az, hogy érzelmeket nem tanácsos kimutatni. Hát csak álltam ott, reményeim szerint pléhpofával, mint Bádogember. Ám Becskereki úron ezúttal másik cipő volt. Kevesellhette a kiváltott reakciót, mert szájzuga rángani kezdett, és rám förmedt:
- Mondja, megértette, amit mondtam?!
Tudom, a helyes válasz az lett volna, hogy:
- Igenisss, tekintetes vezérigazgató úr! – és összecsapom sarkaimat.
Ám e helyett az alábbiakat válaszoltam, minden önuralmamat latba vetve:
- Hogyne. Értem én…
Lesütöttem árulkodó tekintetem, de későn. Alighanem kiszabadulhatott egy gúnyos szikrácska, mert habzani kezdett a szája.
- Most rögtön megírja mind a két mellékletet! Nem érdekel, hogy nem ismeri a körülményeket! A maga dolga a hogyan! Tíz perc múlva elmegyek, addig legyen összekészítve nekem az öt garnitúra szerződés! Nos, képes ezt megcsinálni?
- Aha, hogyne. Csak előkapom a varázspálcám – vontam vállat gondolatban, és kihátráltam a szobából. Épp csak nem pukedliztem pukkancs felettesemnek. Bár szerintem még ez sem használt volna magas vérnyomásának.
Ami a kivitelezést illeti, mentőötletem támadt. Valahol készen vannak már azok a mellékletek! Felnyargaltam a szerződést készítőhöz, és elkértem őket, öt perc múlva letettem a nagyfőnöki asztalra. A felette szikrázó szemekben mintha elismerésféle villant volna.
- Volt olyan okos, és elkérte a kollégától, mi? – vigyorgott rám.
- Vannak ötleteim – vontam vállat szerényen, és a csörtével elégedetten, levonultam a pástról.
***
Ez így nem mehet tovább. Valamit tenni kell. Beláthatatlan méreteket öltött a rosszkedv. Az enyém és másoké, a kiindulópontokra most gondolni sem akarok. Ami engem illet, csak épp az imént csalódtam az emberiségben. Megint.
- Depresszió ellen hogyan billentse az ember hátsó fertályon magát? – töprengek elmélyülten.
B. úr lép a szobába. Figyelmesen rám tekint, hangja kissé ironikus:
- Mi újság, indiánlány? Megint bánt a nagy fehér főnök?
Egykedvűen rántok vállat. Majd pont neki fogok panaszkodni.
Tovább duzzogok magamban a vétkes kolléganőre. Úgy látszik, a tiszta szándék ennek a világnak nem szokása. Már. Vagy még.
- A fenébe, miért, hogy most is elővett bernáthegyi ösztönöm? – bánkódtam. Eddig rendes lánynak ismertem, csakis ezért szóltam föl neki telefonon, hogy mire figyeljen a rá bízott szerződés kiegészítése folyamán. Tudtam, hogy Becskereki úr pikkel rá, gondoltam, megteszem, ami tőlem telik, és elhárítom feje fölül a viharfelhőket. Erre mit látnak szemeim nem egészen egy percen belül - hogy B. urat idézzem - „a nagy fehér főnök” postafiókjában?
„Tisztelt Becskereki Úr!
Az Ön titkárnője azt az utasítást adta, hogy a szerződésbe be kell írnom a következőket…”
Épp, csak azt nem írta oda: „mosom kezeimet, hál’Istennek, vagy a kéznél lévő baleknek, a felelősséget sikerült lepasszolnom.”
- Hálátlanság, ember a neved – morgom.
Kétségbeesetten próbálok belekapaszkodni valami szépbe, felemelőbe, vagy legalább humorosba. Agytekervényeim megfeszülnek. Aztán tunya elmém megelevenedik, szemem előtt elmosódik a monitor, emlékezetem visszavezet néhány órával korábbra.
Nyári hajnal, kedvetlen, álmos emberek, huzatos vasúti peron. Ám az egyik oldalon, az autósztráda és a sínpár között, úgy kétszáz méternyi szélesen, buja vegetáció zöldell. Egy kicsiny darabka, hírmondónak maradt természet a külváros fojtó ölelésében. Kék párába burkolódzott, harsány zöld rét fölött békára vadászó gólya köröz, az elszórtan álló fákon szarkák feleselnek egymással. Derékig érő fűnek gazdag hajába borzol a szellő, láthatatlan ujjai játékos futamokat rajzolnak. Beleszédülök a látványba, közel engedem hangulatát, és hamarosan megfeledkezem a körülöttem állókról. Szívembe ritka vendég, a béke látogat, s már nem érdekel, hogy az emberek értetlenül méregetnek: ugyan mit bámul ez a nő a nagy semmin olyan lelkesen? Piros villanyvonat suhan el mögöttem, nem áll meg, járása szinte hangtalan. Nem is ő, hanem egy recsegő géphang az, ami kiránt a kábulatból, közvetlenül a fejem fölött töri meg közömbösen a harmóniát.
