Szélmalomharc 2
Írta: Jánó Réka
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 175
Szélmalomharc
Második rész
Becskereki úr egészsége gyenge lábakon áll. Talán ezért is élvezi annyira kedvenc játékát, melynek megnevezésére sorstársaimmal az „egogyötretés”-t találtuk a legkifejezőbbnek. Minél gyatrábban érzi magát, annál keményebben töltekezik ebbéli elfoglaltságából.
Pedig a kezdeti nehézségeket leszámítva, volt kettőnk együttműködésének néhány gyümölcsöző napja. Munkaügyileg egészen jól összecsiszolódtunk, sőt mi több, olykor kötetlenül beszélgettünk, tréfálkoztunk az élet dolgairól. Sokszor még arra is kedve támadt, hogy tanítgasson mestersége csínja-bínjára, magyarázott, példálózott. Egy idő után, gyakori hangulatváltozásai ellenére, tiszteletféle alakult ki bennem iránta, sőt mi több, kezdtem úgy érezni: ő is kedvel. De megint fordult a kocka, ismét kiosztott néhány indokolatlan lelki pofont. Néhányat megbocsátottam neki, betegsége számlájára írva, de aztán, mikor megtörtént például a facility-management-es eset, leesett nálam is a tantusz. Az üzletemberek világában nincsenek érzelmek, vagy ha igen, annak célja van. Az üzletember manipulál, a beosztott manipulálódik, mert úgysem tehet mást. Ha pedig mégis megmakacsolja magát, és ellenáll, annak bizony kemény következménye van. Nos, ezen a ponton környékezett meg a depresszió. Meghányván-vetvén magamban a sorjában érkező, nemritkán demoralizáló történéseket, épphogy kivirult munkakapcsolatunk lassú hanyatlásnak indult.
A főnöki játszmák ellenstratégiájaként, kreatív kis csapatunk kiépítette védelmi mechanizmusát. A cég minden egyes tagja profi módon kezeli az arcról olvasás hasznos tudományát, és képes az alkalomnak megfelelő viselkedési sablonját előkapni abban a szent tízedmásodpercben, hogy atyaúristenünk megjelenik a látótérben. Azaz, vagy szétspriccelünk minden lehetséges irányba, rettentő elfoglaltnak tettetve magunkat, vagy, ha éppen kedvezőek a körülmények, kihasználjuk az alkalmat, és előhozakodunk kisebb-nagyobb felvetéseinkkel, egymásnak adva a kilincset. De még ilyenkor sem árt résen lenni, mert bármikor pillanatok alatt megfordulhat az uralkodó széljárás. E módszernek köszönhetően kicsiny közösségünk egész tűrhetően lavírozik a munkás hétköznapokon.
Kivéve engem. Merthogy szereposztáskor a „bio-villámhárító és hivatásos bűnbak” szerepkör nekem jutott. A rossz napokon átlag tízpercenként idéz magasságos színe elé Becskereki úr, úgymond, eleget tenni fent említett alakításomnak. A napi műsor ilyenkor: ha ezt teszem, akkor azt kellett volna és fordítva. Este pedig hullafáradtan kerülök haza, mert álló nap arra pazaroltam energiám nagy részét, hogy szenzoraimat „off” állapotban tartsam.
Fejlődőképes lévén, most már elintézem a dolgot a képzeletbeli kiskönyvem „napi jótétemények” rovatába húzott strigulával.
***
Egy másik, „egogyötretéses” napon Becskereki úr semmi jót nem ígérő hangnemben rendel be magához.
- Igen? – állok meg feladatra várva az asztala előtt, ő meg pillanatokig szúrós szemekkel mered rám. Esküdni mernék, hogy ilyenkor azon tanakodik, mibe kössön bele. A kínos csendet arra szoktam használni, hogy sorra vegyem gondolatban az esetleges hibalehetőségeket, rendszerint semmire sem jutva. Aggodalomra semmi ok – nyugtatom magam egy jelképes vállveregetéssel. De nem így ő.
- Mostanában nem hív fel a programommal a nap végén. – szólal meg végül. – Pedig mondtam magának néhányszor, hogy minden nap elején és végén olvassa be telefonon a napirendemet!
- Hisz mindennap hívom! – csodálkoztam.
- Nem így van! Tegnap délután sem hívott fel. – vádaskodott tovább.
- De igen, hívtam, csak ön nem vette fel. És azért nem erőltettem tovább a dolgot, mert csak azt kívántam volna tudomására hozni, hogy mára nincsen előjegyzett programja. – közöltem vele tárgyilagosan.
Én, dőre lélek, azt hittem, ezt a menetet megnyertem. De őt nem olyan fából faragták, hogy belenyugodjon a beosztottak igazságába.
- Márpedig tanulja meg végre, hogy minden vállalat pontosan olyan, mint a hadsereg!
Puff neki! Már megint sikerült meglepnie. Szóhoz nem jutottam, csak tátogtam, mint a partra vetett harcsa. Ő pedig – ha már belelendült – folytatta:
- Ha azt mondom magának, hogy felhív, akkor felhív! Ha van program, azzal, ha nincs, akkor meg azzal, hogy nincs!
Próbáltam követni, miközben korrekt válaszon törtem a fejem. Ami szinte lehetetlen vállalkozásnak látszott, lévén, hogy uram-parancsolóm teljesen belelovallta magát a megregulázásomba. Már a szerződésem kivesézésénél tartott.
