Ruandai képeslapok '94-ből
Írta: A. Túri Zsuzsa
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 283
Ruandai képeslapok ’94-ből
A szó torkomon akad, a lélegzetvételek fájnak,
a képben állva csak nézőként — mert része nem vagyok-e szürkésbarna poros tájnak —
(a Nap gúnyosan ragyog), bennem a félsz, mint rettenet — dagad.
Színezni jöttem. De nem pirosra. A por a holtakat egybemossa, mint foltokat: fura dombok. Rám mások vére ragad. (Szabadtéri vágóhíd?) Mi ez a káosz, ez a pokolbéli világ?
*
Míg égnek a falvak, minden nagyhatalom hallgat. Dallaire katonáival tőlük meghalhat. Akár. Erre nincs szó. Nem emberek ezek. Gépek. Kik mozgatják az élő képet. Már nem emberek. Csak kezek. Zombik. Gyújtogatnak. Ölnek. Részegen, önkívületben futnak. Élednek ősi ösztönök…
*
Aki gyilkol, mire gondol?
Házakat buldózer rombol. Csak állok. A tűz, mint százfejű sárkány — tombol.
Nem ettől rettegünk mindannyian? Hogy feléled bennünk az állat? A haldoklók szemébe szippant a végtelen. Égett hús szaga árad…
(A földön fekvő gyermekek lábaink után kapnak.
“Ne állj ott” – szól rám egy ismerős.
“Ha segítesz, előtted vágják el a torkukat! Gyere és légy erős!”)
S hagyom a porban. A gyerekeket. A fohászt. Hitem az emberben.
*
Ez a végleges változat. Átok. Ki itt gyilkos, később talán az lesz az áldozat. Máshol. Meggyötört testek kúsznak: védtelen pondrók. Nincs törvény a kínok között. Minket nem bántanak... Csak a visongó szél tép. Vérszín kereszt véd.
*
Füstölő romok között a félholtak valóban tegnap még emberek voltak? Túl ezer halálon: oltalmat ki nyújt? Ki az imént felém nyúlt: halott. Poros pálmák intenek elhagyott templom felé. Döglegyek szállnak a vérengzők elé. Valaki elárult minket. Elárvult embereket.
(“Ne állj ott!”)
Elárult. Morzsálódik az idő. A lélek kapuja zárva. Macheték. Géppisztolyos ifjak.
(“Légy erős!”)
*
Az ember mocskos, gyáva. Nyöszörögnek. Hívnak. Rájuk lépek akaratlan. Az émelygés elmondhatatlan.
Nincs, csak üresség a szememben. A semmi — bennem.
De hogyan lett nekem is kés a kezemben!?