- Tájékoztatjuk kedves utasainkat, hogy a kettes vágányon vonat halad át! Kérem, hogy a vágány mellett vigyázzanak!
Felderülök.
- Még jó, hogy szólsz! – mondom a rám meredő hangszórónak vidoran, és utánanézek a távolodó vonatnak. Éppen csak az utolsó kocsiját látom a kanyarban.
Számításom beválik. Mosolygóssá válok, és egy-két könnyed gondolattal lezárom a témát.
Lehet, hogy bernáthegyi vagyok, de ez esetben meg vagyok győzve. Ha már ennyire szeretné, visszanyomom munkatársnőmet a hó alá. Legközelebb segítsen neki a gondviselés, a pálinkát pedig megiszom én.
***
Az a helyzet, hogy a helybéli atyaúristennel egyre gyakoribbak az összetűzéseink. És ami még inkább lehangol: durvul a hangnem. Vajon miért van olyan érzésem, hogy ez csak számomra jelent igazán rossz hírt?
A minap leutazott vidéki házába két hétre. Nem is ez volna a lényeges információ, hanem, hogy ilyenkor ugrásszerűen megszaporodnak a logisztikai teendők. Hiszen imádott főnökünk hol ezt, hol meg amazt nélkülözi az ország másik felén, és eme kellemetlen érzését nekem kell eloszlatni. Mégpedig úgy, hogy villámgyorsan beszerzem és haladéktalanul eljuttatom hozzá az oly keservesen nélkülözött dolgokat. Eme jó szokásból pedig adódott egy remek kiindulópont az összekapásra. Történt tehát, hogy telefonon megkért, vegyek két doboz tesztcsíkot ahhoz a vércukormérő készülékhez, amit legutóbb vásároltunk (ugyanis van neki összesen hét darab), és juttassam el hozzá a látogatóba készülődő C. úrral.
Rendben, elintéztem. Igen ám, de alig 24 óra múltán, nem köszönet, hanem kérdés érkezett:
- Megvette a kért készüléket?!
- Milyen készüléket? –csodálkoztam.
- Azt, amit tegnap kértem magától! – jött a válasz.
Tájékoztattam, hogy véleményem szerint ilyen vonatkozásban nem esett szó készülékről, csak tesztcsíkról, ha üzent, akkor azt nem kaptam meg, a kért tesztcsíkokat pedig elküldtem már.
- Nem ez volt a kérdés! – dörrent rám. – Megismétlem, lassan, hátha felfogja. Mondjon igent, vagy nemet, és ne magyarázkodjon feleslegesen, mert bármit meg lehet magyarázni!
Aha. A vérnyomásomnak azonban nem tudtam parancsolni.
- És azt, hogy „Pityuka vagyok!”, ne mondjam? Öreg kakadu volnék én már az idomításhoz – mérgelődtem némán. Fennen pedig ezt mondtam:
- Ez esetben: NEM. De félórán belül idősebb gyermeke kezében lesz a készülék. Onnantól tegyenek vele belátásuk szerint. És letettem.
De a történet valamiért később sem hagyott nyugodni. Haragom csillapodtával elméláztam azon, ugyan mi célból van szüksége a nyolcadik készülékre is? Aztán rájöttem. Nyilván otthon felejtette a kütyüt, s ha már így történt, rendszeresíteni akart egyet a vidéki házban is. Ez eddig rendben van, szíve joga, hová dobálja ki felesleges pénzét. De minek kellett ez a cirkusz? Mindketten tudtuk, hogy fenti eset nem félreértés, hanem manipuláció volt, nehogy be kelljen ismernie emberi gyengeségeit. Néhány, tájékoztató jellegű mondattal megtakaríthatott volna mindkettőnknek egy rossz ízű vitát. Hogy miért esett ez nehezére? Azt már biztosan tudjátok ti is.
***
Estefelé beléptem otthonom ajtaján, leültem az első székre, és csak ültem ott, zsibbadó aggyal. Nos, az alig magam mögött hagyott napra mondanák a nálamnál bölcsebbek azt, hogy ami nem tör meg, az keményebbé tesz.
