Nyárikonyha
Írta: Haász Irén
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 299
Nyárikonyha
Juliska tétovázva áll szobájában. A konyhából fojtottan beszűrődő zajokra figyel. Unokái már elmentek az iskolába, látta, ahogy a kapun kifordultak, hanyagul vállukra vetve az iskolatáskát. Mostanra már csak fia és menye maradt a szomszédos helységben, és Juliska szorongva figyeli a mondatfoszlányokat, miközben azon töpreng, mikor lesz legalkalmasabb idő kilépni közéjük. Ha túl korán megy ki, menye vasvilla szemekkel néz rá, és megjegyzéseket tesz, miért nem maradt ágyban, míg a gyerekek elmennek, s hivatkozik a kevés helyre az asztalnál.
De hát olyan kevés az a hely? Igaz, a konyhába kellett bezsúfolni a mosógépet, hűtőt… Még mosogatógépet és fagyasztót is vettek. Csak itt lehetett legjobban megoldani öreg házában azt a sok elektromosságot, ami kell a működésükhöz… Ettől a sok mifenétől aztán összeszűkült a kis konyha, hiába tettek hat széket az asztal köré, ha kihúzzák, nehezen férnek el, igaz…- gondolta – s a gyerekeknek el kell készülni időre, különben elkésnek az iskolából…
De miért pont az ő csenevész kis teste zavarja őket…? – nézett végig inas, soványka karjain, behorpadó mellkasán, melynek emlőiből megszületett gyermekei kiszívták az anyatejjel minden erejét, vágyait, álmait… bezzeg a menye kilencvenvalahány kilója elfér, széles, rengő fenekével eltorlaszolja az utat a tűzhely felé, s ő nem mer magának egy kis rántottát csinálni, ha elfogyott az asztalról, amit menye készített reggelire. Mert ráripakodik ám, mit keres itt, mama, üljön csak le, nem férünk el itt ketten, mit akar?
Mit akar ő? Mit akarna… egy kis ételt, egy kis beszélgetést, egy kis emberséget… hisz olyan kevéssel beéri…! Az ebédet is megfőzi nekik a nyárikonyhában, nem is ebéd az, inkább ucsora; menye is, fia is dolgozik, egyik az önkormányzatnál, másik a gépállomáson, akkor esznek, ha hazajöttek munka után. Ő ad enni a két unokának, akik iskola után beesnek az ajtón, és már emelik is a fedőt, mit főztél mama, milyen finom illata van… drágaságaim…
Juliska szemét elfutja a könny.
Sebtiben letörli, hátha benyit a sárkány, ne lássa, hogy megint sírdogál. Múltkor is rajtakapta, és felháborodva pörölt vele, minek adja elő magát, - így mondta - mintha rossz dolga volna, mit sírdogál, mindene megvan, gondoskodnak a kényelméről… itt a sok háztartási gép, régen bezzeg moshatott kézzel fateknőben, járkálhatott ki a fagyba, pincébe, most meg hűtőt nyit, és minden a keze alatt van…! Csak azt a kis ebédet kell megfőznie… És lamentált egy órán keresztül, ádázul csapkodva…
Talán most kéne kilépnie… nem, még vár egy kicsit… hadd készülődjenek nyugodtan…
Hát, igen, a gépek itt vannak… megkönnyítik a munkát, nem vitás, ő is megtanulta apránként a kezelésüket, ha nehezen is… - és jólesően kuncog, ahogy visszaemlékszik a tanulóidőre; mit szenvedett velük, mire használni tudta – és merte - a szerkezeteket. Hiszen ő otthon volt, miből állt azt a kis szennyest berakni a gépbe…? Kimossa az, magának nem fáradság - mondta a menye, és ő szó nélkül rakosgatta a ruhákat ki-be. Ki is teregette, hiszen nem állhat addig nedvesen, amíg hazajönnek…
A konyhából felcsattanó mondatfoszlányok törik meg gondolatait.
- Minek annak a vénségnek…?
A menye haragszik.
Juliska leül a fotelbe, úgy érzi, jobb, ha még egy kicsit vár, hátha megnyugszanak a kedélyek, hátha a fia majd lecsendesíti a hárpiát; így hívj magában, mióta egyszer fia a védelmére kelt valami apróságban, s akkora égzengés lett belőle, hogy a menye három napig nem beszélt velük, csak odalökte a reggelit mindüknek, csapkodott, és vasvillaszemeket vetett; aztán elviharzott a munkába. Jó lecke volt, Juliska és fia akkor megtanulta, hogy óvatosan keljenek egymás védelmére.
A fia…
Valamiről igyekszik meggyőzni a sárkányt, és Juliska tűnődik, vajon mi csípheti a szemét menyének? Egy hónapja takarított utoljára, talán az lehet a baj… nyögve tologatta a porszívót, fájós már a dereka, nem olyan könnyű hajladozni, de inkább megcsinálta, neki ne mondja senki, mint a szomszéd Kovácsnénak, hogy ingyenélő… A menye eleinte tessék-lássék tiltakozott, de már régóta nem tette, sőt megjegyezte, ha valahol leszedetlen pókhálót látott… hiába, rossz a szeme is már… Abból a kevéske nyugdíjból… tavaly csináltatott szemüveget, de azóta megint romlott a szeme, s új kéne… de karácsonykor az összes pénzét odaadta nekik, hogy a fürdőszobát újracsempézzék… az unokáknak is vettek belőle számítógépet, pont kifért belőle… ó, kis angyalkáim…!