- A mai gazdasági helyzetben örüljön, hogy van munkája! Becsülje meg magát, mert a munkaszerződés manapság egyoldalú dokumentum! Csak a munkáltatónak vannak jogai!
Ez a kinyilatkoztatás már szíven talált. Kistányérnyi szemeket meresztettem.
- Az állítja, Becskereki úr, hogy a szerződés, mint olyan, egyoldalú lenne? Nekem azt tanították az iskolában, hogy az két, vagy több fél egyenrangú megállapodásával, egyetértésével készülő, írásba fektetett megállapodás! Különben nem lenne az égadta világon semmi értelme! A benne foglalt jogok pedig minden fél részéről érvényesíthetőek! Rosszul tudom? – paprikázódtam fel.
Körülöttünk, a levegőben kezdtek villamos szikrák képződni. Mentális vészjelzőm visítva jelzett, de valahol mélyen megérintett a kétely. Mi van akkor, ha túlságosan idealista vagyok, és a valójában neki van igaza? A pénztitán vészt jósló tekintete majdnem felnyársalt, de ezen a ponton már nem óhajtottam visszakozni. Kerül, amibe kerül. Hisz gyakorlatilag lerabszolgáztak.
- A maga nézeteivel jobban teszi, ha a másik oldalra kerül! Mert beosztottként így nem sokra viszi! – mondta tovább a magáét, de lehet, hogy csak segíteni akart nekem. Mármint a valóság talajára való visszatérésben.
De a dac nem hagyott nyugodni. Miért? Ha lenyelek még vagy tízezer békát, lehet belőlem főtitkárnő? Az egyfős, amúgy pedig multifunkcionális személyi asszisztencia- és titkársági szakosztályon?! Micsoda kilátások!
Bársonyosra állítottam a hangvételt, és lágyan megkérdeztem:
- Maga segítene nekem átkerülni oda?
Erre torkán akadt a szó. Sakk-matt.
***
Pár nappal a fenti incidens után Becskereki úr nekilátott a törlesztésnek. Nem lepődtem meg, számítottam tőle valami ilyesmire. Csak azon csodálkoztam, hogy miért tartott neki ilyen sokáig elhatározásra jutnia.
Nos, jelenleg épp szívbéli kínzómesterem, alapvetően csipkelődő természet lévén, a pszichikai terrort hívta elő lehetőségei tárházából. Nyitó stratégiáját a szurka-piszkára alapozta.
- Mi volt a neve annak az üzletkötőnek, aki az előbb hívott a mobilomon? Nem tudja? – dörrent rám váratlanul, egy levél lediktálásának a kellős közepén.
Jól hallottam? Milyen üzletkötőnek? És… honnan a bánatból tudjam? Hisz ő társalgott vele! Tudnom kellene, hogy ki mutatkozik be neki szorosan fülkagylójához préselt készülékében?
Felháborodással kevert hökkenetemmel eltelhetett talán fél másodperc is. Két további másodpercig pedig azon meditáltam, mit csíptem el gyorsírás közben a fülem hallatára elhangzott párbeszédből.
- Megvan! – örültem meg a váratlanul beugró névnek, és levegőt vettem a közléséhez. Ám mentorom karvalyként csapott le rám:
- Nem tudja!!! – jelentette ki győzedelmesen, majd tárcsázott.
- Ne törődjön vele, a Gizike majd megmondja! Ő ugyanis magával ellentétben mindent tud! – szúrta belém jelképes pengéjét széles mosollyal, egy másik érdekeltségénél dolgozó riválisomra utalva.
- Üdvözlöm, Gizike! Hogy van? Mondja csak, milyen hirdetési üzletkötő szokott engem zaklatni? – harsogta jókedvűen.
Becsuktam a számat, és ráhagytam. Ha nem tudom, hát nem tudom! Ha egyszer ő mondja! Aztán kíváncsian előredőltem. Vajon Gizike hogyan fogja megfejteni, ki hívta szeretett felettesünket a prívát vonalán? Hacsak nincs lehallgatókészülék a mobiljára szerelve…
Eddig jutottam, amikor Becskereki úr, szemmel láthatóan elkedvetlenedve, letette a kagylót. Kis hadműveletébe szépséghiba csúszott. Gizike nem tudta.
Erről rögvest eszembe jutott egy szóvicc. Becskereki úr olyan, mint egy gőzeke, én pedig legyek olyan, mint a Gizike.
Ezen somolyognom kellett. Hiba volt. Főnököm kárörömnek értelmezte, és a félkész levéllel nem törődve, sértetten kizavart az irodájából.
24 óra elteltével a hadművelet folytatódott. Becskereki úr ugyan házon kívül intézte dolgait, ám így is megtalálta módját életem megkeserítésének. A telefonon közvetített ukáz nagy vonalakban így hangzott:
- C. úr küldött nekem egy e-mailt, amelyben leírt egy pálpusztai projektet! De magának erről már tudnia kellene! Miért nem nyomtatta még ki?
Az lehet, hogy tudnom kellene róla, de sajnos, mégsem tudok. Akárhogy erőltettem agytekervényeimet, Pálpusztáról nem ugrott be semmi. 99 %-ban biztos voltam benne, hogy ilyen levelet fél évre visszamenőleg nem fogunk találni, de ettől függetlenül vállal fülemhez préseltem a kagylót, és begépeltem a keresőbe a PÁLPUSZTA szót, majd a lehangoló eredményt látva gyors egymásutánban néhány saját ötletemet is. Végül, mint feladóra, C. úrra is rákerestem, végigböngészve a találatokat. Sikerélmény nélkül. Főnököm eközben szakadatlanul mosta a fejemet, rám hárítva a projekttel kapcsolatos, hiányos tájékoztatottságából származó felelősséget.