Nos, ha már ez a cél, most pontosan úgy érzem magam, mint egy érzéketlen, forró lávában égett, majd kemény kvarccá préselődött kődarab. Mivel eme bölcselet mibenlétét is sikerült letesztelnem a saját bőrömön, mesélek.
Amint már tudjuk, Becskereki urat a fizikai távolság nem gátolja abban, hogy meggyötörje beosztottait, ha éppen úgy hozza kedve. Nem tudom, mi történhetett vele a messzi távolban, de különösen rossz hangulatban hívott fel, és legott nekilátott levezetni rajtam a feszültséget. Kezdetnek felemlegette hibáimat, majd felhívta figyelmem silány származásomra, végül említést tett róla, hogy mivel is tartozom neki. Azt sem mulasztotta el, hogy az egekben szárnyaló valutaértékeket emlegetve emlékeztessen kiszolgáltatott helyzetemre. Így tanúságot téve emberi „értékei” mellett, megnyugodva tért rá mondanivalója lényegére. Nevezetesen arra, hogy ki, mit cselekedett rosszul, nekem pedig miként kutya kötelességem mindezt helyrehozni, azon nyomban. Megalapozott következtetéseit pedig egytől-egyig e-mailjeiből olvasta ki.
Fülemhez préselt kagylóval hallgatom őt, írom a sűrűn sorakozó tennivalókat, magamban pedig azon derülök: nicsak, valaki itt nagyobb varázsló, mint Merlin! Sőt, mi több, az üveggömb sem kell neki! Csak ránéz az e-mailjeire, és a sok fizetésből élő, csintalan sumákoló azonmód lebukik.
Jókedvem nem tartott túl soká. Letéve a telefont, nem hagyott nyugodni a bántó szavak mélyén lapuló, keserű igazság.
- Ejnye, Liza! – korholtam magam, mintegy reflexből. - Csak nem hagyod magad megfertőzni ilyen szánalmasan anyagi síkú gondolatokkal? Tudjuk, a rossz példa valóban ragadósnak bizonyul, de nem kell feltétlenül silányabb emberanyaggá válnod, mint amilyenné már amúgy is lettél eme veszettül inspiráló környezetben!
Így leteremtve okvetetlenkedő szuperegómat, egészen jó úton voltam már a harmónia megteremtése felé, amikor E. asszony detektorai bekapcsoltak. Amint megérezte megsértett érzékenységem hullámait terjedni az éterben, azonnal kijött a csukott üvegajtó mögül, kihasználni a helyzetet.
- Liza, sok a dolgod? – tette föl a költői kérdést, észlelésem szerint eleresztve füle mellett klaviatúra-csépelésem sorozatlövésként kattogó visszhangjait. – Mert ezt át kellene nézni, még ma, - és az asztalomra lökött egy kötegnyi nyomtatott oldalt.
Ránéztem az órára.
- Sajnálom! (Francokat!) Nem hiszem, hogy ma menni fog, mert Becskereki úr ellátott egy - szerinte – haladéktalan feladattal a hátralévő fél órára, aztán mennem kell. Tudod, az oviba! – tettem hozzá bocsánatkérő mosollyal, megadóan tűrve metsző tekintetét az arcomon.
- Nekem soha nem érsz rá! Túlóráról még nem hallottál? – sziszegte oda dühösen.
Kultúrember mit reagálhat erre? Válasz nélkül hagytam kitörését. Aztán pedig üvegesek elérhetőségei után kutattam emlékezetemben, mert a nyomorú üvegtábla majd kidőlt a csattanósan bevágott ajtókeretből.
Sebaj. Rávetettem magam a tennivalókra, majdnem zavartalanul. Úgy öt percig.
- Különben pedig elfelejtettél nekünk bérletet venni! Úgy gondolod, nekünk nem jár? – hallatszott mérgesen sipító hangja a fal túloldalán.
Amennyire én tudom, a Volvo, amivel járnak, bérlet nélkül is megy! Ám önkéntelen észrevételem nem osztottam meg vele.
- Nincs gond, tizedikéig érvényes a régi! De ha akarod, holnap reggel megveszem az újat – passzoltam vissza neki a labdát.
- Akarom!
Ennyiben maradtunk. Bonyolítottam tovább a bonyolítandókat, ám további tíz perc múlva újabb inzultus ért.
- A kajajegyet mikor szándékozod ideadni? A hónap közepén?
