Oszlás
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 66
Oszlás
A férfi a kocsmaajtóban tűnik föl. Annyira nem részeg, nem tántorog, a bűn súlya még nagyobb. Bánthatták, kigúnyolhatták odabent, ki tudja. De nem is védekezett, beleszokott már a mocskos világba. Kiitta a poharát, valami azonban bent maradt, torkát égette, nyelve megnémult, mellkasa feszült, dagadt.
A kocsma előtt szekerek sora állt. Hasas boroshordók domborodtak a raktérben, eléjük markos, igavonó lovakat fogtak. Hatalmas állatok, hosszú a sörényük, vastag a lábuk, kimért a lépésük. Akkor érzik jól magukat, ha nagy terheket hordhatnak. Nem, nem ez kell! A férfi meglát egy kis parasztlovat, talán a rőzsét vagy a szénát elbírja. A férfinek már a nyaka is felduzzadt, arca vöröses lángban égett, majd szétfeszítette a testében-lelkében ragadt, visszafojtott düh és indulat. Ez az, ez kell, szemelte ki a gyanútlan lovat. Ez egy roskadt kis kanca, színe fakó, sovány gebe, kis dög, bőre rászáradt a csontjára. Minek ez? Védekezni nem tud, nem érdemli az életet. A férfi felugrik a szekérre, magas alakja megnő, árnyékot vet a lóra, keze a gyeplőt fogja.
- Gyerünk! Megfuttatlak én, vágtass! – csap rá nagyot az ostorral.
Többen is felfigyelnek, látható, hogy ez a ló már sosem vágtat, de mindenki törődik a maga dolgával. Pedig a ló nagy fájdalmakat szenved az erős ostorcsapásoktól, menekülne, vágtatna, csakhogy lépni se bír, egyhelyben topog, keservesen nyerít, már-már összerogy. A férfi egyre jobban csapdossa, összecsorog a verítéke a ló izzadtságával, folyik a nyála, de megállás nincs.
Talán ekkor fogalmazódott meg agyában, hogy agyonveri. Zihálnak. A ló próbál megindulni, eliszkolni, de aztán leroskad.
- Agyoncsaplak! Ha megszakadsz, ha beledöglesz, akkor is azt csinálom veled, amit akarok – habzik a férfi szája, sátánként méri a suhogó ostorcsapásokat.
Célozza a ló pofáját, szemét. A szeme közét. A ló még él. A férfit egyre jobban elvakítja az újabb sikertelenség, elhajítja az ostort. Hirtelen mozdulattal, hatalmas erővel szakítja ki a falból a vascsövet, a végét jól megszorongatja, és tiszta erővel üt le a lóra. Valósággal lesújtja, a rettentő ütésnek hátborzongató hangja van. Majd másodszor is összeszedi erejét, most a ló hátára vág a vasrúddal. A ló érzi, hogy itt a vég. Lerogyott állapotából még felugrik, csak menekülne előre, de inkább jobbra-balra rángatózik. A férfi elébe áll, szemközt néz vele. A ló tekintete bamba, könyörgő és értetlen, a férfi igazából megfojtaná, de az túl könnyű lenne.
- Hát nem döglesz meg? Nem tudlak agyonütni? – őrjöngi, s rohan a baltáért.
A ló a ütéstől most végleg megtántorodik, elterül a földön, négy lába elernyed teste körül.
Még egyszer felemeli fejét, kimúlik egy utolsó sóhajjal.
A férfi most nem mozdul, kezében megáll a fejsze, szeme vérben forog. Mintha folytatni akarná, de már nincs kit ütni. Gyorsan szedi a levegőt, tekintget zavartan, majd lassul a szívverés, megcsinálta. Ő is hatalmasat sóhajt, már tüdejét is majd kiköpi, most szállt el az indulat. Egész tömeg gyűlt már össze, mindenki szótlan. Egy részeg tapsol és kurjantgat, csak egy kicsi lány könnyezik. A férfi lehajol a lóhoz. Most látja meg, mit művelt. Először felüvölt, majd öleli a ló halott, véres pofáját, még szemét, száját is megcsókolja.
Bevégeztetett. Rendben van. Érzi, hogy teste megkönnyebbült, agya tiszta.
Ölt. Még csak egy sovány parasztlovat.
Most már tekintélye tudatában mehet vissza a kocsmába, engedik előtte az utat. Egykedvűen néz a pultos szemébe, majd egy korsó sört rendel határozott nyugalommal.
Elhangzott a Bátrak Viadala c. rendezvényünkön