Szélmalomharc 1
Írta: Jánó Réka
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 169
Szélmalomharc
Bevezetés
A félreértések elkerülése végett: soraimat nem útmutatásnak vagy követendő példának szánom. Egyetlen célt szolgálnak csupán: lelki békém megtartása érdekében szembesülnöm szükséges tapasztalataimmal, mégpedig vidáman, humorral.
A nevem: Liza. A huszonegyedik század napi problémáinak útvesztőjében csetlő-botló, középkorú nő vagyok, jókora adag idealizmussal megáldva. Véleményem szerint nőnek lenni egy patriarchális társadalomban: kihívás. Titkárnőnek meg pláne. Számtalanszor elgondolkodtam rajta, őszintén felvállalhatom-e magamat a munkahelyemen. Némi tapasztalattal a hátam mögött ma már biztosan állíthatom: NEM! Így, nagybetűsen. Legalábbis akkor, ha továbbra is ott szeretnék dolgozni.
Be kell látnom, hogy amúgy őszinte, az igazságot megszállottan kergető ember lévén, ez apró problémákat okoz, de megoldom.
És még valami:
Ahogyan mondani szokták: bármilyen egyezés vagy hasonlóság a való világ és könyvem között csakis és kizárólag a véletlen, vagy az élet műve lehet. Másképpen hogyan éltem volna túl?!
És megint valami:
Alighanem többetekben dejá-vu érzést fog ébreszteni egyik-másik történetem. Vettem a bátorságot, hogy emiatt tegeződő hangvételt üssek meg, remélem, senkit sem sértek meg vele. Amennyiben mégis, attól előre is elnézést kérek.
Első rész
Nemrégiben megtalált egy igazán jó könyv, írójának örökké hálás leszek. Ő nyitotta fel lehúnyt szememet arra, hogy attól és akkor nő a nő (és férfi a férfi), ha teljes egészként meri vállalni önmagát. Azaz: feltörekvő érzelmeit, összes gondolatát, dédelgetett álmait, megalkuvás nélkül. Mi tagadás, érzek magamban némi hajlandóságot erre. És lám, mégis meg kell alkudni néha. Természetesen arról szó nincs, hogy ez utóbbi a végleges állapotom lenne.
Harmincöt évesen lettem anya. Eddig még rendben lenne a dolog, de elröpül az a boldog három év, és az ember lánya máris gondolkodhat: hogyan tovább? Elegendőek-e bűnösen elhanyagolt kapcsolataid ahhoz, hogy visszavegyenek régi munkahelyedre? Vagy inkább nézz egy új lehetőség után? Ez utóbbira a régen megunt baba-mama rutin után felvillan a szemed, de aztán, miután végigszálaztad a lehetőségeket és kellőképpen meggyőzted magad, hogy majd negyvenévesen, egy bőgőmasinával a nyakadon úgysem lenne sok esélyed, leeresztesz. Az agyad hátsó részében pedig tétován mocorogni kezd egy csábítóan kényelmes megoldás: esetleg még egy gyerek? Na? De mit szól hozzá a kispapa?
Nos, miután erőt véve magamon, a számunkra megfelelő megoldást választottam, és mégis megugrottam a fenti akadályokat, viszonylag rövid időn belül sikerült elhelyezkednem. Nem is akárhol! Fél méterrel a föld felett lebegve áldottam jó sorsomat, hogy megfoghattam az isten lábát. Akkor még azt hittem.
Óriási lelkesedéssel, határtalan önbizalommal vetettem magam új, ám annál sokrétűbb munkámba, és azzal a lendülettel el is követtem a klasszikus hibák egyikét. Azt hittem, hogy ha szorgalmas vagyok és legjobb tudásom szerint teszek mindent, amit mondanak, azzal előrébb jutok. Túrót. A kisujjam után nemhogy a karomat, de majdnem az egész korpuszomat elmarták. Azon kaptam magam, hogy ha felmerült egy olyan feladat, melyet megneszelvén az összes kolléga szétugrott a szélrózsa minden irányába, az rendszerint az én asztalomon landolt. Halleluja.
Persze, jó kislány lévén, minden erőforrásomat mozgósítva, csakazértis alapon átrágtam magam rajtuk, nemegyszer meglepően jó eredménnyel. Az elismerés? Az elmaradt, de nem úgy a rajtam kárörvendően vigyorgó kollégáké. Gondolkodóba estem. Most mi van? Végül csak rájöttem: mint mindenhol, itt is a rosszkislányoké a pálya. Hát akkor? Szerepváltás.
