Óda a múlthoz
Írta: Fábián József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 295
Óda a múlthoz
Úgy szerettelek, "mint anyját gyermek"?
Nos, ez így nem is volt igaz reám.
"Mint mélyüket a hallgatag vermek"?
Nem: mint fonnyadt virág napfényt, talán!
Mint hűs esőt a kérges, löszös szik,
úgy ittam fel összes apró szavad,
elmémben mind ma is felvöröslik.
Nélkülük már nem lehetek szabad.
Sav-marta sebeimre voltál ír,
oldószer rozsdálló életemre,
amely páncél-fényezésre rábír,
hogy csilló fényt vethessek szemedbe.
De ím, csöndes pillanatainkat
otrombán törte föl bősz kedélyem,
s mert nem volt lényegem a tapintat,
ott hagytál sötét éj-meredélyen.
Mély szakadékba zuhant le lelkem;
körbe lengett a semmi, mint a csönd,
nem, mint ízed a barlangi csendben:
mint sírhantban, ha tél van odafönt.
Tavaszra nyár jött, amint szokás az,
és nyár után az ősz, ismét a tél,
bősz sivatagi szél fúj, száraz.
Létem nedvességet már nem remél.
Én tényleg megéltem pillanatra
emelkedő domboknak mámorát,
szert tehettem oly tapasztalatra,
segíthet akár a halálon át.
A "bogár és hínár" mind igaz volt.
Tanubizonyságként még itt vagyok.
Lelkemen volt talán nagy a vakfolt,
szerelmem, vajon benned mit hagyott?
Időm lejár. Elnémulni lassan,
ez az a sors, ami rendeltetett,
de ha föltekintek, egy csillagban
megpillantom ragyogó szemedet.