A kirelejzumát neki! Angyalszárnyaim leszakadó manőverbe kezdtek, amint terebélyesedni kezdett bennem az indulat. Mi csípte meg ezt a nőt? Én mindjárt leteperem, ráülök, és megfojtom!
De aztán elszámoltam tízig, és válaszoltam, csendes-szelíden:
- Ma harmincadika van.
***
Az elmúlt hét az új munkakörök beépítésének jegyében telt. Természetesen, a már meglévők mellé. A már említett diétás nővéri és lámpaszerelői tevékenységek mellé besorolást nyertek a honlapkészítő-szerkesztői, valamint elemzői teendők is. Naná, hogy többletdíjazás nélkül. Ha ez így megy tovább, nem lesz a gazdaságnak olyan ágazata, amelyben többé-kevésbé el ne igazodnék. Akár épülésemre is szolgálhatna e folyamat, de ha a vállalási feltételek oldaláról tekintem: nos, arról beszélni sem érdemes. Hiszen nálunk – és csak egy okot említek – háromféle határidő a megengedett: most, rögtön és azonnal. Részemről ezen a ponton el is szokott apadni a lelkesedés.
Ilyen gondolatok foglalkoztattak éppen, amikor a kisfőnök kicsapta az ajtót:
- Lányok, tíz perc múlva értekezlet a tárgyalóban!
Nahát! Emberemlékezet óta nem hívtak értekezletre! Mióta vagyok ilyen fontos ember? Biztos, ami biztos, visszakérdezek:
- Én is menjek?
- Te is! Miért? Nem szeretnél? – érdeklődött B. úr gunyorosan, miközben kávéscsészéjével letelepedett egy üres székre, velem szemben.
Gondolkodás nélkül vágtam rá:
- Majd utána megmondom!
Elöljáróm kezében megállt a kiskanál. Esküdni mernék rá, hogy egyik szeme sírt, a másik nevetett.
- Ez a bölcs válasz! - kuncogott kolléganőm újdonat tisztelettel a hangjában, az asztalát elhalmozó akták fedezéke mögül.
B. úr viszont nem engedhette, hogy másé legyen az utolsó szó.
- Szurkolótábor elhallgat, te pedig: mars a tárgyalóba! – vezényelt.
- Igenis! – csaptam össze katonásan a bokám, majd feszes hátra-arccal távoztam a jelzett irányba.
A megbeszélés tehát megvolt, lényegét tekintve így foglalhatom össze:
- Több munka, kevesebb pénz!
Egy kicsivel később, a fenti szlogent mantrázgatva magamban, kellőképpen hervadt munkamorállal vonultam be Becskereki úrhoz, végezni bokros teendőimet. Tettük, amit kellett, pörgősen, megállás nélkül, ebédidőig. Ekkor tálcán tálaltam főnököm diétás ebédjét, s amíg ő falatozgatott, addig én hangulatosan pattogtam körülötte tovább. Úgy délután két óra lehetett, amikor gyomrom hangos kordulása figyelmeztetett az idő múlására, mely közjátékra Becskereki úr ekképpen riposztolt:
- Ne korogjon, maga ilyenkor még nem szokott enni! Dolgozzunk tovább!
- Ha-ha, nagyon vicces. Nem szoktam volna? – ámuldoztam, gyors pillantást vetve az órára, hátha csak rosszul látok. Ám a mutató tapodtat sem mozdult visszafelé.
- Hát jó, nem szoktam – nyugodtam bele végül a megváltoztathatatlanba, igyekezvén elfeledni a követ a gyomrom helyén. Figyelemelterelésül hűtögettem magamban csöndben fortyogó epémet.
– Legalább valaki odafigyel a vonalaimra. Vannak, akik ölnének egy ilyen kaliberű fogyitrénerért - vigasztalódtam, miközben gépiesen jegyzeteltem. Aztán egy pillanatra megállt kezemben a ceruza.
– Hoppá! Ezt beírom az ötletfüzetembe. Fellövöm a lehetőséget a netre, a jelentkezők pedig bérbe dolgozhatnának nekem a Becskereki úrnál. Lemennek a nemkívánatos kilócskák, perkálnak a markomba, és ezzel kész. Nekem zseton, Becskereki úrnak ingyen munkaerő, a delikvensnek szilfid termet. Mindenki jól jár. Íme, az egyszerű, de tökéletes koncepció!
Álmodozásomból Becskereki úr nyájas hangja rezzentett fel.
- Mi van magával? Ábrándozik? Tudja mit? Menjen inkább enni.
Nos, nem kellett kétszer mondania.