***
Gondosan gyakorolgattam új szerepemet, nem kevés erőkifejtéssel szabadulva meg fokról fokra korábbi jókislányságom mellékhatásaitól. De alapvető lelkialkatom tett róla, hogy lassan, de biztosan leolvadjon a lelkes mosoly az arcomról. Egyik kollégám meg is kérdezte, mikor összebotlottunk a lépcsőházban, ugyan hová lett az egekig lobogó lelkesedésem? Rutinosan vágtam rá: alighanem elfáradt. Ő meg azzal bíztatott, hogy ne hagyjam magam. Mármint, hogy hagyom magam? Szó sem lehet róla! Azonmód visszatért a kétszáz megawattos mosoly az arcomra, és ott is maradt egészen addig, míg a következő eset meg nem történt.
Egy ritkaságszámba menő, eseménytelen reggelen csöng a telefon: a nagyfőnök a színe elé rendel. Puff neki! Ennyit a nyugalomról. Jól idomított módon kapom a kis írómappámat, ceruzámat, naptáramat, megigazítom a szemüvegemet és fitten, tettre készen belépek a szentélybe. Töredékmásodperc alatt megállapítom, hogy jó a hangulat, eddig minden rendben. Elharsogom a szokásos „Jó reggelt, Becskereki úr” című belépőmet, majd, miután hellyel kínál, leülök vele szemben a szék szélére, és várakozó tartásban, a legodaadóbb figyelemmel függesztem szemem mindenható ajkaira.
- Beszélnem kell magával! - mondja ő.
- Nahát! - gondolom én.
Majd egy szuszra felsorolta, hogy az eddigieken túl még mi mindennel kívánja kitölteni a száztíz százalékban már kihasznált munkaidőmet. Biztosan kiülhetett a méltatlankodás az ábrázatomra, mert rám nézett, és nyájasan így szólt:
- Tudja, teher alatt hajlik a pálma.
Pálma? Milyen pálma? – nézek körül reflex-szerűen. - Terheid alatt te már épp elég nagyra és vastagra nőttél. Nekem semmilyen irányból nem tetszik ez a jövőkép - gondoltam.
***
- Ez ám a gyorstalpaló kiképzés!
Peregnek a hetek, én pedig kisebb-nagyobb kudarcaimat elemezgetve mindig a fenti megállapításra jutok. Akárhányszor kapom magam őszinte megnyilvánuláson, a következmények súlya alatt mindig meg kell bánnom. Ismét finomítanom szükségeltetik a szerepen. Így hát féket tettem természettől fogva éles nyelvemre, és átmentem sztoikus szemlélődőbe. De sok bajom akad meggondolatlanságommal is.
Munkavállalásom egyik kényes pontja mindig is a túlóra kérdése volt. Nagyszülői és egyéb rokoni segítség híján néha tényleg zsonglőri képességekről kell tanúbizonyságot tennem a kisfiam körüli tennivalók megszervezésében. Rendes napi rutinomhoz tartozik, hogy a munkaidő végén puskagolyóként lövök ki az irodából, a helytelenítő tekintetek kereszttűzében, hogy időben átérjek a város másik felében lévő óvodába. A tömegközlekedési tortúrával aztán el is megy a napból még rendelkezésre álló, csekélyke idő, észre sem veszem, már kopogtat az este. Hét óra után, Picurral közös erőfeszítéssel még beletuszkolunk a napba egy kis játékot, rajzot, esti mesét, majd, miután ő lefekszik, jöhet a főzés, vasalás, miegymás, aztán függöny. Az ágyban még elszörnyülködöm: hogy csinálják a többgyerekesek?! De mielőtt megvilágosodhatnék, folyton elalszom.
Apropó, megoldások. Életünkön könnyítendő, megpróbáltam munkahelyhez közelebbi intézményt becserkészni, mondhatni, csekély eredménnyel. Gyakorló anyukák már szembesülhettek a ténnyel, hogy egyetemi felvételivel vetekvő próbatételt jelent más kerületben lévő óvodába bejutni. Nekem nem sikerült.
Fentiek tekintetében nem csoda, ha elszántan védem családomnak tartogatott hétvégéimet, és rémülten szisszenek fel már a túlóra említésétől is.
Ennek a sajnálatos körülménynek tudható be, hogy olykor bizony rendesen kifelé áll a szekerem rúdja. A legközelebb a lapáthoz talán akkor voltam, amikor kemény fejfájással küszködve azt találtam válaszolni a hétvégi munka lehetőségével kecsegtető (vágyálmaiban) uram-parancsolómnak, hogy röviddel azelőtt szívesen áldoztam fel a hétvégémet közös céljainkért, de jelenleg ez nem áll módomban.
Ahogy elhagyták az utolsó hangok a számat, és megéreztem magamon elborult tekintetét, már tudtam, hogy nagyot hibáztam.
