Reggeli borzongás

Reggeli borzongás

Tivornyás éjszaka volt.
Madarak, macskák
sírtak a párjukért,
és nem nyugodtak
hajnalig a nászukért,
s kendőbe bújt, lenge
kettő járt a szélben,
requiem szólt nékik
a megnyíló térben,
csontsovány, veszett
álmukért osont, bangita
illata fehéren omolt,
és látta, szárnyat bont
a parkban a két pille-árny,
talán épp anyám, ki arra
jár és apám kíséri éji
útján, szépet suttogva,
szerelmes butát, mert
elvitték mindkettőt
a nappalok korán,
s most rám feszül az érzés,
mintha valóság volnék,
és rongyokból szőnének
ritka selymet körém,
egy csatakos, eső-mosta
lompos bokornak tövén
pad lógatja karját, így
hajol hozzám, mert senki
nem járt még aznap arra,
de most életre kel értünk,
és mind elférünk rajta,
s édes, dideregve ébredem,
hajnali rigó rám szórta
reggelen, míg gémberedett
testem csiholja életre
a lombokon átszűrődő
cifrázó fénynyaláb.

első közlés