Olajütő

Írta: Ferenczfi János


Közzétéve 1 hónapja

Megtekintések száma: 261



Olajütő

Mikor már szétfoszlott mindenem,
Ideje megvallanom hitem…

Akár a mag olajütőben,
A testem és lelkem összetörten.
Mint a szúrós kávézacc,
Vékony bőrömhöz
Tapadnak alvadt vérrögök, -
A gondolatok, az álmok:
Börtönök.

Mint féreg, vagyok
Temetve a magam gyökerére,
Rágva a mocskos földet,
Magam zabálom gyökértelenné,
Hogy kijussak a fényre,
Hogy jusson hitre és reményre,
Hogy jussom legyen szebb remény,
Hogy még akarjak élni,
A gilisztalét peremén.

Zsigereim elsorvadtak.
Idegeim: zsibbadt bog.
Árva, csüggedt,
És fáradt vagyok.

Kudarc ez.
Körmöm, ha nőtt,
Magamba vájtam.
Halántékomba tört fogam,
Gyermekded lelkemre tőrt fogtam,
S a csenddel kiabáltam.

Nem lenni jó!
Lenne bár részem a semmi!
Kívül téren és időn,
Hol nem lesz, s nem volt:
Lenni.

Mert olajütő a lét,
S benne csírátlan mag vagyok.
Ha szűrik is szivárgó életem,
Keserű és agg vagyok.

Ideje hitem megvallanom,
Mikor már mindenem szétfoszlott…

2009. novemberében
Megjelent a Népszavában 2022. szeptember 3-án