- Nekem maga ne tegyen szívességet! Búcsúzzunk el egymástól, holnap már nem kell bejönnie!
Amint kimondta, lebénultam. Retinámra ráúszott eltartandó gyermekem képe, valamint életem eddigi főműve, emberséges körülményeket teremtő kísérleteim eredménye, hitellel alaposan megterhelt, másfél szobás kertvárosi lakásunké. A kettőt egy fizetésből nem tudjuk fenntartani! A feszültségoldás, no meg a vicc kedvéért némán kiszámolóst játszottam:
- Gyerek? Lakás? Gyerek? Lakás? Mindkettő! Eredményre jutván, gyorsan vissza teleportáltam a jelenbe. Ahol kénytelen voltam megállapítani:
- A csudába! Megint hamarabb járt a szám, mint az eszem.
Mint már annyiszor, most is ott találtam magam azon a bizonyos egy szál kötélen, bőszen egyensúlyozva. Hogy a bánat vigye el!
Mit tehet ilyenkor a gondolkodó ember lánya? Menti a menthetőt, és illegalitásba vonul, míg elvonul a vihar. Vagy emelt fővel távozik.
Az előzőt választottam. Elmentem fizetés nélküli szabadságra. Láss csodát, főnököm szó nélkül aláírta. Egy hét múlva munkába álltam, mintha mi sem történt volna. Érdekes, szóváltásunkat egyikünk sem hozta szóba, azóta sem. Kiesett a történelem rostáján.
***
Egy szép, napos hétvégi délelőttön, amikor kiterjedt munkaköri leírásom háziasszonyi passzusát teljesítettem egy külszíni társasági eseményen, megnyerő külsejű úriember fékezett le mellettem elektromos kocsijával:
- Jöjjön kedves hölgyem, elviszem!
Miért is gyalogolnék? - gondoltam, és belódítottam a csomagtérbe az addig hátamon cipelt, kábé hatszáz kilós kellékeket.
- Köszönöm – fordultam legsugárzóbb mosolyommal feléje, miközben azon morfondíroztam, hogy kenyéradóm sokágú kapcsolatrendszerének vajon mely tagjához lehet szerencsém. Mivel nemigen jutottam dűlőre, néhány udvarias, ám semmitmondó szó után tájékoztattam uticélomról, majd mindketten elhallgattunk. A kocsi elindult velünk, én pedig, a bőrülésen kényelmesen hátradőlve, kisimult idegekkel tartottam oda arcomat a napsugarak meleg érintésének. No, de csak addig élvezhettem zavartalanul a kellemes körülményeket, míg váratlanul el nem hangzott a következő mondat:
- Tudja, hogy maga miatt két hétig nem állt szóba velem a feleségem?
- Hopsz! Nesze Liza hideg zuhany! Sokba került a lazítás!
Figyelmesen megtekintettem sofőröm arcélét újra, hátha beugrik valami, de újfent lehangoló eredménnyel. Hiába pörgettem vadul előre-hátra életem filmjét a fejemben, a megvilágosodás nem akart utolérni. Bohó előéletem során ugyan kerültem néhányszor illuminált állapotba, de annyira részeg mégsem lehettem, hogy ne emlékeznék egy ilyen férfira!
Na, most légy talpraesett, Liza! – bíztattam magam jobb ötlet híján. Fogalmam nem volt, hogy miért teszem, de mégis elnézést kértem tőle. Talán a békesség kedvéért. Mindenesetre, alapvetően jólelkű természetének hála, nem hagyott sokáig kétségek között vergődni.
Alaposabban kifejtett mondanivalója nyomán összeállt fejemben a kép. Kiderült, hogy a Becskereki úr által diktált meghívóban, a bajtársiasan közvetlen „Kedves X úr és kísérője, Y asszony!” hangzatú megszólításban leéváztam Erikának anyakönyvezett nejét. Említett nej pedig, ahogyan az a dolgok rendjéből származik, rögtön meggyanúsította férjét, nem törődve annak némi csodálkozással fűszerezett tiltakozásával.
Mit tehettem? Ismételten elnézést kértem az elkövetett malőrért, köszöntem a fuvart és angolosan leléptem. De ezzel még nem ért véget a történet. Külön élvezetemre később bemutattak a durcás asszonykának is, akinek nem volt elég az ingatag családi béke megóvása érdekében megejtett esdeklő bocsánatkérés, hanem tudni akart minden egyes mozzanatról, ami a kínos félreértéshez vezetett. Egyszóval magyarázkodtam, és közben égtem, mint a csipkebokor. Azt ugyanis nem mondhattam el, hogy a meghívó kiküldése előtt személyesen egyeztettem kenyéradómmal minden címzett összes hozzátartozójának a nevét. Na, ki miatt áll a bál? És kin csattan az ostor? Már megint tanultam valamit.