- Mikor küldte? – próbáltam meg jobban behatárolni a kutatási területet.
- Pár hete – könnyítette meg a dolgom, a tőle telhető legnagyobb pontossággal. – De magának azt is kellene tudnia, mégpedig szakmába vágóan, hogy miként kell használni a kereső programját! – jegyezte meg epésen.
Ha épp nem azzal foglalatoskodom, akár meg is sértődhettem volna, így nem tettem. Nagyvonalúan eleresztettem a fülem mellett a pikírt megjegyzést, figyelmen kívül hagytam a kulcscsontomban jelentkező, kényelmetlen póz és kemény bakelit kagyló okozta sajgást, majd tovább faggatóztam:
- Tudna mondani legalább még egy kulcsszót?
- Írja be mondjuk azt, hogy SIEMENS – tájékoztatott mogorván, majd kilépett a kontaktusból.
Nem jöttem zavarba. Két perc múlva visszahívtam.
- Még mindig semmi – jelentettem neki a tényállást türelmesen.
- Ilyen gyorsan megnézte?! Az lehetetlen! – vonta kétségbe állításomat.
Kezdtem idegessé válni. Most akkor melyikünk nem tudja használni a kereső programot?! Hisz ötéves gyerekem is tudja, hogy fenti művelethez nem kellenek órák, de még percek is alig!
- Menjen oda a gépemhez, nyissa meg a leveleimet, és ha ott van, hívjon fel újra! – hangzott az újabb utasítás, majd megint eltűnt az éterben.
Azt meg minek? – meredtem értetlenül a kezemben tartott néma telefonkagylóra. – A hálózati beállításoknak köszönhetően e-mailjeit a saját gépemen is remekül el tudom olvasni! Na, mindegy.
Átsasszéztam a szobájába, bekapcsoltam a gépét. Biztos, ami biztos alapon, fél évre visszamenően újra átfutottam minden egyes beérkezett levelét, majd tárcsáztam a számát.
- No, most lapozzon le a hat héttel ezelőtti dátumhoz! – szólt bele a készülékbe.
Megtettem.
- Most egyesével kezdje el felolvasni a leveleket!
Mondom, hogy ezen már túl vagyok.
- Ne okoskodjon! Tegye, amit mondtam!
Na jó. Legyen. Felolvastam őket. Mikor félóra múltán végére értünk a listának, a szám szárazsága a Szaharáéval vetekedett. A keresett levél meg persze, sehol. Vártam, hogy mit reagál. Nos, nem hazudtolta meg önmagát.
- Biztosan kitörölte!
Aha, legfeljebb ő tehetett ilyet, de ezt nem tudom bizonyítani. Egy-null oda.
***
Mérkőzésünk még mindig nem ért véget.
Az események ezúttal a mellékhelyiség használat körül bonyolódtak. Emeletünkön két mosdó-blokk üzemel: egy külön férfi és női szakasz a hátsó szárnyban, valamint egy koedukált változat elől, a vezetői irodák mellett. Időhiányból kifolyólag, valamint az egyszerűség kedvéért én is az első traktust szoktam használni, úgy három éven keresztül, mindenfajta probléma és észrevétel nélkül. Ám határvillongásaink lerendezése céljából Becskereki úr ezt a köznapi tényt is kiszúrta, majd felhasználta megregulázásomra.
Egyik napon, túl soká halasztott folyó ügyeimet intézendő, hanyatt-homlok száguldottam az első mosdó irányába. Az ajtóban a kifelé igyekvő Becskereki úrba ütköztem. Elnézést kértem, és útjából félreállva, toporogva vártam, hogy beiszkolhassak a háta mögött, megszabadulni egyre kényelmetlenebb terhemtől. Durcás felettesem, gyors észjárású lévén, azonnal kapott az alkalmon.
- Hová igyekszik? – állta el teljes terjedelmében a megkönnyebbülés felé vezető ajtót.
- Pisilni – válaszoltam érdeklődésére nemes egyszerűséggel. – Sürgős lenne…- tettem még hozzá szerencsétlen képpel, hisz már csak úrasszonyi neveltetésem tartott vissza attól, hogy rámarkoljak oda, ahol legintenzívebben jelentkezett az érzés.
- Ide nem mehet! Ez vezetői mosdó! – közölte nagyon szigorúan, ám rettentő kaján hangsúllyal.
Ezúttal eszembe sem jutott vitatkozni. Hátraarcot csináltam, és szégyen ide, vagy oda, galoppozni kezdtem a másik mosdó irányába.
- Liza! – állított meg félúton Becskereki úr ellentmondást nem tűrő hangja.
- Igen? – néztem hátra kényszeredetten.
- Aztán el ne felejtsen egy VIP táblát csináltatni az ajtóra. És hogy a maga rossz példáját eszükbe se jusson követni, tájékoztassa a kollégákat a házirendről!
Egyetlen vigaszom az volt, amit a szemében látni véltem. Nevezetesen azt, hogy most már kiegyenlítettnek tekinti a számlát.
***
A nehéz hetek elmúltával rendeződni látszott a kapcsolatunk. Egy alkalommal a nagyfőnök - csak úgy mellékesen -, megjegyezte: Liza, használja csak nyugodtan az első mosdót, így értékes munkaidőt takarítunk meg.
Nahát, - sóhajtottam fel - ez a gesztus akár békejobbként is értelmezhető.
