Szatmárnémeti song
Írta: Simon Adri
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 213
Szatmárnémeti song
Áramelosztók és drótkötegek mindenütt,
és porzó sitthalom néhány utcasarkon.
A füst a ránk szakadó hőhullámmal elvegyült,
Szatmárnémetiben így szállt le az alkony,
földig hajolt, egy plakátfoszlányt felkapott –
mintha torz halottról rántana le fátylat,
s a szutykos képű, levitáló holdkorong
súgott így augusztusban valamit a fáknak.
A Hotel Dacia összes ablaka kitörve,
és pattogzik mindenhonnan a vakolat,
ha itt kellene egyszer maradnom örökre,
építenék a város fölé egy fényhidat,
vagy inkább egy gigantikus párakaput,
melyből esténként víz zubog a térre,
megtisztulna a város, a parkok, az út.
De nem kell itt maradnom szerencsére.
Szatmárnémetiben számos a műemlék,
de mindent központilag hagynak lerohadni,
nem éltem itt, nem is fogok, de hétszentség,
hogy súlyos döntés lehet végleg itt ragadni:
a házfalak most is elnyomást lélegeznek,
a tűztoronyban mintha puskák ropognának,
a kivilágítatlan utcán fékevesztett
inalásba kezd pár felriasztott állat.
Komor, mélyvilági hely, híg apokalipszis,
negyven éve itt felejtett vasbetondzsungel.
Kölcsey-csapat és vad hagyományőrzés,
a felperzselt határban bedőlt atombunker.
E halk tájon véget ér a lázas Európa,
szomjas a borvidék, remeg minden reggel.
A teljes lakosság elment elvonóra,
sorsfüggőségükre nincsen még ellenszer.
epilóg
Szatmárba utazni remek móka,
ha van hová utána hazajönni,
Szatmárban senki sem tehet róla,
hogy hazája csupán egy krumpliföldnyi.
A völgyben szigorú viharok járnak,
a felhők itt nehéz, lógó mellek,
a fények fehéren lebbenő szárnyak,
a sötét, mint gyertyán a faggyú, dermed.
A vers korébban megjelent A Hetedik 2019-es, áprilisi nyomtatott lapszámában.