***
Az egyik alkalommal, amikor a mindennapi kötelező rohanástól megviselten estem be az irodába, a kisfőnök a következő szavakkal fogadott:
- Liza, holnapra csípje ki magát, díjátadót tartunk.
No, rajtam ne múljék a nívó – gondoltam, majd másnap talpig gálában, fényes anyagú fekete kosztümben, elegánsan visszafogott sminkben vonultam színre, jócskán túlöltözve a legtöbb vendéget. A rám szegeződő tekintetek kereszttüzében először zavarba jöttem, de aztán egy vállrándítás kíséretében túltettem magam a dolgon. Legközelebb majd részletekbe menően egyeztetjük, hogy ki mit ért az alatt, hogy „kicsípni magát”, és csináltatok kitűzőt – vontam le a tanulságokat. Felöltöttem a kötelező mosolyt, üdvözlésül odaintettem a vendégseregnek, majd ide álltam, oda álltam, figyeltem, bólogattam, ha hozzám szóltak, társalogtam, egyszóval, végeztem háziasszonyi kötelezettségeimet. Ám a harmadik szívélyes kézcsók, és hogylétem iránti kedves érdeklődés hatására megkörnyékezett a gyanú, hogy itt bizony jó néhányan többnek tekintik szerény személyemet, mint személyzetnek. Ebből a helyzetből pedig sorsszerűen következnie kell egy kis kalamajkának. Következett is.
Ahogyan az lenni szokott, közbelépett Murphy, azaz ott helyben derült ki, hogy be kell segíteni a konyhán is, mert kidőlt az egyik munkaerő. Sebaj, gondoltam, egy helyre kis kötény megoldja az öltözködési akadályokat. Felkötöttem a segédeszközt, s úgy vonultam ki a vendégseregletbe, kezemben egy nagy tálca szendviccsel. Mondanom sem kell, a társaság felének diszkréten leesett az álla.
Egyik úr - mint utóbb kiderült, nagyhatalmú és illusztris személyiség –, rögtön a fejébe is vette, hogy mivel előzőleg különösen hosszan szorongatta kacsóimat, személyes tévedéséért engem fog felelőssé tenni. Azonmód neki is fogott sérelmét ledolgozni rajtam. Indításként a kikészített termoszokkal, csészékkel, pezsgőkkel, borokkal és más ínyencségekkel mit sem törődve elszalajtott egy csészényi forró feketéért, majd kezemben a gőzölgő kávéval hagyott maga előtt ácsorogni.
- Uram, a kávéja! – szóltam neki udvariasan, hátha csak rövidlátó, de nem reagált.
Asztal, ahová letehettem volna kávéját, nem volt a közelben, más választásom nem maradt, hát álltam. Zsebre dugott kézzel, kényelmesen végezte eszmecseréjét beszélgetőpartnerével, miközben engem dekorációs tárgynak nézett. Már épp meditációs gyakorlatba fogtam volna, mikor kikapta kezemből a csészét, majd hagyott elmenni az ajtóig. Én balga, azt hittem, elvonult a vihar.
- Hé, maga! – dörrent mögöttem amúgy kellemes baritonja, tévedhetetlenül a hátam közepének címezve felszólítását. Gyorsan elszámoltam tízig, hátha használ felsrófolódott vérnyomásomnak, aztán megfordultam, arcomra erőltetve leglefegyverzőbb mosolyomat.
- Igen, uram?
- Van pezsgője? Hozhatna egy pohárral abból is! – süvített végig a termen a kérésnek álcázott ukáz.
- Hogyne, uram. Hozom. – válaszoltam, belül pedig fújtam, mint egy dühös macska.
Hogy bele ne köthessen, behűtött pezsgőt bontottam, abból öntöttem neki. Lelkileg rákészültem az újabb megalázó álldogálásra, és kilibegtem, kezemben a kért itallal. Majdnem megkönnyebbültem, amikor elvette a poharat, ám ő belekortyolt, elfintorodott, és rögtön visszaadta.
- Ez keserű! Nagy kérés lenne, ha édeset kaphatnék?!
Hoppá! Elszakadt a cérna. Kezemben megbillent a karcsú pohár, ráfolyatva tartalmát kifogástalanul vasalt öltönyére.
- Ó, de sajnálom! – kiáltottam fel. Előkaptam csipkés keszkenőmet, kezébe nyomtam, és sűrűn kértem elnézését, de mélyen, legbelül egyáltalán nem szántam-bántam meg bűneim.
***
Van egy szó, amitől manapság már automatikusan ideges leszek. Ez a szó a péntek. Története pedig itt következik.