Nos, egyszer, ha már így kiharcoltam magamnak a jogot, békésen ücsörögtem a fent említett koedukált mellékhelyiség deszkáján, amikor vehemensen kicsapódott a külső ajtó, és sürgető hangnemben felharsant E. asszony türelmetlen faggatódzása:
- B. úr, itt vagy?
Aha. Csak spontánul, mint otthon – gondoltam, a szívszélhűdéssel küszködve.
Nos, szervi üzemzavar ide vagy oda, a kérdés ott lógott a levegőben, válaszolni kellett rá. Mit tehet ilyenkor az ember? Legyűri bőszen feltörekvő vihoghatnékját, és csöppnyi huncutsággal, kötelességtudóan válaszol:
- Nem, legnagyobb sajnálatomra nincs itt!
Viccemre csupán az ajtócsapódás zaja válaszolt.
Ami a Becskereki úr, és köztem feszülő energiákat illeti, átmenetileg visszatértek a régi, könnyedén beszélgetős, viccelődős idők. Ekkor történt, hogy közös munkánk közben hatalmasat tüsszentettem, majd még egyszer.
- Hapci. Talán beteg? – kérdezte vidáman, ám szorongva.
- Nem, ez csak allergia, - nyugtattam meg sietve, ismervén félelmét a fertőzés lehetőségétől.
- Remélem, nem rám, - tréfálkozott tovább.
- Ugyan, dehogy! – vágtam rá, de hazafelé, a villamoson elgondolkodtam. Az elmúlt idők eseményeinek tükrében ez korántsem biztos. Nos, úgy látszik, a lojalitásom kissé megkopott – gondoltam cinikusan, és körülnéztem, hátha ráhajt szakértelmemre a konkurencia. Csalódnom kellett. Közel-távol nem látszott a láthatáron versenytárs. No, sebaj. Ami késik, az nem múlik.
***
Egy újabb szösszenet dolgos hétköznapjaimból.
Késő őszi, borús délutánon négy kollégámmal teljes egyetértésben gályáztunk monitorjaink előtt ülve, méla átéléssel, kútmély csendben. Eme pillanatot ragadta meg E. asszony, hogy kezében papírlapot lobogtatva, betoppanjon. Váratlan megjelenését alátámasztandó, mellünknek szegezte a kérdést:
Gyerekek, kinek jó a szeme?
Mivel a másodperc milliomodrésze alatt nem érkezett válasz, vehemensen odavitorlázott hozzám, és orrom alá tolta a mikroszkopikus betűkkel sűrűn telerótt oldalt.
Első megrázkódtatásunkból felocsúdva, mindannyian értetlenül meredtünk rá. Teljes joggal, hisz lézerszemű kollégáimmal ellentétben, én bizony szemüveget viselek. Jó vastag lencséjűt.
Mit mondjak?
Passzus.
***
Említést kell tennem az úgynevezett „felesleges körökről” is.
Ezeknek egyik klasszikus példája a következő eset. Pályázatleadás ideje volt, erejét megfeszítve dolgozott mindenki. Vészesen közeledett a határidő, ennek megfelelően egyre idegesebben, kapkodva tevékenykedtünk. Mondanom sem kell, mindenki beosztottja lévén úgy pattogtam, mint pingponglabda a szökőkútban. Sosem voltam cammogós fajta, de ezekben a hetekben majdhogynem előállítottam a humán kondenzcsíkot, nem alpári értelemben. E pörgős hetek egyik napján E. asszony kabátban, hóna alá csapott paksamétával búcsúzkodik az ajtóban:
- Liza, el kell mennem pályázati ügyben! Egy óra múlva itt vagyok. Sürgős, úgyhogy most rohanok! De mire visszajövök, kérdezz rá, aláírták-e a tegnap leadott utalványokat, hívd fel a… és még felsorolt vagy húszféle, pályázatunkhoz köze sincs feladatot. Végül hozzátette:
- Ne haragudj!
Sóbálvánnyá váltammal mit sem törődve, fontosságának teljes tudatában fordult ki az ajtón. Tanácstalanul álltam. Most mi van? Ok-okozati összefüggéseket firtató, ezzel másokat folyvást őrületbe kergető hajlamomat kielégítendő, túráztatni kezdtem az agyam. Nézzük csak. Talán mégsem olyan fontos számára a B. úr által szorgalmazott pályázat? Mintha anno lett volna némi egyet nem értés. De akkor is… Ez lenne a megfelelő módszer?! Nos, kikérhetem magamnak, hogy sakkfigurának nézzenek, de sajnos, hipotézisemnek nem kellett sokat várnia a megerősítésre.
Tizenöt perccel később, soron kívül aláírandó pályázati anyagokat lobogtatva vágtattam a folyosón, amikor két szobával arrébb E. asszonyt láttam viszont. Ugyanúgy kabátban, hóna alatt a csomaggal. Egyik kollégánkkal csevegett, könnyedén taglalva az eljövendő hétvége lehetséges programválasztékát. Arcomon tanulmányként követhették egymást a döbbenet, az értetlenség, majd a zavar kifejezései, ám őt ezek nem zsenírozták. Lazán odaszólt:
- Liza, jólesne egy kis kávé ebben a rohanásban!
Jól hallottam? Rohanást mondott? Mert itt és most csak én rohanok, de nem kérek kávét! Továbbá: a konyha az ellenkező irányban van! Mégis szorulhatott belé némi jóérzés, mert tipródásomat látva, kikapta a kezemből a papírokat.
