Szegedi Melinda - Bolygó Hollandi: Fahrt
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 836
Szegedi Melinda: Bolygó Hollandi: Fahrt
Haruki csendben az ósdi ruhásszekrényhez lopódzott. Hallotta bentről Riku zihálását.
– Végre megvagy, te patkány! – gondolta magában.
A kardja hegyével lassan résnyire nyitotta a szekrény ajtaját, majd stabil fogást keresett a markolaton. A félhomály dacára látta Riku gyűlölködő tekintetét, amely vörösen izzott a résben. A feszültség Haruki gyomrából indulva, a gerincén keresztül a karjaiba áramlott és
WAAARUUUM, SLAPP!
A srác összecsukta a képregényt és nyújtózott egyet, mert a babzsákon (vagy hogy hívják ezt a tönköllyel töltött puffot), hosszú ideig nem lehet kényelmesen ülni. Igazából csak azért jött ide, mert elege lett a távoktatásból, szeretett volna kimozdulni, kézbe venni valamit, ami nem csak a képernyőn jelenik meg. Ahhoz a generációhoz tartozott, amelynek életéből kimaradtak a szabadtéri játékok, a hosszú nyári utazások, a klasszikus iskolai évek, és majd kimarad a szalagavató, a bankett, az egyetemi előadás, és talán az online szerzett diplomája (ha lesz) sem ér majd sokat a virtuális munkahelye szemében. Az otthoni csend fülsiketítően hatott rá, ha pedig zenét hallgatott, nem tudott másra figyelni. A halk léptek, a könyvlapok suhogása, a fénycsövek zizegése, a fojtott hangú suttogások olyan atmoszférát teremtettek, amely segített meghatározni saját helyét a téridőben.
Odaslattyogott a könyvtárosnőhöz és a kötetté rendezett képregényt a pultra tette.
– Bocsánat, van még ilyenből másik? – kérdezte.
A nő fáradtan ránézett, és elé tett egy hasonlót, miközben a már átlapozott példányt egy kerekes „zsúrkocsira” helyezte. A vezetőség ötlete volt, hogy a még be sem iratkozott kölyköket így csalogassák be a könyvtárba. Ezzel ő nem értett maradéktalanul egyet, mert ilyen alapon akár mobiltelefonnal is be lehetne csalogatni őket. Tisztában volt vele, hogy egyesek szerint a képregény is művészet, de véleménye szerint inkább olvasásra kellene rávenni az új nemzedéket. Terhessége negyedik hónapjában járt, de még nem látszott rajta. A szülés előtt az utolsó napig marad ebben a munkakörben, aztán majd kivesz pár hónapot a babával. Ki tudja, talán bölcsőde helyett is idehozza magával. Csendes, nyugodt, nem megerőltető munka, csak a porban kavargó atkák és spórák idegesítették, meg a takarítónő macskája, aki toxoplazmás lehet. Nem tudta elhagyni azt a rossz szokását, hogy lapozás előtt megnyalja az ujját. A covid járvány során rendszeresített maszkot mindenesetre továbbra is viselte. Megszólalt a csengő, mire felállt és a kulit maga előtt tolva a bejárathoz ment, mintegy gyakorolva a babakocsi használatát.
A ház előtt egy kis furgon állt nyitott csomagtérrel, amelyből a sofőr már pakolta lefelé az új könyveket. Másfél napja nem aludt (mint az a borostáján meg is látszott), de szerencsére az ilyen kategóriájú teherautóknál nem veszik annyira komolyan a kötelező pihenést meg az erről vezetett naplót. Idefelé háromszor ébredt arra, hogy már az útpadka berreg a kerekek alatt. Konzerveket, ruhákat és könyveket szállított.
– Csókolom a kezeit! Ez az, amit rendeltek, majd itt tessék aláírni! – dugta a bizonylatot a könyvtárosnő orra alá.
– Ezeket itt mind vigyem? – kérdezte a nőtől.
– Nem, csak a felsőket. A többi marad.
– Még négy helyre megyek, aztán fordulok vissza Kárpátaljára. – közölte a sofőr.
– Milyen ott a helyzet?
– Egyelőre nem vészes, de alig tudtam átjönni. Azt hitték, hogy katonaszökevény vagyok. – panaszkodott a férfi.
– Hát, vigyázzon magára! – mosolygott rá a nő, majd a megpakolt kulit visszagurította a könyvtár bejáratához.
A nyugdíjas portás frissen vasalt kék köpenyében, kisfiúsan elválasztott pár szál hajával a kalickában gubbasztott, fontos adminisztratív munkába merülve. Ez részben abból állt, hogy bevezesse a nagy füzetbe a nyitás és zárás időpontjait, a rendkívüli eseményeket (amelyek nem voltak), a villany- és gázórák értékeit, valamint tudományosan kiszámolja, hogy mi várható az Udine-Barcelona mérkőzésen. A fülke mellett egy vitrinben ősrégi kiadású Révai Nagy Lexikon hevert kinyitva ott, ahová egy neves költőnk diákként vicceseket írt és rajzolt, mellette az e miatt kiállított pénzbüntetés bizonylata, amely az aláírás miatt maga is nagy értéket képviselt. A portás üdvözlésképp megbökte sapkája szélét.
– Laci bácsi, itt vannak a könyvek, megtenné, hogy leviszi a pincébe? – kérte a könyvtárosnő.
– Persze, drága! Magának bármit! – válaszolta az öreg és kulcsra zárta a portásfülke ajtaját (de csak miután kiment belőle, különben a mondatait szarkazmusnak lehetett volna tekinteni).