Élete során sokszor kerülhet az ember méltatlan helyzetbe. Nem nagy ügy!- legyinthetnénk, de akár beismerjük, akár nem, vitathatatlanul nyomot hagy bennünk.
Számos hibámból kifolyólag, de az is lehet, hogy csak örökölt génjeimből adódóan, kifejezetten rosszul tűröm, ha nem figyelnek rám, vagy ne adj isten, átnéznek rajtam. Valószínűleg fentiek okán válok vérszomjas oroszlánná, ha rákérdeznek az irodában, hogy mikorra tervezem a postázást. Merthogy, még a kezdet kezdetén, az ügymenet ésszerűsítése céljából, minden felettesemmel gondosan egyeztetve küldtem körbe kollégáimnak azt az e-mailt, miszerint javaslom, hogy a postázás szent napja legyen a péntek, hacsak rendkívüliség esete nem forog fenn. Javaslatom ellenvetés nélkül elfogadásra került.
Mégis, azóta számtalan alkalommal, mondhatni, menetrendszerűen felteszik nekem a kérdést, a hét legkülönbözőbb napjain:
- Liza, mikor mész postára?
Válaszként árnyaltam én már azt a szót, hogy „PÉNTEK” szépen, csúnyán, feddőn, elnézően, szigorúan és még sorolhatnám hányféleképpen, de egyik sem használt. A tagló erejű viszont az volt, amikor egy péntek délután fél négykor, a postai sorbanállástól elcsigázottan, hónom alatt az üres postakönyvvel belépek az iroda ajtaján, és az ajtóval szemközt ülő kolléga felpillantva a monitorról, szórakozottan megkérdezi:
- Liza, mész ma postára?
Mára eljutottam odáig, hogy fenti kérdés hallatán rutinszerűen ráz nemet a fejem.
***
Volt már olyan, hogy rátok tört az az érzés, hogy begyömöszölnek egy dobozba, miközben kilógó részeiteket nyesegetik, végül pedig rátok csukják a fedelet? Nos, ami engem illet, pontosan így éreztem magam a megélhetést hajhászó tevékenységben eltöltött minden egyes napomon.
Kezdetnek álljon itt egy példa arról, hogy milyennek képzeli Becskereki úr az ideális munkaerőt. Egy alkalommal galopp fokozaton érkezett, fülén lógó mobiltelefonnal, és egyenesen megcélozta a mosdót. Nem sokkal később megjelent, kezében a víztől csöpögő, láthatóan utolsókat rugó készülékét tartva:
- Tönkrement a telefonom. Tud a közelben egy szervizt, ahol délig megjavítják?
Miután helyére igazítottam leesett államat, töredelmesen megvallottam neki, hogy ilyen tökéletesen működő telefondoktort nem ismerek, pláne a közelben nem, de adjon rá öt percet, kiderítem, mit tehetek. A válasz ekképp hangzott:
- Egy jó titkárnő mindent tud! Azonnal! Sőt, mindenkinél mindent jobban tud!
Ránéztem, hogy viccel-e. Nem viccelt, hanem ideges volt. Bocs. És: hümm.
Sajnos, a telefon délig nem javult meg.
Egy másik napon kenyéradó gazdám, észrevételezve lógó orromat, atyai hangon pirított rám:
- Nem valami vidám mostanában, Liza! Én sem hozom be a problémáimat a munkahelyemre! Legyen boldog!
A parancs az parancs. Összerendeztem arcvonásaimat, és főnököm lelkivilágát kímélendő, napokig engedelmesen röpködtem fel-alá a föld fölött tíz centivel, széles mosollyal az arcomon. Egy hét múlva viszont már más szelek fújhattak Becskereki úrnál, mert rákövetkező hétfőn vésztjósló hangulatban érkezett. Legalább két ballábbal kelhetett fel, mert ahogy megjelent az irodában, mintha fojtógázt hozott volna. Nyugtalanul néztünk össze a kollégákkal. Csak az után jöttünk rá, hogy alighanem a vihar előtti csend idejét éltük, miután kartácstűzszerűen kezdtek röpködni a feladatok, letolásokkal tarkítva, némi maró szarkazmussal fűszerezve. Ebben a családiasan meghitt enteriőrben szembesültem mentorom ilyetén megjegyzésével:
- Aki ekkora hibaszázalékkal dolgozik, hogyan képes állandóan mosolyogni!?
Nesze neked, megfelelés!
***
Volt egyszer, hogy Becskereki úr a következő kérdést tette fel nekem:
- Liza, tudja, hogy mi az a facility management?
Hümmögtem egy kicsit, és azon tűnődtem, hogyan valljam meg bűnös tudatlanságomat, amikor imígyen folytatódott a főnöki szózat:
- Na, nem baj. Mielőbb menjen, és szerezzen be egy ezzel foglalkozó tankönyvet!