- Ezeket addig megfogom!
Ja, így mindjárt más! Különben is, vitatkozzon vele, akinek jobb elfoglaltsága nincsen. Konyha iránt el, kávéval vissza. Doksikat újra adoptáltam, mehettem a dolgomra.
Visszafelé jövet pedig megtekinthettem, miként egyensúlyoz az asztal szélén az árván hagyott, érintetlen kávéscsésze.
„Felesleges kör” volt az is, amikor hetven példányban kellett előállítanom Becskereki úr, valamint egyik pályatársának közös portfólióját, mégpedig a bevett szokás szerint: tegnapra. A nagy mű elkészült, a jól végzett munka büszkeségével adtam be egy példányt mindenhatóm jóváhagyására. Néhány perccel később főnöki telefon érkezik, anyag jóváhagyva, lehet sokszorosítani, beköttetni, másik aláíróval egyeztetni. Remek! Padlógázzal vetem magam a témára, másolok, köttetek, egyeztetek, ahogy kell, mind a hetven példány másik fél részéről aláíratik. Mindezzel végezvén, ölemben a nagy halom irattal, nagyfőnöki igény szerint pedánsan felcímkézve az aláírandó helyeken, nagy elánnal bevonulok a szentélybe, megszerezni a szentséges kézjegyeket. Becskereki úr felrezzen, és kedvesen rámkérdez:
- Mit akar?
Elsóhajtom, hogy mit. Erre ő:
- Miről beszél? Ez az anyag még nincs kész!?
Nézek rá bambán. Hisz nincs 48 órája, hogy áldását adta az ügyre?! Ezt a tényt rögvest igyekszem tudatosítani benne. Nem volt benne köszönet.
- Mondja, hol jár az esze? Mondtam magának, hogy az ügyvédnek is oda akarom adni!
Kénytelen voltam leszögezni magamban a nyilvánvalót: szenilis az öregúr. Hangos szóval pedig méltóságteljesen próbáltam védeni a mundér becsületét:
- Sajnálom, Becskereki úr, de nem emlékszem, hogy mondta volna.
- Az a maga baja, ha szerelmes! Mindent összekever! – jött a gyors replika.
Most mi legyen? Az jutott eszembe, hogy épp a minap hallgattam végig a fiam óvodájában két gyerek vitáját. Körülbelül így hangzott:
- De igen!
- De nem!
- De igen!
- De nem!
Megértettem a párhuzamot, és bölcsen hallgattam. Zsebre vágtam a letolást, beleszőttem az anyagba az ügyvédi észrevételeket, és szendén megkértem a másik partnert, ugyan fusson neki a hetven példánynak megint. Aki régi haver lehetett, mert nem kérdezett semmit, hanem zokszó nélkül szignózott, zsinórban. Talán volt némi tapasztalata Becskereki úr viselt dolgaival.
A hab a tortán: a verejtékes munkával összeállított, szupersürgős anyag azóta is ott porosodik, remetei magányban, fenn a polcon.
Fenti eseteken elméláztam. Csak ennyire becsüljük egymás értékes idejét, energiáját.
***
Van egy sanda gyanúm: manapság már nem elég, ha valaki egyszerűen csak jó abban, amit csinál. Az sem elég, ha szuperjó, ha pedig zseni, nos, akkor esetleg elfogadják „egyoldalúságát”, „rezeg a léc!” felkiáltással. Megafogyasztó társadalmunkban legyél multi-funkciós, akkor talán viheted valamire.
Ezzel az elvárással szembesültem én is a minap. Egy kora reggeli megbeszélésre készülődve, hatalmas tálca pohárral a kezemben léptem be a tárgyalóba éppen, mikor szó szerint belebotlottam egy rakás, benga méretű dobozba. Rögtön felhorgadt velem született gizdaságom. Addig nem is hagytam békén C. urat, míg kitartó tudakozódásomra el nem árulta, hogy mit rejtenek a dobozok: a B. úr által rendelt, nagyméretű stúdiólámpákat. Igen? Minek? Profilt váltunk? – csodálkoztam, enyhén szemtelenül. C. úr felvonta a szemöldökét, majd B. úrhoz irányított további nyegleségeimmel. Jól van. Értem én a célzást. Levakarhatatlan lévén, megkerestem kíváncsiságom tárgyával B. urat is, aki magyarázat helyett ekképp lelkesedett:
- De jó, hogy kérdezed! Fogd Pirikét, és rakjátok össze a lámpákat! Ja, és a tárgyalás elmarad.
Meghökkentem. Majd elképedtem. Minek kellett beleütnöm az orromat?!
Ránéztem Pirikére. Épp a nem hall - nem lát – nem beszél majomszobor kompozíciót próbálta eljátszani egyszemélyben, egyazon időben.
- De hát… nem tudok lámpát szerelni! – nyekegtem szélütötten. - Tudomásom szerint Pirike sem!
Késedelem nélkül érkezett az ellenérv:
- Miért, otthon ki rakja össze az elemes bútort? Van hozzá leírás! Elboldogultok vele!
El hát. Ha egyszer ő mondja!
A nap folyamán megpróbáltuk Pirikével kollégiális egyetértésben elbagatellizálni a dolgot, ám makacs főnökünk egyre csak erőltette a témát. Végül ott találtuk magunkat kiskosztümben, kezünkben szerszámosládával, a dobozok között.
- Hol kezdjük? – érdeklődött Pirike, szépen manikűrözött ujján megforgatva az ollót. Sejtelmem sem lévén, ráböktem a legközelebbire:
- Itt.
