Önismeretlen
Írta: Sztancsik Éva
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 351
Önismeretlen
Túl sok vermet ásunk, pincéket, rejteket,
ahol szorgos lelkünk titkokat rejteget -
sós-ízű érzéscsepp eleggyel locsoljuk,
arra várva talán, hogy csitul a szomjuk.
Ám ettől még inkább kívánják a vizet,
és főképpen olyat, mi felszínre vihet -
gejzírként kitörni onnan a mélységből...
milyen szép is volna, töretve a jégtől!
Mert odalenn örök fagyban az ablakok,
deresek a falak, s nincsenek nappalok -
csak sóhajszél fúj be az ázott réseken;
jó erős rejtélyfal - holtbiztos védelem.
Annyi vermet ásunk, pincéket, rejteket,
az összes félelmünk merő egy rettenet -
annyira elbújunk az emberek elől...
önmagunk se' hallunk saját magunk felől.