Felsóhajtottam. Ez csak egy átlagos, hétköznapi feladat. Alig vártam az ebédszünetet, amikoris nyomban elnyargaltam a legközelebbi szakkönyvboltba. Kora délután, nagyszerűségem teljes tudatában, arcomon szerény kis mosollyal letettem asztalára a könyvecskét. Boldogan vártam legendás gyorsaságomat méltató szavait, de helyettük a következők érkeztek:
- Már meg is van? Annál hamarabb kezdheti tanulmányozni. De igyekezzen ám, egy hét múlva kikérdezem!
Nem hittem a füleimnek. Aztán villámgyorsan felrántottam pókerarcom, de belülről annál viharosabban ájuldoztam. Micsoda? Menedzser lesz belőlem? Halleluja! Mégis van igazság a Földön! Avagy: kitartó hangyaszorgalmam végre meghozta gyümölcsét!
Azért józanabbik felem irányából megcsapott egy pillanatra a gyanú szele: létezik a való életben ilyen mesebeli történés? Gyorsan elhessentettem a gondolatot. Már miért ne létezne?
Újfent egekig csaptak bennem a gondosan hamu alá ásott lelkesedés lángjai. Most légy ügyes, Liza! – noszogattam magam. Körültekintően akartam fogalmazni, ehelyett csak úgy dőltek belőlem a kérdések:
- Mi lesz pontosan a feladatom? És mikortól? Mikor veszünk fel új titkárnőt? Mennyi idő alatt kell betanítanom utódomat? Új munkaidő? Fizetésemelés?
Ezer fokon lobogtam, ám hírtelen eljutott tudatomig a szobában beállott, fagyos csend.
Hökkenten emeltem tekintetem beszélgetőpartnerem arcáig.
- Valami rosszat mondtam?
- Mi van magával, Liza? Álmodozik? Ki mondta, hogy lesz utódja? Pláne fizetésemelése?! Először bizonyítson!
Kínos zavaromban mukkanni sem tudtam. Így beégni! Hiszen gondolhattam volna.
Mióta pénzkereső tevékenységet folytatok, közvetetten már sokszor találkoztam a módszerrel. Nem túl korrekt, de láthatóan igen működőképes: egy rókáról annyi bőrt nyúzni, amennyit csak lehet. Ismerősen hangzik?
***
Tudjátok, ki az abszolút alkalmazott? Én holtbiztosan tudom: szerény személyem.
Egyetlen munkaidő alatt négy különböző cégnek dolgozom, és öt főnököm van. Ha pedig ez nem elég sokkoló, pár hónap alatt nemcsak a cégcsoport patriarchájának, hanem szerteágazó családfájának is személyi asszisztensévé avanzsáltam. Magatok elé tudjátok képzelni? Nekem nem ment. Mert ha ment volna, most nem lenne miről írnom.
Azt még nem is említettem, hogy ennek a sok cégnek a szálait tulajdonképpen egyetlen kéz mozgatja, méghozzá mesterien: a Becskereki úr finoman ápolt, párnás keze. Rengeteg jeles tulajdonsága mellett azonban van neki néhány kifejezetten rossz is, legnagyobb sajnálatomra. Ezek közül talán legbosszantóbb az a jellemvonása, melynek tulajdonképpen a sokak által csodált nádszál termetemet köszönhetem, és ez az ugráltatás iránt érzett megátalkodott vonzalma. Amikor megpályáztam az igen szerényen „titkárnői”-nek titulált állást, az interjú alkalmával hosszasan ecsetelte, hogy számos teendőm közül az ő asszisztenciája lesz a legfontosabb. Lelkesen élénk bólogatásomat látva tűnődően nézett rám, majd kijelölte eljövendő helyemet. Az irodájához képest két emelettel feljebb. Akkor még nem igazán fogtam gyanút. Ugyan néhány röpke pillanatig elméláztam az előszobájában kialakított két munkaállomás elhagyatottságán, de aztán egy laza legyintéssel túltettem magam a rejtélyen.
Mit mondjak? Ha egy év alatt meg nem másztam vagy milliószor oda-vissza azt a kétemeletnyi lépcsősort, akkor egyszer sem. Kollégáim rendszerint fogadást kötöttek, vajh megszólal-e a főnöki telefon, amint a vezérigazgatói szekcióból visszatértemben széket ér a fenekem. Legtöbbször azok nyertek, akik arra tippeltek, hogy igen. Soha nem volt olyan formás a hátsóm, mint akkoriban. Pedig enni eszem, akárcsak hat ló.
