Szavak kora
Írta: Pethes Mária
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 234
SZAVAK KORA
január
feloldozás-fejadagod portósan hozza a postás
befelé sikoltó jajszó szószú agyvizelés epezuhany
miért nincsen helye a verstérben a testvér szónak
hó alól kikapart elünneptelenedett hónap
a párbeszéd fagyott térdkalácsára fektetett locsogás
aludjunk vissza nyugodtan majd jön a medve
és megmondja mi legyen
mikor szabadíthatjuk ki
álmaink tanulságos idejéből egyetlen
örökségünket a semmit
február
tovább tanulod a magányt
hogy elmondhasd milyen az íze
még egy nagy bál talán
egy nemzeti és minden megváltozik
verslábakon dorottyák törtetnek az élre
nekik is egy életük van és annyi halogatás után
párra kell lelniük akinél petrezselyem
marad legfeljebb zöld lehet azután
elesés helyett bátran felejteni mert
itt elesni sincsen hely csak visszadőlni
a langyos ágyba amiben valaki más aludt
március
vajúdik a tavasz foggal körömmel
szüli a forradalmakat föltépi a fény
a magunkra zárt ajtót elmenni
mintha jönnék jönni mintha mindenki
közé valóként mennénk
szívbe szaladó szótőr
honvágyklausztrofóbia
április
és visszatér igazi párod
a hiány hideg szélviharokban
elvetéli virágait a barackfa
minden szerződés nélkül
az esendőségbe farol
szavak korába vezet
legendás történetek karjába lök
miféle visszaút ez bárányok
sírnak harapd le lábukat hogy
a csapdából kiszabadulhassanak
május
boldog nyaraid mítosza
esküvések hava zöldre mázolt táj
fűnyírógépek kaszálják le a reggelt
komolyan veszik dolgukat a kertészek
port köhög az út a hal jelét viselő
autóban goromba sofőr káromkodik
nem hamisít semmit ami volt majd
meggyónja vasárnap tegnapok
visszhangjában hirdeti magát a lélek
idő és korok utasa forog veled a kert
június
álmában még jobban nő a fű
hatvan év epizódszereplője sosem
fogod megérteni az időt léted
sorsdöntő percekre bontja csak
szemtanúja lehetsz a vissza-
számolásnak a fény kicsorbítja
a Tó tükrét tengeribeteg csónakban
egyedül szorongsz kövek fúgáját
hallgatod a templomban félholtra
veri a nyelv a harangot ez nem
vaklárma kiált a torony és pléh-
békegalambokat szabadít az égre
július
rózsahabzás égbe kiáltó illatától
elérzékenyülnek a csillagok a maguk
nyelvén beszélnek nem érti félre őket
a hold a kert szívéből villámzöld fű hajt
besző minden zugot a szerelemvirág
ismeretlen történetet mesél egy tűzálló
hecsedlibokorról vagyokról és hiányos
törvénytáblájáról amin számos emberi
magatartásra vonatkozó tiltás hiányzik
augusztus
ismered az elválás vermét a fájdalom
szinonimáit szüntelen hőhullámok
hervasztják a kert virágait és tenyérnyi
foltokat égetnek a gyep szövet szoknyájára
gravitációs erőd tartja össze az alvajáró
égitestek rendszerét szerelmi sérült madarak
kórusában imádkozol valakiért teljesüljön ki
ha már be nem volt képes legyen végre
a mindenben a semmi
szeptember
édesanyám ki vagy a mennyekben
könnyeimmel szentelem meg a te
neved eljöhetne a te országod itt
a földön mindennapi kenyér is
éppen csak kerül asztalunkra de
művészi szintre emeljük a megbocsátást
mert az ellenünk vétkezők egyre többen
vannak mindig a vágy visz a kísértésbe
és azt hisszük így van ez rendjén ha nem
vágyakoznánk nem jutnánk előbbre csak
a nevét ismerjük a gonosznak és tudjuk
ha tiéd lenne ez az ország nem a hatalom
és nem a dicsőség lenne a fontos hanem
a szeretet most és mindörökké ámen
október
ne hagyjuk ki a kék órát sem
amikor olyan békésnek látszik a táj
önnön magában gyönyörködik
a fecskék útra kelnek csak ez az egy
marad itt a rózsabokor alatt arany és
jód színű levelekkel üzen a szerelem
fedd már fel magad ne bujkálj
november
hóhér hónap másvilágra küldte Anyád
és szerelmedet nem töprengsz csak a
karokra a szájra gondolsz a csókokra
ölelésekre amik már többé nem történhetnek meg
térdig állsz hamis horoszkópok ígéretében
hogy majd ez évben megérkezik
akire évek óta vársz fenébe az egésszel
még egy hónapja van aztán lemondasz róla is
ahogy annyi másról mert lemondásban
és szívásban már nagy vagy
december
tetszhalott város és még halottabb kert
alszik a kertész álmában fákat metsz
közben vigyáz a törzsek tövébe ültetett
virágokra amik ki sem látszanak a földből
olyan mélyen vannak ahol nem éri őket a fagy
megint karácsony még mindig nem tanultunk meg
örülni egymásnak próbáljuk pótolni a szeretetet
valami marhasággal ami előbb vagy utóbb
a szemétre kerül az év utolsó napja felrobban
petárdák tűzijátékok megkergült állatok
rohannak a világnak megint minden ugyan-
olyan évről évre nem változik semmi