Roham
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 43
Roham
Amikor leszállt a vonatról, alaposan megcsúszott a jeges lépcsőn, de még időben meg tudott az ajtóban kapaszkodni. Óvatosan lépett le, szédült. Mögötte fekete, fényes kígyó vonaglott, füstölt és fújtatott. Apró, mozgó lények csatangoltak körbe-körbe, egymáshoz csapódtak, kiabáltak, sírtak és nevettek. Olyan köd ereszkedett ide, hogy éles késsel kellett volna szétvágni. Nem volt nála kés. Alig látott. Csak feltételezte, hogy ez a pályaudvar lehet, de nem volt biztos benne. A szemközti, düledező épületből gyér fény pislákolt, az ablak hol elsötétült, hol homályosan pislogott, minden hullámzott. A padokon apró lények hintáztak, melegedhettek, mert fentről, feltehetően a kéményből, sűrű füst áradt, tört felfele, kavargott, a köddel ádáz csatát vívott, ám mindez az elme szürke sejtése volt.
Most azonban hirtelen, fájón szúrt agyába egy göndör, fekete hajfürt látványa, igen, ő is a fekete kígyó mozdonya előtt vonaglott, vészjóslóan lobogtatta a zord szél, az egész egy röpke villanás volt.
– Nem! Az nem lehet! – motyogta magában. – Nincs is ott semmiféle alak, semmiféle hajfürt… Csak nem megint a régi rosszullét kerülget?
Gyorsan elkapta a tekintetét, éles füttyszó hasított a megtépázott levegőbe, és a fekete kígyó lassan, cammogva elindult. Közben dölyfösen pöfékelt, fújtatott, kövér szikrákat szórt.
– Elment. Nem is volt ott semmiféle hajfürt. Miért lett volna? – kérdezte ismét magától, de arcáról verejték patakzott, habzó nyálával összefolyt, először körkörösen rajzolódott, majd lefele csorgott, hirtelen nagyon melege lett, valószínűleg lázas volt.
– Hol a vonat? – nézett hátra, mintha kitisztult volna egy pillanat.
Aztán megint ráborult a sötét, csak a fényes kígyó sziszegését hallotta távolról, szakadt kabátján át- meg átnyargalt, végül bent állt meg az állomásépületben. Pedig nem is akart bemenni oda. Az apró lényeket elkerülte, figyelembe se vette, egy üres pad legszélére roggyant. Egész jó érzést keltett a bágyadt meleg, körbeszaglászta a büdös, az áporodott vén szag, s egész teste elernyedt. Mikor kinyitotta a szemét, sok apró lény ciripelt körülötte, kezükben bőrönd, s mintha egy hegedű is jajongott volna valahol. Most a vonón akadt meg a zavaros tekintet, s világosan látta, hogy a fekete hajfürt a vonó tűfokán neki énekel. Arca lett, röhögött.
– Hát mégis itt van? – nyilallt belé az ijedelem, majd hanyatt-homlok kirohant az épületből.
Utat keresett volna, de nem talált. Szakadó égbolt alatti, gomolygó felhőburokban érezte magát, kesztyű nélküli, csupasz kezével mindig elhúzott valamit, ahogy a függönyt szokták. Egy ilyen alkalommal megint kitisztult a kép, de csupán egy másodpercre talán. Ez az egy másodperc is elég volt ahhoz, hogy tükörtisztán lássa, érezze a világot, azt a tisztát. Ennyire kristálypontosan csak ilyenkor volt erre képes, s ezért odaadta volna nyomorult életét. Ezért a másodpercért. Egy utcai lámpát látott, mintha megmutatta volna, merre visz az út. A lámpa körül fekete pontok imbolyogtak, de aztán megint besötétedett, szürke árnyak lebbentek. A pontok egyre gyorsabban keringtek, miközben csak nőttek-nőttek, már varjú nagyságú madarak lettek. Az egyik varjú egészen közel repült, csőrében fekete hajfürtöt tartott szorosan, hagyta, hogy vészesen lóbálja a szél.
– Igen. Kétségtelenül itt van – hőkölt hátra, s most már azt is tudta, hogy elérte, megtalálta eltitkolt betegsége.
Fedett helyre igyekezett. Csak ment, ment előre. Kucsmája valahol leesett a fejéről, vékony kabátja nem védte meg a hidegrázástól, talán folytak a könnyei is, de csak ment. Haladtak el mellette apró emberek, kik szaporán lépkedtek, kikkel nem akart találkozni. Hidak és épületek tespedhettek előtte és mögötte, de ő ebből nem érzékelt semmit. Elbújt az ördög szürke ködjébe, a védelmezőbe. Fehér ház állotta útját, valamikor csakugyan fehér lehetett. Ösztönei betuszkolták, halványan sejtette, hogy ide kell bemennie. Sötét folyosón haladt, penészes vakolat hullott fejére és lábára, s valami azt súgta, majd zakatolta fejében, hogy a folyosó végére, az utolsó ajtóhoz kell megérkeznie. Hogy miért, arra nem tudott volna válaszolni, ha tudott volna egyáltalán fojtó torkából hangot kiadni. Fulladt. Tüdeje vadul sípolt, csontjai lángban égtek. És félt. Nagyon félt. Mint szűkölő kutya, haladt közelgő éjjelébe.
De még egy kép, egy utolsó kép mégis felvillant előtte. Először csak egy árnyalakot látott, az ajtónak szemközt állt. Mintha őt várta volna. Ebben az utolsó tiszta pillanatban az orrát birizgálta, az a fekete hajfürt, igen, csak itt volt megint.
– Tudtam, tudtam, hogy végig vártál…, követtél… – suttogta, majd villant még egy kés, és a pillanat tovatűnt, mindent elöntött végleg a tisztátlan elméjű, szürke köd tengere.
Ekkorra már összes ereje elhagyta, lezuhant a piszkos padlóra, szemét lecsukta, testét görcs rázta, nem engedte, markolta. A test egyenletesen kopogott a folyosó kemény padlóján, úgy rázta a folyton ismétlődő makacsság, miközben a száj most már feltartóztathatatlanul engedte útjára a fehér habot, és az agy semmiről nem tudott. Az ütés következtében vékony vércsík folydogált a tarkó irányából.
Ugyanekkor a kés megállt a levegőben, a fekete hajfürt megmerevedett, talán megijedt, majd a hozzá tartozó test eszeveszetten rohant a sötét folyosón át a szabadba. Róla nem tudott senki sem.
A beteg férfi biztos volt benne kórházi ágyán, miután visszatért. Rohama egy gyilkosságtól mentette meg ezen az estén. Pontosan tudta a gyilkolni készülő nevét.
Mégsem mondta el senkinek.