Ha már a cégfelépítés bemutatásánál tartunk, úgy illik, hogy a vezetőség többi tagjáról is ejtsek néhány szót. Második számú a rangsorban a robosztus alkatú, ám laza mentalitású B. úr. Nagy, mackós mellkasában egy sértődött gyermek szíve dobog, aki kiköveteli magának a figyelmet, ha másként nem, hát rosszalkodással. Ő az az életművész, aki mindig és mindenkinek pénzzel tartozik, nem azért, mert rászorítja az élet, hanem mert neki így kényelmes. Szívesen rázza le magáról a felelősséget. A hármas számú főnök C. úr, az okos és kreatív feltaláló, aki viszont konfliktuskerülő hozzáállása miatt a többiek könnyű prédája. Jószívű, agya, mint a penge, figyelmét nem kerüli el semmi, mégis, mint minden valamirevaló tudós, a hétköznapi életben ő is szórakozott, minden számára lényegtelent elfelejt. De ő az is, aki észreveszi beosztottai magánéleti problémáit, és nem átall rákérdezni, hogy segíthet-e.
D. asszony, a négyes számú vezetőségi tag ritkán jelenik meg köreinkben. Háttérbe húzódó személyéről nem tudok sokat mondani. Ő egy valódi csendestárs, aki ha nagy ritkán bejön az irodába, és kér valamit, azt mindig kedvesen és megértően teszi. Ám E. asszony, az ötös számú vezér, éppen ellenkezőleg. Ő a kaméleon, aki arra használja státusát, hogy kibújjon a számára kellemetlen, vagy fáradságos feladatok alól. A felelősséget ő is szívesen hárítja. Ha érdeke fűződik hozzá, megértőnek mutatkozik, ám igazi, háttérből manipuláló, keményszívű természete jól kidomborodik, ha nem tetszik neki valami. Vagy valaki.
Röviden, ők azok az emberek, akik jelenleg sorsom felett rendelkeznek az anyagiak síkján. És meg is teszik.
Szintén az abszolút alkalmazotti témakörhöz tartozóan tudtam meg, hogyan lehet egy kétsoros e-mailt másfél óráig írni. Az esemény a következőképpen zajlik:
Megszületik az ukáz: mely személyeknek és mennyire gyorsan küldetik az információ, valamint kiknek és mi módon tálaltatik másolatban. A szöveg lediktáltatik.
Természetesen ez a feladat is rendszerint olyan, hogy épp tegnap lett volna aktuális. Ennek folyományaképpen szaporán kopogó cipősarkakkal ügetek a helyemre, és nagy elánnal megnyitok egy sablont. Épp emelem a mutatóujjam, megnyitni hozzá a névjegyeket, amikor kicsapódik az iroda ajtaja.
- Liza! Öt percen belül el kell indulnom egy fontos tárgyalásra, és nem találom a tegnap összekészített anyagot! – harsogja C. úr.
Aha, vészhelyzet. Felpattanok, és néhány másodpercnyi eredménytelen turkálás után idegesen toporgó felettesem asztalán, cross-verseny tempóban előveszem az irattárból, és újra lemásolom az ominózus csomagot. Tessék. Vész elhárítva, lehet menni. Nekem is, vissza a megkezdett levélhez.
Szerencsésen levadászom a megnyitott listáról a címzettek felét, amikor befut a tegnapi irodaszer-rendelés eredménye. Szívességkérés szándékával nézek körül, hátha találok egy arra alkalmas kollégát, de teljesen feleslegesen. Ilyenkor senki sem elérhető. A futár közben az átveendő számlát lengeti, és az orra alatt számos, haladéktalanul teljesítendő kézbesítéseiről motyog. Mi mást tehetnék, rávetem magam az újabb feladatra. Számba veszem, aláírom, futárt útjára bocsátom, iktatás, pakolás ráér. Visszafordulok az asztalhoz, mire készülékem azonnal veszi a szabad jelzést, és megcsörren. Könyvelőnk hív, ilyen meg amolyan számlákat hiányol rettentő gyorsan elkészítendő kimutatásához, és úgy gondolja, nekem sebesebben menne a kigyűjtésük, mint neki. Ezen mondandóját pedig úgy adja elő, mintha kötelességem lenne átvállalni a feladatait. Feldühödöm. Lehet, hogy tudtomon kívül a „Balek vagyok!” mottó virít a homlokomon?
Dühösen villog a bejövő főnöki hívás kijelzője is. Könyvelőt kedvesen megkérem, problémájával hívjon máskor. Lehetőleg sohanapján. Szabadjelzést adok a fejesi közlendőnek, a nagyfőnök pedig pipás:
- Liza, magát sohasem lehet elérni! Tulajdonképpen minek tartom? Húsz perc múlva megérkeznek a vendégeim. Addig még fel kell hívnia nekem három embert! Elfelejtette?!
