Óda az élethez
Írta: Sánta Zsolt
Közzétéve 3 hónapja
Megtekintések száma: 406
Óda az élethez
Látod, én gyenge vagyok,
mint a fű a nyalánk füvek között,
mint az arató, ha már aratni kevés,
mint az értelem csődje, mint
a megértés.
Látod, eljátszottam lassan minden
mulandóságom. Kevés az, mi jutott:
a többit neked adom: elherdálom,
mint eszét az ember, ha az élete
egy lázálom.
Látod, meghaltam már valahol.
Ki az enyém volt, elenyészett
rég, és szürke egek vesznek körül,
mint minden érc és betegség.
Látod, megtanulhattam volna,
hogy múlandó az ember, és
mint egy idióta, mindig keres
valamit, tán szikszalagot
a ragasztóra.
Tudod, meghaltam már párszor,
mint a sáskák dúlta mezők,
mint anyjuk előtt a buta
szeretők, és sosem tanultam
semmit. Semmit, mi előrébb vinne,
s beőrőlné álmaim a semmibe.
Tudod, halott szemek kacsintásait
látom legrosszabb álmaimban.
Most itt vagy kicsit, és kicsit
fogod a kezem. Meghaltam benned,
akár tebenned a végtelen.
Kicsit szürreális álmok határában
hiszek. Hiszek a meg nem élt mesékben,
Hádészban, a hádészi szenvedélyben,
a magány ostorozásmentes szavaiban,
és a soha meg nem újuló alkuban.
Hiszek magamban és benned.
Ketten vagyunk, akár a fény,
a rettenet. A bárányt látni minden
szavadban, és a farkas éjjellel szemben
hatalmad és hatalmam van.
Lesz még jobb is, mondhatnád.
Minek, ha a jobb a jó ráfizetése csak,
a politika meg mindent megfertőz,
mint szeretőjét az ember, ha már
unja, s megalkuvást nem ismer már
semmilyen politika.
Tudod, megtanultalak szeretni.
Először csak kicsit, azután
kicsit jobban. Az éj szíve meg
csak hármat dobban, ha három
aranycsillag a semmibe hull.
Megtanultalak szeretni, közben
szívemben a pokoli rikácsolás
dúl.
Láss engem kevélynek, magyarnak,
ki a magyar szemében szlovák csak,
butának, kicsinek, kiben a réz,
az ón egyvelege fortyog, és megadja
tüzét az erénynek. Láss embernek,
szegénynek, ütött-kopott örök
utasnak, kiben telek zörögnek,
és üvöltései a havasnak,
szeress erőtlenül, ahogy betegét
szereti az ember. Szeress lázasan,
csendben, mint ahol a megfogható
istenek öltenek színes gúnyát,
ha az ősz levelei már nem remegnek,
nem hullanak, és a halál helyett
teret ad a sors a melegnek.
Tudod szeretlek.
Mint életét az ember, mint
melegét a kuvasz, mint otthonát
az otthontalan. Szeretlek, mint
ki a halálból fordult meg, és
rájött, sorsát csak egyszer élheti
meg. Szeretlek, mint betegét
a halál, mint az egyszeri, az örök,
az örök szegénység ideál.
Szeretlek, ha már talán
szeretni is kár...