Nos. Másfél óra múlva úgy nézett ki a tárgyaló padlója, mint egy legó-központé: alkatrészek mindenfelé, használati utasítások, útmutatók kiterítve, mi meg úgy egyensúlyoztunk köztük, mint a balett táncosok. Homlokunkon diszkréten gyöngyözött a verejték, de a lámpák nem és nem akartak a képeken látható formára összeállni.
- Küzdünk még? – kérdeztem Pirikét, szemeim a homlokán elmázolódott poros ujjnyomokra függesztve.
- Csináljunk rövidzárlatot! – javasolta elkínzottan. Bólintottam.
- Talán akkor leszáll rólunk, nem igaz? – mosolyogtam rá.
Zárlatot végül nem csináltunk, ám kihívtuk a szakembereket. Akik napokig röhögtek esetünkön.
***
Egy alkalommal B. úr azzal lépett be, hogy tizenegyre nagyon fontos vendégeket vár, és ennek megfelelően nagyon udvarias kiszolgálást óhajtana tőlem. Ez eddig rendben lenne, bár hozzáfűzném, hogy még egyik vendégét sem vágtam pofon, pedig néhányan keményen küzdöttek érte. Ám az már nem volt annyira rendben, hogy fél tizenegyet mutatott az óra, a tárgyaló meg tele volt a minap lezajlott lámpaszerelési fiaskó szétdobált kellékeivel.
- Hát, akkor turbóra kell kapcsolnom! – közöltem vele tényszerűen.
- Jó! Tegyél meg mindent, amit lehet! Ők nagy emberek! – szólt áhítatosan.
- Miben nagyok? Jellemóriások? – érdeklődtem felpezsdülten, de valamiért erre nem kaptam választ.
- Te csak csináld a dolgod! – tett helyemre, és elszáguldott tárgyaló iránt. Pillanatok múltán hangos hördülés visszhangzott a folyosón.
- Mi ez a kupi a díszteremben?! – zengett végig az épületen felháborodott tenorja, majd visszaérkezvén kérdőn meredt rám.
- Erre utaltam az imént! – válaszoltam neki kedvesen. Tegnap mentek el a szerelők, még nem volt idő elpakolni.
- Miért, takarítás, az nincs? – szőtte tovább gondolatmenetét.
- Becskereki úr kérte, hogy a beépítésre nem került alkatrészeket őrizzük meg, ezért oda nem kértük a takarítást. – tájékoztatom szelíden, közben pedig azon agyaltam, mit tehetnék még az akadozó információforgalomért összesen kilenc főt számláló cégünknél. Merthogy, a jelek szerint nemigen olvassák el szorgosan küldözgetett, tájékoztató jellegű e-mailjeim. A következő ötletek fordultak meg töredékmásodpercek alatt a fejemben:
1. A kisbírókat epigonizálva, kezemben dobbal, nagy hangon teszem közhírré a fontos, ám rém unalmas, adminisztratív, logisztikai és egyéb közölnivalóimat.
2. E-mailjeim tárgysorába pikáns, horrorisztikus, vagy pornografikus témákat írok, figyelemfelkeltés céljából.
3. Idegtépően szirénázó hangeffektust mellékelek leveleimhez, mely addig nem lesz hajlandó elhallgatni, míg soraim végig nem olvastatnak.
B. úr egyre felhősebb tekintetét érzékelve, felrezzentem. Finomítás céljából félretoltam jobbnál-jobb ötleteimet, majd visszatértem az alapproblémához.
- Ha kapok egy kis segítséget, tíz percen belül hibátlan lesz a tárgyalónk, – ígértem, mélyen a szemébe nézve. Aljasan manipulatív, nem kevésbé szuggesztív megnyilvánulásom nem maradt sikerélmény nélkül. Perceken belül egész kollektívánk ott sürgölődött a szétdobált dobozok között.
Már csak egy „élményem” maradt az említett napról.
Megérkeztek „nagy ember” vendégeink, a hozzájuk illő sleppel. Befáradtak a díszterembe, majd az ilyenkor szokásos körkérdés után kiválasztattak a felkínált italok. Atomi mennyiségben.
Jól ki lehetnek száradva! – konstatáltam magamban, majd serényen munkához láttam. Felkutattam legnagyobb tálcánkat, és jól megraktam. Lendületből megemeltem, erre majd lefejeltem a szekrényt. Megvolt vagy tizenöt kiló az átkozott! No, sebaj, minek tornázom minden nap, ha nem ezért? Nekiviselkedtem, felnyaláboltam. Tűsarkaimon imbolyogva elküzdöttem magam a tárgyalóig. Úgy másfél méternyire lehettem az ajtótól, amikor arcpirító inzultus ért: a félig nyitott ajtószárny mögött, félig takarásban megjelent egy fej, rám villant egy fél pár szem, majd megjelent egy öltönybe bújtatott kar, és egy nanoszekundum leforgása alatt bedörrent az orrom előtt a kétszárnyú keményfa ajtó.