Ááá, dehogy! Említeném, hogy S.O.S levél még folyamatban van, de letorkol.
- Majd utána befejezi!
Oké, főnök, máris hívom őket, hisz van még idő. Virtuóz tempóban csengetem fel a három embert, a hívások közti mikroszünetekben ügyesen levadászom címzettjeim másik felét.
Épp levelem tárgyát pöntyögném befelé, amikor újra gizdul Becskereki úr vonala:
- Hozzon papírt, ceruzát, és jöjjön! Eszembe jutott még valami, mielőtt megjönnek a partnerek, lediktálom!
Mi ez, lóverseny? No, de a parancs, az parancs. Beügetek a szentélybe, gyorsírok, mint a szél, mire végzünk, kopognak a korán érkező üzletfelek. Remek. Felteszem a körkérdést: Kávé? Tea? Víz? A kívánságlistát feljegyzem, majd szervírozom.
Vissza a levélhez.
Gyors számvetést készítek, majd felszusszanok: nagyfőnök legalább hatvan percre lefoglalva, C. úr házon kívül. D. asszony jövő hétig üzleti úton tartózkodik, E. asszony nem tudni miért, de még nem jött be. Jó esélyem van befejezni végre a hiper-sürgősnek címkézett e-mailt. Megint lehuppanok, vihar-gyorsan gépelni kezdek. Talán tizenöt szót is sikerül leütnöm, amikor felhangzik B. úr, a szomszéd asztalnál addig békésen számítógépezgető, kettes számú kenyéradóm selymes orgánumán:
- Liza, nagyon elfoglalt vagy?
- Ki? Én? Ugyan hová gondolsz! Ugyancsak meglepődnél, kedves kolléga, ha egyszer láblógatáson kapnál! – dohogok magamban, és intenzív bólogatásba kezdenék, ám ő nem vár választ, hanem folytatja offenzíváját.
- Igazán abbahagyhatnád azt az e-mailt, amíg hozol nekem egy kávét!
Tulajdonképpen igaza van. Igazán abbahagyhatom. Ugyan elkezdtem habogni valamit készülő irományom mindenekfeletti fontosságáról, de még időben észleltem az arcára kiülő, ádáz sértődöttséget. Jól van, na! Hozom azt a kávét. A békesség szent nevében.
No, de ő nem akármilyet kér! Kifejezett óhaja szerint, a szomszéd épület aulájában állongó automatabéli műkávé kell neki. Elpályáztam.
Hogy idő ne maradjon kihasználatlan addig, míg a masina kiöklendezi magából a kávészerű levet, lebonyolítok mobilomon egy beszélgetést E. asszonnyal. Aki rögvest elnézésem kéri. Hogy miért? Mert tudja, hogy nagyon sok a dolgom, de csupán egy-két apróság megoldását kéri az egy órán belül várható érkezéséig. Tájékoztatom, hogy jelen pillanatban miért nem tudom feljegyezni mondandóját. Nem baj, válaszolja, csupán egy-két dolog, biztosan meg tudom jegyezni. Oké, egyezem bele, majd hallgatom, míg vagy tizenöt percig sorolja apróságait. Kimeredő szemekkel képzelek magam elé egy rámboruló szénásszekeret, miközben megnyugtatom: el lesz sikálva. Kezemben a kávéval, lihegve dzsalok vissza B. úrhoz. Nem esik nehezemre rettentő elfoglaltnak látszani, mégis megállítanak futtomban, ketten is. Néhány, későbbiekben megválaszolandó kérdést intéznek hozzám. Kedvelem őket, hát igyekszem az ő óhajtásaikat is észben tartani. De most már határozottan az az érzésem, hogy fülemen át füstölögnek kiégni készülő biztosítékaim. Zsibbadtan helyezem le újra megfáradt testemet az elhagyottan ácsorgó monitor elé. Már épp sikerül felszedegetnem az elejtett szálat, mikor átok telefonom újra figyelmet kér. Becskereki úr az, ki más.
- Az imént hívott X úr, azt mondja, még nem kapta meg az ígért e-mailt. Egy órája, hogy lediktáltam, miért nem küldte el?
Miért is? Csokorba gyűjtöttem neki. Ha azt hittem, hogy meghatom vele, hát tévedtem.
- Liza, tanulja meg, hogy mi a prioritás! Tanuljon meg végre nemet mondani! Küldje el azt a levelet! Most!
Nézzük csak, sorjában. Én megtanulnám a prioritást, de mit tegyek, ha mindenki másként értelmezi? És ha végre megtanultam, azt a nemet mindenkinek mondhatom?
Azért jó hírrel zárhatom a történetet. Még E. asszony megérkezte előtt sikerült finisbe érnem.