A portásfülke mögött a pince felé lejtős járda volt kialakítva, Laci bácsi azon egyensúlyozgatott lefelé a kulival, de az mindig másfelé alkart gurulni, mint ahogy az a koncepcióban szerepelt. Eszébe jutott a plázák mágneses kerekű bevásárlókocsija, ami stabilan odaragad a mozgójárdához. Itt persze túlzás lenne. Romantikus lelke felidézte azt az Indiana Jones jelenetet, amelyben a raktáros battyog a végtelen méretű raktárban, hogy betegye a Frigyládát a többi névtelen tétel közé. Amióta az alexandriai könyvtár leégett, legfeljebb párszáz éves könyvek lehetnek odalent, ami kiábrándító lehet, ha teljességre törekszünk.
A folyosót blokkolva egy szerelő ácsorgott a létra tetején a gázcsapokat vizsgálva.
– Jöjjön már le, így nem férek el! – kérte a portás.
– Hagyja csak ott! Ha végeztem, majd betolom. – ígérte a szerelő, mert nem szerette volna e miatt félbehagyni a munkát.
A portás visszacsoszogott, amerről jött. A szerelő nem értette az egyik kis leágazó csövet: annak nem kellett volna ott lennie. Megnyitotta a csapot, de nem történt semmi. Úgy hagyta egy ideig és figyelte a nyomást, de a mutató nem mozdult. Feje fölött a villanykörte kissé hunyorgott, ami nem meglepő, ha tekintetbe vesszük, hogy már ötven éve nem cserélték. Akkor került ide, mikor az ipar még nem találta fel a „tervezett elévülés” nevű huncutságot. Felötlött benne a cseljabinszki gázrobbanás emléke, még a rendszerváltás évéből, amikor egy vezeték eltört, a szakik pedig a nyomás fokozásával próbálták ezt orvosolni. Majdnem ezer diák halt meg a robbanásban, akik a gázzal elárasztott völgyön keresztül vonatoztak volna tengerparti vakációra. Nagy ország, nagy baklövések.
Dolga végeztével összecsukta a létrát és elvontatta a kocsit a raktárig. Az ajtó zárva volt. Nem messze a takarítónő fényesítette a kőpadlót a saját receptje (egy kis hypo, egy kis sósav) szerint készült keverékkel, amely minden foltot eltüntet. Ugyan nem sokan koptatták ezeket a köveket, de odafönt csak akkor lehet nekiállni a munkának, ha már mindenki hazament, a munkaidő viszont kötött. A csípőízülete kissé már lötyögött, a járása így leginkább az ewokokra (Star Wars) emlékeztetett, ami persze nem véletlen, tekintve, hogy azokat a filmben csípőficamos törpék alakították, akik hitelesen tudják imitálni a játékmackók jellegzetes mozgását (már ha van nekik olyan).
– Mancika, magánál van a raktár kulcsa? – kérdezte a szerelő.
– Adja ide János, majd a helyére viszem! – mondta a néni.
A szomszédos szabadulószoba felől kaparászás hallatszott: a bennrekedt Harry Potter rajongók keresték a kijutás lehetőségét, egyre kisebb reménnyel. Az ajtóra tábla volt erősítve „Bármi történjék, tilos kinyitni! Vezetőség”. A kocsival elment a raktárig, majd előhúzta otthonkája zsebéből a nagy kulcskarikát, amelyen a világ minden kulcsa rajta volt.
Manci néni macskája (Mici, aki hallgat a Cicamica, de még inkább a Cicamici névre) nyolcasokat (vagy végteleneket) leírva sündörgött a lába körül. A raktárban csak egy halványzöld biztonsági lámpa égett. A macska gyorsan besurrant az ajtón: részben a kaland csábította, részben a meglepetés erejével kívánt lecsapni a bent tanyázó (!) rágcsálókra. Amennyire szerette, ha ő maga tiszta, annyira vonzódott a mocskos (vidékiesen: macskás) dolgokhoz. Kellett egy kis idő, amíg a szeme megszokta a félhomályt. A farka vége idegesen rezgett, amiben az a jó, hogy levezeti a feszültséget, mégsem ad ki hangot. Ha mégis hangot adna ki (pl. egy odaerősített konzervdoboz által), az nagyon idegesítő tudna lenni.
A patkány hamarabb észlelte a macskát, mint viszont: itt született (és a szülei is, és annak a szülei is), tehát ismerte a dörgést. A már ezerszer bejárt útvonalon szaladt a fal mellett, beleszippantott a patkánymérget körülvevő csábító illatfelhőbe, de ahogy korábban, most sem nyúlt hozzá (mondjuk ideje sem volt rá). A polc mögött, ahol a könyvek a falhoz érnek (mint a tengerbe végtelenül lassan beleomló gleccser), fürgén kapaszkodott fölfelé, csak úgy lötyögtek a toxoplazmák a kicsi agyában. Bár rutinból csinálta, nem minden volt úgy, ahogy megszokta. A takarítónő a kocsit a könyvespolc mellé tolta, azzal, hogy majd kipakolja az, akinek a dolga. A patkánynak ez új volt, meg is botlott az egyik kötet kemény fedelében, mintegy felütve azt.
Vörös kis szemeivel a derengő fényben látta, ahogy Haruki gyűlölettel telve mered rá, kardját a feje fölé emelve.
– Most meghalsz, te patkány! – kiáltotta a fiú, beleadva a csapásba minden dühét és fájdalmát, amit a Jakuza valaha is okozott neki.