Spontán gyökeret eresztettem. Mi a bánat volt ez? Ha én nem is, de a bazi tálca csak meglátszott a térben! Segélykérőn néztem körül. Persze, a segítség sehol, kezem teli, asztal nincs, izgultamban fényesedni kezdő orrnyergemről lecsusszanni készül a szemüveg. Mit tegyek? Hirtelen bevillant valami megoldásféle. Béna ötlet volt, de jobb épp nem jutott eszembe. Felső végtagjaim kezdődő zsibbadással tüntettek a szokatlan megterhelés ellen, hát legott nekiláttam a kivitelezésnek. Spiccre álltam, majd egy szabályos lengőmérleget bemutatva, letettem a tálcát a földre. Hátranéztem. Ó, a francba. Hátam mögött a franciaerkély sarkig nyitva. Csak remélni tudtam, hogy a szemközti irodaépületben senki sem relaxált az ablaknál. Mert ha igen, az esetben panorámás betekintése lehetett fekete csipkés alsóneműmre. Rezignáltan vállat vontam. Most már úgyis mindegy! Kitártam a tárgyaló ajtaját, megismételtem előbbi mutatványomat fordított sorrendben is, majd kasztráló pillantást vetettem a vétkesre. Aki orrát dörzsölgetve, elmélyülten szemlélt egy érdekfeszítő repedést a falon. Erről ennyit.
***
Ma egy kicsit elkeseredtem. Nemcsak munkahelyemen, egyéb fronton is nehézségek adódtak. Hiába járattam csúcsra agykapacitásomat a megoldás érdekében, egy adott ponton tehetetlennek, mondjuk ki: csődtömegnek kezdtem érezni magam. No, de nem azért vagyok én székely anyám fafejű lánya, hogy csak úgy megadjam magam az éppen támadó kedvű életnek. Ebben a meglehetősen szürke hangulatban poroszkáltam be a társadalmi hasznosságomat garantáló intézménybe, lefutandó a kötelező köröket. És lám, mit ád a Fennvaló, mivel kell szembesülnöm a nap folyamán? Semmi mással, mint pótolhatatlanságommal. Úgy értem: posztom pótolhatatlanságával.
Másként szólva, íme egy aranyos eset a felelősségáthárításról. Kicsiny cég-együttesünk vezető gárdájánál az a gyakorlat alakult ki, hogy az akut módon felmerülő költségeket kiveszik valamelyik cég házikasszájából. Az mindegy, hogy kinek a nevére szól a számla, majd a titkárnő – azaz szerény személyem - elszámol vele, valahogy. Hogy miként, az az ő dolga és felelőssége. Nos, ami engem illet, gyorsan meguntam az addigi gyakorlatot, azaz, a szaporán halmozódó, ám alig fogyó cetli-hegyeket, amelyeken azt kellett követni, hogy az épp befolyt összeget éppen hová célszerű átirányítani. Megoldásként bevezettem egy könyvecskét, amitől a nyilvántartás pöpec lett, ám a pénzügyi gondok nem oldódtak meg tőle. Épp itt tartottam a probléma elsikálásában, amikor megtörténtek az alábbiak.
E. asszony méltán híres „átgondolt” döntéseiről. Ez esetben egy redőnyt rendelt ad-hoc jelleggel, holott, adóbevallási időszak lévén, hetekig attól volt hangos az irodánk, miként kellene átcsoportosítani kifizetendő tételeinket. Merthogy kong a kassza. Azon az ominózus napon, még be sem léptem az iroda ajtaján, a következő kérdést szögezte nekem:
- Liza, ugye van pénz a kasszában?
Majdnem kiböktem, hogy én ugyan nem tettem bele egy fillért sem tegnap óta a zsebpénzemből, ehelyett udvariasan tudakoltam tőle:
- Mire költünk? Mikorra és pontosan mennyi pénzre lenne szükség?
- Húszezerre, plusz némi apróra. Hoznak egy redőnyt C. úr irodájába, készpénzes számlával. – hangzott a válasz.
Felvilágosítottam, hogy momentán a kasszában tartozásos cetliken kívül semmit sem talál, valamint, hogy e mondat már tegnap is elhangzott részemről.
- Akkor most mit csináljunk? – firtatta.
Némi gondolkodás után a következő alternatívákat javasoltam neki:
a) mondja le a szállítást, és kérje újra, mondjuk, száz év múlva (na jó: két hét múlva)
b) régi ügyfelek lévén, próbálja a szállítóval megdumálni az átutalásos számla lehetőségét.
Remek ötletek, nem? Mégsem arattam velük sikert. Páratlan problémamegoldó készségét villogtatva főnöknőm ekképp döntött:
- Nem-nem. Át kell venni, ki kell fizetni! Még ma! Oldd meg!
Összecsaptam a bokám. Igenis, főnök! Máris megyek bankot rabolni! Mit nekem az a pár év kóter?
Ám arckifejezésem alighanem ismét elárult. Merthogy E. asszony, némi hallgatag szemlélődés után az alábbi, békítő jellegű javaslatot tette:
- Jó-jó, megpróbálom felhívni C. urat! – és ezzel eltávozott az irodából.
Lehet találgatni, hogy mi lett a történet vége, bár engem, tapasztalataim birtokában, nem lepett meg túlságosan.
Egy óra múlva, reluxával a hóna alatt, szállítólevelet lobogtatva beállított a szállító. Mely szállítólevélen kapcsolattartóként az én nevem és telefonszámom volt megadva, miközben nekem, cirka egy órával ezelőttig sejtelmem sem volt az egészről. Helyből lehidaltam. Majd gyorsan összekapva romjaim, közöltem a toporgó küldönccel a nyilvánvalót: nemigen van miből fizetnem. Bezsebeltem a jutalmul kapott gunyoros fintort, és értelmeztem az érkező válaszban a sorok közt rejtőzködő információt:
- Az újabb kiszállítás díja nettó ötezer! És fogalmam sincs, hogy mikorra tudjuk garantálni, egy-két héten belül biztosan nem!