Már egy hónapja…? Juliska utánaszámol, mikor is reccsent egy nagyot a háta porszívózás közben, hogy nem tudott mozdulni utána, s eldőlt a földön, mint egy liszteszsák, úgy maradt a nagyszoba padlóján a fiataloknál… Fiatalok, ugyan már, fia is, menye is túl a negyvenen… Nagy szerencséjére a szomszéd Kovácsné épp átjött a kiskapun kicsit beszélgetni, amikor már két órája feküdt tehetetlenül, az hívta az orvost… Kovácsnét a sárkány nem szereti, pletykás vénasszonynak mondja, aki bujtogatja az anyósát, és még a szeme se áll jól… Megmondta tavaly Juliskának kerek- perec, ha társalogni akar vele, tegye a kerítésnél, hát nyáron még hagyján, jó időben még jól is esik kicsit ott ácsorogni, emlékezni a régi szép időkre, de most hideg van, hát mit csináljon?
- Még tévézni sem lehet tőle nyugodtan…! – csattan fel a hang mérgesen.
Tévé? Esténként beoson a szobájukba, félve ül le az ajtó melletti kis székre, összehúzza magát, ül csendben, nehogy zavarjon… halkan, szemérmesen nevet, kezét foghíjas szája elé téve, jaj, de sokba kerül a protézis, de hát nem bírta megszokni, amit a kis nyugdíjából csináltatott, ott áll a szekrényében egy tiszta fehér zsebkendőbe csomagolva… Mi zavarja őket? Nézi, ahova kapcsolnak, mindegy mit, örül ő mindennek, csak érezze, hogy köztük van, hogy nincs egyedül, hogy van kihez szólni néhány szót…!
- Nem érdekel! Kell a gyerekeknek a szoba, és kész! Menjen a nyárikonyhába…! Ott még melegebb is van, ha jól bedurrant!
A nyárikonyhába?
El akarják venni a szobáját…
Juliska megretten. Érezte ő, hogy baj lesz, ha egyszer lebetegszik, és az orvos egy hónapja megtiltotta a hajlongást, és csúnyán nézett a menyére… azóta nem porszívózhat… nem rakodhat a mosogatógépbe, mosógépbe… csak a főzés marad rá. Több lett a menye dolga, nem csoda, ha haragszik rá… De mit tehet ő erről? Nem akart ő beteg lenni, csak úgy lett valahogy… hiszen hetvenöt éves…!
Felkapja a támlára simított kendőt, s buzgón kötözgetni kezdi, miközben sebesen jár az agya, hova menjen, mit is csináljon…? Elveszik a tisztaszobát tőle, kizavarják a nyárikonyhába, ez nem is kétséges! A fia jó gyerek, aranyos gyerek, de nem mond ellent a feleségének szinte soha… most aztán nem fog a védelmére kelni, annyi szent. Jaj, mit csináljak, hova menjek…? A nyárikonyha külön kis épület egyetlen helyiség, még a víz sincs benne, csak mellette a kerekes kút, meg a régi budi…Ki kell járnia majd a hidegbe? Istenem, Karcsikám, drága jó párom, miért mentél el idő előtt… most itt állok egy szál magam, a többi gyerek mind szanaszét az országban… de hát náluk sem lenne jobb… teher már az öreg mindenhol… Istenem, mi lesz velem…?
Sebesen bújik a télikabátba, elhomályosuló szemmel bogozza a kendőt, majd nagy lélegzettel kilép a konyhába. Azok meglepődve bámulják, menye kutatva nézi, vajon mennyit hallott a szóváltásból.
- Mama, beszélnünk kell... – köszörüli torkát a fia, s Juliska pillantásai elől a falat nézi mereven. Az asszony valamit motyog, majd később fiam, majd… majd… és kimenekül a konyhából. Végre a pitvarban van, csak előre, előre, a kertkapu, az utca…
A harmadik utcáig vánszorog szédelegve, alig lát, a világ, mint molylepke csapong körülötte, fekete csíkok és foltok úszkálnak előtte, míg doboló erekkel beesik Mariska ajtaján.
Mariska, a testvér éppen a nyárikonyhájában tevékenykedik, már az ebédet főzi…? Jó meleg van, nemrég szellőztethetett, friss a levegő. Duruzsol a régi tűzhelyen a teáskanna, rádió szól halkan. Egy ágy, két szék, asztal, egy régi, festett szekrény a berendezés, amit kiselejteztek régen. Néhány új polcot fedez fel, ahogy körülnéz, tavaly óta nem változott itt semmi, most jó ez a meghitt változatlanság…
A testvére leülteti, s faggatná, mi baja, mert látja, hogy bánkódik, s Juliskából máris dől a panasz, a hosszú évek elfojtott keserűsége ömlik, mint gátja szakadt áradat, sírósan, szemet törölgetve, szakadozottan, hogy Mariska csak fejét ingatja, és tehetetlenül simogatja görnyedt vállát. Juliska lassan megnyugszik, s határozott formát ölt az útközben fejébe villant ötlet, a megoldás, ami mindenkinek jó és hasznos lenne, hisz annyira szeretik ők egymást Mariskával, nem is kérdéses, hogy beleegyezne…
- A menyem… a fiam… ki akarnak tenni a szobámból…a nyárikonyhába… Kell a gyerekeknek a hely. Tudod, nagyobbacskák már, zavarják a szülőket… nem is egészséges egy szobában lakni…
S gyorsan kimondja egy szuszra.
- Arra gondoltam, lakhatnánk együtt! Idejönnék hozzád… a te szobádba…összetennénk a nyugdíjunkat… A te menyed jó, sose panaszkodtál rá…
S elnyílt szájjal, rémült szemmel, letaglózva hallja a választ.
- Drága Juliskám… Nem panaszkodtam… De én már egy éve a nyárikonyhában lakom…!