Remek. Kezdtem magam úgy érezni, mint teve a prés alatt. Nagy levegő, Liza! Gondolkozz! Beszív, kifúj. Na. Így már jobb.
A tébláboló sürgöncöt hellyel és kávéval kínáltam, türelemért, megértésért esedezve, majd lezúgattam a legközelebbi automatához megcsapolni gondosan gyűjtögetett pénzecskémet. Lihegve számoltam le a kávés bajszú úriember enyhén türelmetlenkedő markába a bankókat, szemhéjam mögött pedig egyre azt vizionáltam, mint verem a saját fejem a falba.
A történet örömhírrel záródik. Úgy nyolc hét múlva, forintra pontosan visszakaptam a pénzem. Hálálkodó szavak nélkül, kamatmentesen.
***
Vannak emberek, akik egyszerűen nem képesek pihenni. Úgy hívom őket: „energizdák”. Igaz bánatomra, fő-fő kenyéradóm is közéjük tartozik, nem is hétköznapi módon.
Egyszer úgy hozta az élet, hogy be kellett feküdnie a kórházba, műtétre. Nem szégyellem: rögtön felcsillant a szemem. Olybá tűnhet, hogy a káröröm miatt, pedig csak a megkönnyebbülés párája vonta be látószervemet. Már annak a gondolata is óriási mennyiségű endorfint szabadított fel szervezetemben, hogy nem fog csöngeni kétpercenként a telefon! Tíz egész munkanapig! Belelkesültem. Szélesvásznú terveket kezdtem el szőni. Például arról, hogyan érem majd utol magam régóta elhanyagolt adminisztrációs feladataimmal. Végre kihasználom mind a harminc perc ebédszünetemet. Mindennap! Átültethetem régóta kornyadozó irodai növényeinket! Micsoda boldogság! Sajnos, téveszmém most sem tartott sokáig. No, de hogy ne vágjunk a dolgok elébe, nézzük sorjában, mi történt.
Eljött az első mindenható-mentes nap. Szinte szökdécselve érkeztem az épületbe, a portás nem hitt az érzékszerveinek. Normál tempóban közlekedem, ráadásul dudorászni hall?! Hiszen megszokta, hogy legfeljebb egy Hogy van?-al megspékelt huzatot érzékel belőlem! Becsületére legyen mondva, viszonylag gyorsan becsukta a száját és csak titokban vigyorgott. Én viszont nyílt mosollyal csaptam ki az iroda ajtaját. Mintha csak belépőmre várt volna, éktelen csörömpöléssel felgerjedt az asztali készülék.
Naaa! Ki zaklat ily korai órán? Rápillantok a naptárra. Nincs tévedés, nagy piros betűkkel ott virít a felírat: kórház! Tehát Becskereki úr nem lehet. De bizony, ő volt.
- Hol kujtorog, Liza? Máris kihasználja távollétemet, és elkésik? – dörrent rám.
Felhívtam rá a figyelmét, hogy még nincs fél kilenc. Csöppnyi zavart csend, majd:
- Ezek szerint még nem nézte meg az e-mailjeimet?
Ráhagytam. Ezek szerint még nem.
- Akkor csipkedje magát szaporán, fontos leveleket várok! Mindegyiket irányítsa át a laptopomra! A csatolmányokat nem tudom megnyitni, azokat nyomtassa ki, és juttassa el hozzám! Maga nem akar beszámolni semmiről?
- Türelmesen elismételtem neki, hogy tényleg nem volt még lehetőségem bármibe is belefogni a mai reggelen, tehát egyelőre nem tudok semmilyen értékes információval szolgálni. A kabátom sem raktam még le, és az lassan, de biztosan egybeépül verejtékkel átitatott blúzommal. Merthogy itt még áprilisban is fűtenek.
- Szorítkozzon a lényegre! – intett le. – Majd hívjon, ha utolérte magát! – és bontotta a vonalat.
- El kéne venni tőle a telefont! A kórházban nem ez a szabály? – dohogtam magamban. Mintha csak meghallotta volna, Becskereki úr újra tárcsázott. Eszébe jutott még egy és más, három füzetlapot teleírtam vele. Akárhonnan néztem, a következő négy órában az unalomnak esélye sem volt megkörnyékezni a szervezetemet. Aztán már csak ötpercenként hívott. Miért nincs beleírva a telefonjába (ez is az én feladatom!) X. vagy Y úr elérhetősége, amikor erre kifejezetten megkért? Azonnal adjam meg a számukat! Mikor küldöm a rendszergazdát, megnézni a csatolmányokkal kapcsolatos problémáját? Megjött-e a napi posta? Közte van-e a várt levél? Miért nem küldöm be az újságját? Telefonba diktálna néhány válaszlevelet! Miért nem tájékoztatom óránként, hogy mit végeztem? Merthogy az ő agya olyan, mint egy fiókos szekrény. Minden feladat egy fiókba kerül, és csak akkor tudja onnan kiüríteni, ha visszacsatolás érkezik annak elvégzéséről. Ígértem neki, hogy megpróbálok megfelelni eme legújabb elvárásoknak is. Csak hogy ki ne boruljon a szennyes a túltömött fiókos szekrényből. De ez utóbbit csak magamban tettem hozzá.
Ebben a szellemben folytatódott a munka, két teljes héten keresztűl. Becskereki úr feltalálta a távirányításos jellegű foglalkoztatást. Mintha ő lenne a nagy bábjátékos. Ahá! Azt hiszem, ez tetszene neki.